igaz történetek szülésről, születésről

19. mese: Bárcsak a férjemre hallgattam volna (Anita születése)

19. mese: Bárcsak a férjemre hallgattam volna (Anita születése)

A szülés fogalmával igazából 2009-ben találkoztunk a párommal, amikor részt vettünk egy független bába többnyire otthonszülésekről szóló előadásán. És igen, ez volt az első alkalom, amikor pozitivan láttam asszonyokat viszonyulni egy természetes, élettani folyamathoz, nemcsak úgy, hogy ezen túl kell esni. Már akkor megfogalmazódott bennünk, hogy szülni csak háborítatlanul érdemes, mondogatta is a párom, hogy ha majd oda kerülünk, ketten fogunk szülni otthon.

Bár az ösztöneim is azt súgták, hogy valóban ez lenne a legjobb választás, a szerzett tudás és a józan ész megvezetett. Egészségügyben dolgozó biológus vagyok, aki tapasztalat híján elhitte, hogy a kórházban (sőt magánszülészeten) leszünk a legjobb kezekben. Még a családi háttér is rájátszott erre: bár nagymamám otthon szült bábával (ezelőtt 60 évvel), negatívan emlékezett rá, utólag úgy gondolta, jobb lett volna kórházban szülni. Anyukámat császárolni akarták velem szívproblémák miatt, végül „megúszta” egy hatalmas gátmetszéssel és kiadós könyökléssel az orvos részéről. Mai napig úgy emlékszik a születésemre, mint borzasztó, kibírhatatlan fájdalomra.

Az előadás után három évvel éreztük úgy a férjemmel, hogy eljött az idő a gyerekvállalásra. Anita tervezett, sőt hívott baba volt, jött is első alkalomra. Pici korom óta kislányra vágytam, nagy ajándék volt a sorstól, amikor megtudtuk, hogy kívánságom teljesül.

A várandósság problémamentes volt egészen az utolsó hónapig, leszámítva persze a kezdeti rosszulléteket, hányást. Természetesen hüvelyi úton akartam szülni, gátmetszés nélkül, minél kevesebb beavatkozással. Mindkettőnk számára természetes volt, hogy a férjem végig mellettem lesz. Ez a kívánságlista nagyjából kizárta annak a lehetőségét, hogy az állami egyetemi kórházban szüljek, ahol nagyon szoros, egyáltalán nem anyabarát a szülési protokoll, szinte kötelező jelleggel végeznek gátmetszést első szülés esetén, és ki van zárva az apák jelenléte. Bónuszba kapsz egy halom egyetemistát, akik rajtad tanulnak, ha szerencséd van.

Ismerve az állami szülészet kínálta feltételeket, a megye egyetlen magánszülészete mellett döntöttünk. Úgy gondoltam, problémamentes szülés esetén jobban lehet velük alkudozni a kötelező beavatkozásokat illetően. Szépen meg is ígértek mindent, viszont kerülték, hogy a protokollról beszéljenek, és fenntartották a jogot, hogy vészhelyzet esetén ők döntenek. Ez akkor nagyon rendben látszott, éppen csak azt nem tisztáztuk, mi számít vészhelyzetnek.

Az utolsó három hétben a vérnyomásom a megengedett felső határ körül mozgott. Továbbra is derűsen gondoltam a szülésre, egyelőre nem volt szó arról, hogy a vérnyomás miatt változzon a szülési terv. Kifejezetten jól éreztem magam, és biztos voltam benne, hogy velünk semmi rossz nem történhet. Bíztam a jól felszerelt magánkórházban, a kedves, segítőkész orvosokban és ápolókban.

Amint betöltöttem a 39. hetet, a nyákdugó darabokban kezdett távozni. Akkor már tudtam, hogy már csak pár nap van hátra a szülésig. Érdekes módon már a várandósság elején éreztem, hogy tizedike körül fogok szülni, habár a terminusom tizenötödikén volt. És tizedikén éjjel, pár perccel éjfél előtt elkezdtem vajúdni. Már az első kontrakciókor éreztem, hogy elindult a folyamat. Azon éjszaka semmit sem aludtam. Már az első órában rendszeresen jöttek a fájások, előbb tízpercenként, aztán rövidült az idő.

Hajnali háromkor felhívtam az ügyeletet, beszámoltam a vajúdásról. Mikor meghallották, hogy nyolc percnél tartok, kissé megijedtek, sürgettek, hogy minél hamarabb induljunk be (45 km-re lakunk a kórháztól). Felköltöttem a párom, lezuhanyoztam, szép lassan elindultunk. Kifejezetten jó kedvem volt, úgy indultam el, mint életem egyik legnagyobb kalandjára. Fogalmam sem volt, hogy milyen lesz a szülés, de bíztam az orvosokban, hogy ők majd segíteni fognak. A város főterén még fotókat készítettünk, kevesebb mint ötperces fájásaim voltak, de egész jól bírtam.

Az ügyeleten jött az első meglepetés. Bár rendszeres kontrakcióim voltak, még egyáltalán nem kezdtem el tágulni. Az orvos még azt is kilátásba helyezte, hogy hazaengednek a szüleimhez, akik a városban laknak, ha két órán belül nem lesz változás. Addig szívhangot hallgattak, vérnyomást mértek, minden rendben volt. A monitor szerint nem voltak erős kontrakcióim. Mondták, hogy próbáljak aludni, de ez már képtelenség volt, inkább sétáltam, guggoltam.

Két óra múlva jött a váltás, és amikor megnéztek, 4 cm-nél tartottam. Nagyon rosszul éreztem magam, hánytam, mire az ügyeletes eléggé megijedt. Szó sem volt róla, hogy hazaengedjenek. Átöltöztettek, és egy egyszemélyes „vajúdóba” fektettek. Innen indultak a kellemetlen meglepetések.

Minden magyarázat nélkül bekötötték az infúziót, mire rákérdeztem, azt mondták, nem kapok oxitocint, ez csak sima glükózos, és csak a protokoll miatt kell. Közben a férjemet is tetőtől talpig átöltöztették, ott üldögélhetett az ágyam mellett.

Reggel kilenckor, egy órával a 4 cm után spontán megrepedt a magzatburok, és elöntött a magzatvíz. Kijelentették, hogy innen tovább nem lesz manuális vizsgálat, nehogy megfertőzzenek. Tele voltam kütyükkel, szívhangmérő, vérnyomásmérő és egyéb csipogó szerkentyűk, plusz az infúzió. Nem engedtek felállni, sétálni, végig féloldalt, mozdulatlanul kellett feküdnöm. Akkor már jelentősen erősödtek a fájások, szinte kibírhatatlan volt feküdni. Minden egyes kontrakciókor ívbe feszült a testem. Félóránként kikéreztem pisilni, jelentősen könnyebben tudtam elviselni a fájdalmat sétálva.

Közben lelkileg teljesen összeomlottam. Nem ilyennek képzeltem el a szülést, nem ezért fizetünk annyi pénzt, hogy abszolút ágyhoz kössenek. Kezdtem azt érezni, hogy én nem tudok szülni ilyen körülmények között. Egyszer a párom is leszerelt mindent rólam, és elvitt sétálni. Összeszaladt az egész csapat, jól letolták a párom, hogy milyen felelőtlenek vagyunk, így nem tudják folyamatosan monitorizálni a mi „jóllétünket”. Különben is a gépek azt mutatják, hogy a vajúdás stagnál, nem elég erősek a kontrakciók. Én ekkor már olyan állapotban voltam, hogy már beszélni se tudtam, elszakadtam a külvilágtól, éreztem, hogy meghalok, totál összeomlottam.

Közben a vérnyomásom is alaposan megugrott, ami nagyon megijesztette az eléggé fiatal, tapasztalatlan orvosnőt. Nem akartam velük sem együttműködni, sem kommunikálni, éreztem, hogy kicsúszik a kezükből az irányítás. Közben a CTG-vel is voltak problémák, gyakran sípolt, hol elcsúszott, hol jó volt a baba szívhangja, hol nem. Mai napig nem tudom, mennyire volt reális, hogy időnként rossz volt a szívhang.

Egy adott ponton behívták a főorvost is, három orvos tanácskozott felettem, nem igazán tudták, mit csináljanak velem. A páromra jól ráijesztettek, hogy bármelyik percben meghalhatok, ráadásul a baba is veszélyben van. Hosszas tanakodás után úgy döntöttek, hogy legyen sürgősségi császár.

Nekem akkor már minden mindegy volt, csak azt akartam, hogy minél hamarabb legyen vége az egésznek. A párom nagyon rosszul élte meg a tehetetlenséget, hogy engem ennyire szenvedni látott, és másrészt meg haragudott az orvosokra is, hogy nem állnak a helyzet magaslatán. Csak a gépeket nézték, senki nem törődött velem, senki nem szólt hozzám egy jó szót. Jobban hittek a gépeknek, mint nekem.

Úgy toltak a műtőbe, hogy előtte nem vizsgáltak meg, hány cm-nél tartok, amit én utólag nagyon nehezményeztem. Lehet, hogy már nem kellett volna sok a teljes táguláshoz, és sikerült volna megszülnöm természetes úton. Ez már déli egy óra körül volt, öt órával az utolsó, négycentis vizsgálat után.

Mégis a császárt megváltásként éltem meg. Ahogy beadták a gerincérzéstelenítőt, megkönnyebbültem. A lányomat hamar kiszedték, épp egy pillanatra megmutatták, aztán már futottak is vele a neonatológiára. A párom a műtő ajtajában várakozott, ő vihette fel a következő emeletre.

Anita nem sírt fel, épp csak nyöszörgött, lélegezni is nehezen kezdett el egyedül. Egy kicsit meg is ijedt a neonatológus orvos. A férjem előtt látták el, szívták le a légutait, mérték.

Közben a műtőben, ahogy elvitték a babát, felengedett a hangulat. Két nőgyógyász, egy aneszteziológus orvos és számtalan aszisztens volt körülöttem. A varrásnál már egymás között viccelődtek, láthatóan nagyon megkönnyebbültek.

A műtét után egy egyszemélyes intenzív terápiás szobába vittek, ahol egy nagyon kedves magyar nővér volt velem (Erdélyben élünk, és ez a magánkórház javarészt román alkalmazottakkal dolgozott). Semmi más nem érdekelt, csak a túlélési ösztönök dolgoztak bennem.

Nemsokára bejött a férjem, ő is nagyon megkönnyebbült, hogy a baba is meg én is túl vagyunk az életveszélyen. Közel 22 órát voltam az intenzíven, ezalatt néhányszor behozták a kislányom, szoptatni próbálták, nem sok sikerrel.

Másnap reggel lábra állítottak, ami nagyon rossz érzés volt. Szédültem, hányingerem volt, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy egyedül talpon tudok maradni. Felvittek egy egyágyas szobába, hozták is a lányomat.

Innen tovább úgy éreztem magam, mintha egy hotelben pihennék. Folyamatosan egy csecsemős nővér és egy általános asszisztens állt a rendelkezésünkre, épp csak egy gombot kellett megnyomni, és már jött is valaki. Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, az étel is kifogástalan. Főleg a csecsemős nővérek nagyon sokat segítettek.

Az elején mindig kellett segítség a mellretételnél. Szerencsére, ahogy felvittek a saját szobánkba, elindult a tejem, harmadik nap meg berobbant rendesen. Még fejni is megtanítottak. A gond az volt, hogy az első 24 órában a lányomat tápszerezték, utána hiába volt tejem, nem akart szopizni. Hála istennek, mire kijöttünk az ötödik nap a kórházból, egyedül mellre tudtam tenni, és mindkét mellből jól szopott.

A császár után összeszedtem magam lelkileg, úgy voltam vele, hogy valamiért ezt is meg kellett tapasztalnom. Azt már a kórházban tudtam, hogy a következő szülésem nem ilyen lesz, sőt abban is biztos voltam, hogy többet ide nem jövök szülni. Kijelentették ugyanis, hogy nem vállalnak császár utáni hüvelyi szülést, csak programozott császárt.

Aztán ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre nőtt bennem a csalódottság és a harag, hogy nem hagytak természetesen szülni. Egyszer-kétszer még a páromnak is volt olyan elejtése, hogy lehet, én nem tudok szülni, lehet, hogy a következő babánál jobb lenne a programozott császár. Aztán szerencsére észrevette magát, és a továbbiakban csak pozitívan viszonyult a szülés kérdéséhez, ami a későbbiekben kulcsfontosságú lett.

A lányom ma hároméves elmúlt, örökmozgó, vidám kislány. Az első három hónapban nagyon sírós volt, amit részben a születési körülményeknek tudtunk be. A szoptatással szerencsére nem voltak nagyobb gondjaink. Húsz hónapos koráig szopott, magától hagyta el, igaz, akkor már túl voltam a félidőn a második várandóssággal.

Amikor a fiamat „terveztük”, részt vettem egy császárfeldolgozó foglalkozáson, ahol sikerült valamennyire megbékélni a múlttal. Megtanultam, hogy bizakodva tekintsek a következő szülés(ek) irányában, hinni abban, hogy lehet még háborítatlan szülésben részem. Mégis maradt bennem egy kis keserűség, hogy ha jobban bízom magamban, a babánkban és a férjemben, lehet, hogy megspóroltam volna magamnak egy hasi műtétet és az összes velejáró kellemetlenséget.

Tudtam, hogy ha békén hagytak volna, simán megszültem volna. Ha otthon maradunk, megfelelő bábával és érzelmi támogatással, szép szülésélményben lehetett volna részünk. Továbbá azt is megtanultam, hogy nem feltétlenül a legdrágább a legjobb választás. Három év távlatából igyekszem úgy tekinteni vissza, mint egy jó kis tapasztalatra.

To be continued.

D. O.

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.