igaz történetek szülésről, születésről

960. nap: Húsz év – Lucifer

960. nap: Húsz év – Lucifer

Hát eljött ez a nap is! Hányszor gondoltam, amikor vártalak, hogy egyszer csak Te majd 20 éves leszel, én meg 40. Milyen távolinak tűnt akkor ez. Igazából nem is gondoltam komolyan, hogy ez bekövetkezhet, csak amolyan elmélet volt. És tessék, itt van. Itt vagy. Itt vagyunk. És a 20 sem felnőtt még, és a 40 sem vénasszony.

Igazából még 20 sem voltam. Megismertük Apával egymást, és két hónap múlva már ott voltál a hasamban. Vártalak. De igazából úgy, mint egy kislány, aki babázik. A könyvekben, amik a kezembe kerültek, nem is néztem mást, csak hogy mekkora már kezed-lábad, a kisruhákat, amiket neked szántam, a macimra adtam, így legalább el tudtam képzelni, mekkora is lehetsz valójában. De közben nagyon is komolyan gondoltam az érkezésed, nagyon is komolyan gondoltam az anyává, párrá, nővé válásom.

A testemről sem tudtam még túl sokat. Elfogadtam, szerettem, büszke voltam a változásra, ami teáltalad történt velem. Szépnek éreztem magam. Úgy éreztem, nekem van a legszebb hasam a városban. És közben éltem az életem, dolgoztam, iskolába jártam, elkezdtem háztartást vezetni. És elkezdődött egy párkapcsolat a maga szerelmével, nehézségeivel, összetartozással, gyűlölködéssel. Ha valaki tudja, hogy mit kínlódunk, de hogy szeretjük egymást Apával, az Te vagy. Te vagy, aki ezt az egészet végigkövetted. Hiszen itt vagy velünk elejétől fogva. Igazából nem is voltunk nélküled soha.

És eljött a nagy nap! Már reggel tudtam, az első fájásnál, hogy jönni fogsz, hogy végre találkozhatunk. Délutánig pont úgy ment minden, ahogy szokott. Öt körül azután elmentünk az akkori kedvenc pizzériánkba a barátainkkal, jól bezabáltam. Szoktuk is mondani, hogy nem véletlenül a kedvenc ételed a pizza. Azután haza. Teregetés, teszek-veszek. Egy kis csoki. Szoktuk is mondani, hogy nem véletlen vagy annyira édesszájú.luci

Este nyolc felé úgy éreztem, mehetünk a kórházba. És mentünk. Mennyire vicces volt Apa, ahogy szerencsétlenkedett a kocsiban! Azt sem tudta, hogy kell egyesbe rakni. Ő izgult. Én a tudatlanok nyugalmával vonultam. Beérkezéskor fogadott valaki, hülye kérdéseket tett föl, hogy hány percesek, én meg nem tudtam normálisan válaszolni, mert nem tudtam, hogy honnan-meddig kell számolni egy fájást. Úgyhogy jól hülyének lettem nézve (ezt általában elég rosszul tűröm, és erős kisebbségi érzés követi, akkoriban hatványozottan így volt ez).

Vizsgálat következett, amit először egy rezidens orvos végzett, hiszen egy klinikán voltunk, és én engedélyt adtam. Aztán persze az ügyeletes is. Leborotváltak. Még sosem voltam leborotválva. Beöntést adtak. Még sosem kaptam beöntést. Utasítás nem járt hozzá. Még szerencse, hogy nem lett csúnya vége. De azért elég megalázó volt. Már nem voltam annyira vidám. Már nem vettem olyan könnyedén a dolgokat. De hát laza csaj vagyok, mindent kibírok, mentünk hát tovább. Kórházi ruha (ruha? hálóing? leginkább kényszerzubbonyra hasonlít) és irány a szülőszoba.

A szülőszobában három ágy. A három ágy függönnyel elválasztva. Danubius rádió, szőke szülésznő. Ágyra föl, lefekszik, CTG rám köt. Szőke szülésznő néha bejön. Istenem, de jó, hogy Laci itt van, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem vagyok elhagyatva ezen a helyen, ahol nem hallanák, ha szólnék, nem hallanák, ha kérdeznék.

Néha bejött valaki és vizsgált. Nem tudom, az este folyamán hányan mentek rajtam át. Persze, tudom, durva ez a hasonlat, de hát köszönés, bemutatkozás, ismeretség, kérdezés nélkül nyúltak belém férfiak. Belém, a még 20 éves sem lányba. De persze laza csaj vagyok én, meg ügyes és fegyelmezett. Hát mentünk tovább.

Órák teltek. Fájások jöttek. Néha vizsgálat. Szőke szülésznő néha bejött. Kértem, hadd keljek fel, hadd sétáljak. Nem lehetett, hisz a CTG. Danubius rádió. Mellettem egy megszült. Másik jött. Az is megszült. Én a középső fachba feküdtem. Hozzám mindenki belátott.

Órák teltek. Mondták, most már felállhatok. Már nem tudtam. Ülni nem engedtek, nehogy a fejedre üljek. Na, mondjuk, erről még én is tudtam, hogy hülyeség. Hol volt akkor még a te fejed. Aztán valahogy mégis elértünk oda, hogy hívták az orvosomat. Jött is. Elaludt fejjel, alváscsík az arcán.

Egyből kaptam egy kis cukros vizet infúzióban, hogy legyen erőm. Most már tudom, hogy ez volt az oxitocin. Miért kellett hazudni? Miért? Hisz’ így is, úgy is mindent meg lehetett velem tenni. Hisz laza csaj vagyok, jó kislány, fegyelmezett.

Apuka-fogja-meg-a-feje-alatt-és-nyomja-előre-maga-meg-anyuka-fogja-meg-a-két-térdét-vegyen-nagy-levegőt-csukja-be-a-szemét-száját-és-tartsa-bent-nyomjon-nyomjon-nyomjon-mintha-ide-kakilna-az-ágyra-még-egy-belefér-kifúj-nagy-levegő-és-nyomjon-nyomjon-ügyes-és-most-megvárjuk-a-következő-fájást… már-itt-is-van-apuka-fogja-meg-a-feje-alatt-és-nyomja-előre-maga-meg-anyuka-fogja-meg-a-két-térdét-vegyen-nagy-levegőt-csukja-be-a-szemét-száját-és-tartsa-bent-nyomjon-nyomjon-nyomjon-mintha-ide-kakilna-az-ágyra-még-egy-belefér-kifúj-nagy-levegő-és-nyomjon-nyomjon-ügyes-és-most-megvárjuk-a-következő-fájást…

Kábé fél óra. De ÜGYES voltam. Megdicsértek. Büszke is voltam magamra.

És kiszülettél, itt voltál, kicsit meg is mutattak, aztán vittek el. És én még erről sem gondoltam, hogy ez így nincs rendben.

Összevarrtak, tehát szétvágtak, tehát van nekem gátam, én eddig még erről sem tudtam… És kitoltak egy folyosóra, megfigyelésre. Apa elment a szombati focira, mert szerencsére fél négykor érkeztél, így még az is simán belefért. Jé, azt még sosem mondtuk, hogy nem hiába szereted a focit. Hát most mondom. És „megfigyeltek”. Két órán át voltam a folyóson egyedül, senki rám nem nézett. Erről kicsit azért éreztem, hogy gáz.

Aztán jött valaki, feltolt az osztályra, betett egy ágyra a 24 ágyas kórterembe, közvetlenül az ajtó mellett. És akkor kiestem egy pillanatra a rendszerből, mert hiába is szóltam többször, hogy én itt vagyok, és átáztam a vértől, és már az ágy is véres, és én jó kislány módjára ezt rosszul viseltem, hiába szólt a mellettem fekvő is többször, valahogy senki nem jött a segítségemre. És azt gondoltam, hogy nem szabad felállnom.

Aztán délután kettő körül úgy döntöttem, ha szabad, ha nem, istenúccse, én felállok, és elmegyek a vécéig. Na, de ahogy az a mesékben is szokott, abban a pillanatban ott termett a gonosz boszorkány nővérke képében, és jól megszidott, hogy akár el is ájulhattam volna a folyóson, és hogy képzelem. És akkor visszakerültem a rendszerbe. És végre meg is kaphattalak. Megkaphattuk egymást.

luci_lelatoPróbáltalak is én szoptatni, csakhogy te jóllakottan aludtál minden harmadik órában, amikor odahoztak nekem. Így telt el öt nap a kórházban. Életem legborzalmasabb öt napja. Pedig még rooming-in szobába is bekerültünk utolsó napra (mondjuk, akkor is meg lettünk szidva, mert apuka-hogy-gondolja-hogy-bejön-a-szobába, és apuka kiment). De azért egy kicsit láthatott, szagolhatott, foghatott, mert addig csak a tévé képernyőjéről látott, amin az összes többi újszülöttel együtt megmutattak egy nap egyszer a látogatóknak.

És akkor hazamentünk, dehogy haza, fel a Nagyihoz és a Nagypapához (hat hétig ott laktunk), és akkor kezdődött a mi életünk.

És akkor Melletted, Tőled, Veled anyává válhattam. És akkor együtt hárman családdá lettünk. Együtt tanultuk, küzdöttük, raktuk össze ezt a dolgot. Néha nehezebb volt, néha könnyebb. Néha fájdalmasabb, néha szépségesebb. De ez a mi szerethető történetünk.

Boldog vagyok, hogy vagy nekünk. Boldog vagyok, hogy TE vagy nekünk. Hogy pontosan olyan vagy, amilyen vagy. Nagyon szeretlek!

Anya

H. Zs.

Véletlenül kiválasztott mesék.