igaz történetek szülésről, születésről

1326. nap: Magamat hibáztatom – a világon bárhol megtörténhetett volna (Ata születése)

Megjelent: 2014. máj. 23.

Több mint három évvel ezelőtt történt, és még mindig nem tudok higgadt fejjel visszagondolni arra a decemberi napra, amelynek igazából életem egyik legszebb napjaként kellene élnie az emlékezetemben. Sorozatosan követtem el a hibákat egymás után. Sokat törtem a fejemet azon, hogy miért. Talán önbizalomhiány, felkészületlenség és persze tapasztalatlanság miatt hagytam magam sodródni az eseményekkel ahelyett, hogy kezembe vettem volna a saját sorsom irányítását.

Szerencsére minden jó, ha vége jó a mi esetünkben. Történetünk Floridában játszódik, de szerintem bárki a világ bármely táján okulhat belőle… Remélem, hogy soraim sok leendő anyukának tanulságul és segítségül szolgálnak majd.

A várandósságom előrehaladtával az önbizalmam fokozatosan lett megnyirbálva. Körülbelül a negyedik-ötödik hónaptól kezdve hallgattam családtagjaimtól, illetve orvosomtól és a nővérkéktől, de még idegenektől a közértben is azt, hogy „mekkora ez a pocak!”, „jó nagy baba lesz ez, mire kibújik!”, „nem ikrekkel terhes?”… Hozzátenném, hogy én 176 cm magasra nőttem, a férjem pedig 199 cm. Még szép, hogy a széles csípő mellé nagy has dukál. Most persze ezen már próbálok mosolyogni, de akkor egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem, hogy ha tényleg ilyen nagy a baba, szét fogok szakadni a szülésnél…

Hatodikára voltam kiírva, de kisfiam nem akarta ezt tudomásul venni. Az orvosom (aki a szülészet főosztályvezetője) azt mondta az utolsó viziten, hogy attól tart, a baba tényleg nagyon nagy, az utolsó ultrahangon is 4 kg fölé saccolták, és ő nem várna tovább. Ezért javaslatára megállapodtunk abban, hogy kilencedikén reggel beindítják a szülést. Itt követtem el az első hibát.

Én lélekben a babavárás alatt végig természetes vajúdásra és szülésre készültem – labdával, sétával, vízben relaxálva stb. Nos, ez csupán álom maradt. Amikor bekötötték az oxitocint, akkor tudatosult, hogy itt bizony még sétálás sincs… Feküdtem a szülőágyon, mint valami beteg ember, és a kiszolgáltatottságérzésem az idő múlásával egyre erősebb lett… Reggel fél hétkor kötötték be az infúziót (akkor 1,5 cm-re voltam tágulva), és délre már átvette a testem a vajúdást, és le is állították az oxitocint.

Fél egykor a dokim bejött (akkor láttam először aznap), és megrepesztette a magzatburkot. A magzatvíz persze kakis volt… Mint utólag utánaolvastam, a megindított szülések nagyon nagy százalékánál ez előfordul.

Délután kettő körül a nővérke kérdezte, hogy kérek-e epidurális érzéstelenítést. Akkor még nem kértem. Elég erősek voltak a fájásaim, de nagyon jól toleráltam a fájdalmat, így utólag visszagondolva simán bírtam volna végig. Fél négykor viszont kaptam epidurális érzéstelenítést, akkor 4,5 cm-nél jártunk. Szabályosan rettegtem, hogy szétszakít a baba feje. Nem akartam érezni azt a fájdalmat… De életem egyik legnagyobb hibáját követtem el ezzel az epidurálissal.

Még tíz perc sem telt el, én konkrétan nyaktól lefele lebénultam. A kezemet sem bírtam felemelni, úgy éreztem, mintha a mellkasomra egy hatalmas sziklát görgettek volna, alig kaptam levegőt. Kiderült, hogy érzékeny vagyok a fájdalomcsillapítóra. A baba szívhangja leesett 160-ról 40-re. Egyszerre kb. nyolc orvos és nővér termett a szülőszobában, forgatták a tehetetlen testemet balról jobbra, nyomták belém az életmentő gyógyszereket, és rám rakták az oxigénmaszkot. Olyan mélységes félelem és kiszolgáltatottságérzés lett rajtam úrrá, hogy azt megfogalmazni is nehéz. Csak sírni tudtam.

Nagyjából stabilizálták az állapotunkat. De körülbelül 35 perc múlva újra rosszul lettem. A baba szívhangja megint lement 35-40-re. Kaptam megint egy lórúgásnyi gyógyszert, de az ügyeletes orvos már bemosakodott, és értesítették a saját dokimat is (aki a kórháztól 20 percnyi távolságra épp a magánrendelésén volt), hogy baj van, engedélyt kértek tőle az azonnali sürgősségi császárra. A műtétbe való beleegyezést úgy írtam alá, hogy a férjem vezette a kezemet a papíron… Végül befutott a dokim is, egy pillanatra láttam, amikor betoltak a műtőbe.

születéstörténetAttilát 17.43-kor emelték ki. 4310 g, 58 cm. Egyből 1-es méretű pelust kapott, az újszülöttméret pici volt rá. Az Apgar-értékei persze rosszak voltak, de hála égnek, hamar rendbe jött. Én öt órán keresztül voltam az intenzíven, ennyi idő kellett ahhoz, hogy meg tudjam mozdítani mindkét lábfejemet. Szerencsére Ata babát megkaptam kis időre, ráfeküdhetett a mellkasomra.

Nagyon nehezen tudtam lelkileg feldolgozni a történteket. Magamat hibáztattam, illetve hibáztatom is a mai napig. Nem így kellett volna megszületnie a kisbabámnak. De mára már beletörődtem a megváltoztathatatlanba, és próbálok nem a múlton rágódni. Ata egy okos három és fél éves egészséges nagyfiú. Életünk értelme. És csak ez számít.

H. M.

Véletlenül kiválasztott mesék.