igaz történetek szülésről, születésről

1533. nap: A szüzesség elvesztése

Megjelent: 2014. dec. 16.

Október 16-áról 17-ére virradó éjszaka vesztettem el a szüzességemet. Már alig vártam. Este tizenegy felé járhatott, amikor csengett a telefonom. Ági nem szokott ilyen későn telefonálni, sejtettem, hogy szüléshez hív.

Ágival abban egyeztünk meg, hogy az ő autójával megyünk, hiszen az – szükség esetére – szirénával, kék fénnyel is rendelkezik. Azt javasolta, hogy vigyek magammal egy kényelmesebb ruhát is, amit a helyszínen viselek majd. Készítettem hát ruhát, meg egy klumpát és némi teát magamnak. Ági nagyon nyugodt volt. Mondta, hogy nem kell kapkodnom, ő is csak fél óra múlva indul. Bennem keveredett a nyugalom, a számomra rendkívüli alkalomnak szóló ünnepélyesség, az izgatottság, a kíváncsiság érzései. De az alapvető érzés ezek közül mégis a nyugalom volt.

Tünde, a székesfehérvári lány, aki már két gyermeket szült (mindkettőt más-más apától), úgy döntött, hogy a kórházi szülésekből egy életre elég volt és a most érkező babát – velünk vagy nélkülünk – otthon szüli meg. Kleopátra-frizurájával, mély belső békéjével és derűjével, természetességével és valami ősbizalomszerű alapérzésével már az információs héten szimpatikussá vált a számomra, és a hozzá képest vékonyabb, kisebb termetű, kedves, kopaszodó, szemüveges párjához, az érkező baba édesapjához fűződő kapcsolatának bensőségessége is megnyerő volt számomra. Úgy tűnik, a szimpátia kölcsönös volt, mert Tündéék aközé a két és fél pár közé tartoztak, akik a szeptemberi csoportból engem, a doulává válás lehetőségét még csak fontolgató, abszolút kezdőt hívtak meg a szülésükhöz.

Ezen az estén István (Tünde párja) fél tizenegy után telefonált Áginak, hogy elfolyt a magzatvíz. Mi fél egy körül érkeztünk meg, amikor már a kétperces fájásoknál tartottak. Hála István türelmes útbaigazításainak, rátaláltunk a lakótelepi épületre, amelynek kapujában az ősz hajú nagymama már várt bennünket.

A lakásba lépve Ági még mielőtt a legutolsó kisszobában – hálószobában – vajúdó Tündét és Istvánt üdvözölte volna, a fürdőszobába sietett kezet mosni. Én követtem példáját, majd beléptünk a hálóba, ahol Tünde az ágy szélén ült és egy pólóban ütemesen ingatta a felsőtestét és a fejét jobbra-balra a kontrakció között, s közben is, csak erősebben. István mellette ült, és kezét a derekán, hátán tartva próbálta segíteni, nyugtatgatni őt. A szobában olajos, fűszeres illat volt, két kis légbefúvásos hősugárzó melegítette a levegőt. Később tudtam meg, hogy Tünde két kisfia a szomszéd szobában aludt, az egész eseményről – aminek pedig hangos szakaszai is voltak – mit sem észlelve. (A kicsi egyébként este megjósolta, hogy ma érkezik a kistestvér, és reggelre itt lesz.) A hét személyen kívül még egy cirmos típusú (fiatalkorú) négylábú tartózkodott a konyhában, de ő nem kísérhette a szülést, mert a nagymama – aki végig a hallban tartózkodott – nem engedte kijönni a helyiségből.

Miután lecuccoltunk (én kicsit később egy alkalmas pillanatban át is öltöztem), Ági kétféle olajjal masszírozta Tünde derekát, és buzdította, hogy mondja meg, mi esik jól neki, vagy mi nem, hogy jól segíthessünk. Én ekkor főleg Ági kéréseit teljesítettem: tálkát kerestem az olajhoz, beletöltöttem az olajat, pótoltam, ha szükséges volt, edényt hoztam a meleg vízhez, vattadarabokat és meleg vizet tettem az edénybe és így tovább. Illetve ott álltam vagy ültem a földön, hogy kéznél legyek, és amikor nem volt dolgom, akkor – szinte átvéve Tünde ringását – figyeltem, belülről buzdítottam, bátorítottam őt a szeretetemmel, a jelenlétemmel Istvánnal együtt. Jó érzés volt együtt lenni, velük lenni akkor is, amikor nem volt dolgom.

Nehéz kifejeznem, hogy hogyan láttam szépnek Tündét és az egész aktust ebben a helyzetben, de akik részt vettek már ilyen ünnepen úgy, mint én, azok úgyis tudják, miről beszélek. A kontrakciók erősödtek, Tünde arca egyre inkább tükrözte a fájdalmat. Ezekben a szakaszokban beharapta az ajkát, több és több hangot adott. (Eleinte csodálkoztam, hogy milyen fegyelmezett. Ezt a fegyelmezettségét végig megtartotta, idővel mégis jobban belement a fájdalomba.)

Később, Ági javaslatát elfogadva, egészen a szélére húzódott az ágynak, bár addig, hogy guggoljon az ágy előtt, nem jutott el. Ekkor Istvánnak – mögéje kerülve – erősebben kellett tartani őt, és engem is arra kért, hogy tartsam a lábát, nehogy széjjelebb csússzon. Én ekkor fogtam meg először, és az volt az érzésem, hogy így már nem csak gondolatban, a testi érintkezésen keresztül is vele vagyok, és küldöm hozzá az energiámat.

Amikor megérkeztünk, Ági megvizsgálta Tündét, és ötujjnyi tágnak találta a méhszájat, de azt mondta, hogy a baba még viszonylag magasan van. Ő már tudta, hogy mit jelent ez, én még nem sejthettem. Később Tünde megfordult, és az ágyra hajolt, ahol a vele szemben ülő István combjára támasztotta karját és könyökét, hogy könnyebb legyen a kitolás. Ági egy-egy kontrakciónál már látta a baba hajas fejét, de az mindannyiszor visszahúzódott. Tünde remélte, hogy a következő kitolásra már sikerül, de a baba késett.

„Gyere már kisbabám… – mondta. – Miért nem jön?” – kérdezte többször Ágitól. „Nem kell sürgetni – felelte mindannyiszor Ági – még dolga van bent. Jönni fog, amikor jönnie kell.”

(Én később similabda-effektusnak neveztem el, ami történt…) Akkor, amikor a baba nem sietett előbújni, én még innen voltam a türelmetlenségen (mert nem tudtam, mi az oka, s azt hittem, így természetes), Ági viszont túl volt rajta (mert tudta, mi az ok, de azt is, hogy nem kell aggódni). Amit én még nem tudtam, hogy ami történik, az az, hogy a köldökzsinór a baba nyakára tekeredett, és az nem engedi őt olyan könnyen világra jönni.

Közben Ági a gátat és környékét olajjal masszírozta és meleg vizes borogatást adott Tündének. Időnként ellenőrizte a baba szívhangjait a CTG-vel. Szörcsögő háttérzajon keresztül halottam a szapora szívhangokat, amelyek az utolsó alkalommal mintha eltűntek vagy eltávolodtak volna. Ágira néztem, de az ő arca rezzenéstelen volt, és nem árult el semmit abból, amire csak utólag következtethettem: hogy tudniillik a baba nyakára tekeredett köldökzsinór a végén már gátolta a baba vérkeringését, és nyilván ez is utalt rá, hogy mi a helyzet odabent.

Közben be kellett terítsek egy párnát egy takaróba, amit Ági „fogadópárnának” nevezett. Egy darabig túlságosan is igyekeztem ezt a kezem ügyében tartani, időnként Tünde alá tolni, mígnem Ági figyelmeztetésére megértettem, hogy előbb majd a folyadék távozását várjuk meg, és utána lesz szükség a párnára.

Végül talán a hatodik vagy hetedik próbálkozásra – néhány előzetes, véres nyákos anyag után – megjelent a kisbaba feje. Hosszú másodpercekig csukott szemmel, ráncos arccal szembefordult velem, velünk. Nem tudom elmondani azt a különös érzést, amit az a kétfejű lény vált ki a szemlélőből, vagy váltott ki belőlem, akivé erre a pillanatra a szülő és születő válik, illetőleg vált. Addig a néhány pillanatig olyan szoros volt a baba gallérja, hogy teljesen egynek tetszett a két test, és a csukott szem és az ezerráncú arc, mint egy vénségesen vén varázsló vagy sámán, aki egyszerre vak és látó. Azután egy pillanat leforgása alatt kicsusszant, kiröppent, ott termett az egész baba…

A karja, a lába, az egész teste! – Hiába, hogy erre készültünk, hiába, hogy erre vártunk, meglepő, meghökkentő, megrázó, mint a halál maga. De felszabadító is, és örömteli, és gyönyörű, nem hiszem, hogy ép érzékű ember meg tudja ezt szokni. Olyan meglepő, hogy tényleg megtörténik, hogy tényleg az van, ami van. Kisfiú volt. Bendegúz. Nagyon kisfiú. (És nagyon Bendegúz.) Először alig volt hangja. „Látod – mondta Ági – ez volt a nehézség: a köldökzsinór feszítette a nyakán, ezért nem tudott rögtön előbújni.”

A babával kizúduló folyadék után odaadhattam a párnát, amire Ági Bendegúzt tette, akit hamarosan Tünde mellé tehettük. Tünde közben megfordult, és István támogatásával az ágy szélére ült. Nagyon gyorsan, azonnal szólongatni kezdte a kisbabát. Becézgette, ismerkedtek, közben Ági segítségével ledőlt az ágyra. Együtt voltak, együtt pihentek. Kettő óra múlt öt perccel, amikor Bendegúz megérkezett.

Nem is tudom már, mikor került sor pontosan a köldökzsinór elvágására. Csak azt, hogy Ági megmutatta: látható és tapintható, hogy meddig élő, lüktető, és honnantól kezdve élettelen a köldökzsinór. A csipesz felrakása és az olló élének tisztítása(?) fertőtlenítése(?) bekenése(?) – ezt is meg kell még kérdeznem, hogy pontosan micsoda – szóval utána megkérdezte, akarja-e valaki elvágni a zsinórt, majd a két tétovázó férfi (István és én) gondolatainak fonalát és a köldökzsinórt ugyanazzal a nyisszantással elvágva rövidre zárta a kérdést.

Talán 30-35 perc telhetett el a placenta megszületéséig. Nem jött olyan könnyen, Tünde egy ideig a kezembe is kapaszkodott, aztán végül sikerült. Valamivel több vér jött a megszokottnál, ahogy Ági mondta, az okára nem emlékszem. Csak arra, hogy amikor Tünde egy kicsit kiment összeszedni magát, s István is kint volt, hogy az adminisztrációhoz szükséges papírokat elővegye, Bendegúzzal maradhattam kettesben. Meghitt, bensőséges, megható és elringatóan békés érzés volt.

Amit mindenképpen szeretnék feljegyezni még az első alkalom kapcsán, abból egy hátra maradt: a mezítelen női test látványának a hatása, belső visszhangja. Ennek a szexuális, erotikus, érzelmi, esztétikai hatása rám, a folyamatban segítőként jelen lévő férfira. Már csak azért se hagyhatom szó nélkül, leíratlanul ezeket az oly fontos történéseket, mert erről nem szoktak beszélni, írni. Lehet, hogy vannak, akik érezni sem, de meggyőződésem, hogy ez csak elfojtás lehet, vagy a szexuális energiák teljes hiánya. Karinthy írja valahol: „Ülök a szobámban. Én vagyok. Belép az ajtón egy nő. Férfivá válok. Annál inkább válok én férfivá, minél inkább nő az, aki belépett az ajtón.”

Aki szül, az „annál inkább nő”. Nő az elvarázsolódott, fájdalmas, gyönyörű, együtt teremtő, termő extázis pillanatában. Én azt láttam, hogy Tünde gyönyörű úgy is, mint anya, úgy is, mint lény, és úgy is, mint nő, egyáltalán nem hagyott hidegen a bőrének, a mezítlenségének, a testének a látványa, ajándéknak éreztem a részéről és István részéről, hogy ezt is feltárták, és az együttes út vagy élmény elválaszthatatlan részeként nyújtották, tudatosan döntötték el, hogy így legyen, amikor ott se voltam, megtiszteltek vele, hálás vagyok érte, s ennek fontos eleme, hogy senki sem érezte, hogy nekem nővé, öregapóvá, vagy eunuchhá, a szülő nő irányában aszexuális lénnyé kellene válnom ezekben az órákban, vagy hogy ezt szabad érezni, de nem illik gondolkozni és beszélni róla. Én éppen az ellenkezőjét gondolom. Hiszen a gyerekeinkkel való dögönyözésekből, hancúrozásokból, szeretetteljes ölelésekből sem hiányzik a szexuális energia és gyönyörködés, és aki ezt nem érti, nem érzi, vagy összetéveszti valami mással, azzal először talán nem a háborítatlan szülésről, a szülés/születés kíséréséről, a (man)doulaság gyönyörűségéről, hanem a saját szexualitásához fűződő kapcsolatáról érdemes beszélgetni.

Hazafelé el-elbóbiskoltam az Ági vezette autóban. Tündéék csendes, babaillatú örömét hoztam magammal.

H. Gy.

(Részlet az Inda című könyvből. A kép illusztráció: szülésábrázolás Mexikóból, a huichol kultúrából: parto huichol. Egységben a földi lényekkel, az emberi, természeti és az angyali segítőkkel. Nap melegében, Holdak fényében, esők áldásában. Természetesen.)

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.