igaz történetek szülésről, születésről

1240. nap: Hepehupás vén Szilágyban – Cifra Kalotaszegen – Pityókaboros Csíkban

Megjelent: 2014. febr. 26.

Bocsássatok meg, de most nincs lelkem, hogy a mi szüléseinkről írjak. Valaki azt mondta, hogy írhatnék arról is, ami mással esett meg, de többé-kevésbé részese voltam. Most meg nem bírnék mást megírni, csak azt, amiben tán egy kis kacagtató is van, meg izgalom, olyan „vadregény”.

Az elindulás, így családdal mindig egy hatalmas vállalkozás. Persze, feszültséggel teli. Kölcsönös morgások egymásra. Fölöslegesen. Az azért számba veendő, hogy vagy 700 kilométerre kell elmennünk. De már későn szólnak. Hogyan is lehetne „jókor” szólni? Még tán sehol sem vagyunk, amikor Szilvia megbeszéli velük, hogy ha lehet, akkor keressenek valami közelebbi helyet, mert Csík, az most nagyon messze van. Sűrűsödnek a kontrakciók, no meg egyebek is jelzik, kevés idő áll rendelkezésre…

Árnika anyjáékhoz elmenni? De hiszen az Szatmárban van! Meg egyébként is, az anyóssal együtt lenni, amikor egyébként is feszült a viszony… Hát, akadt egy aprócska falu Kalotaszegen, ahol a polgármester a saját, aprócska házát adta át. „Gyertek ide szülni!” (Nekem ez az ottani emberi viszonyulás megremegteti az orrcimpámat.) Ők ilyenek.

Csak 450 kilométer. Mire elkészülünk, már aludni kellene a gyermekeknek. Az autóban megágyazunk nekik. Élvezik a rajcsúrozást az autóban, a rögtönzött ágyon. Janka még csak pár hónapos, az ikrek mindjárt háromévesek lesznek. Az országhatáron derül ki, hogy Szilvia nem hozta a gyermekek személyigazolványát. Azt hitte, a Közösség mindjárt a Schengent is jelenti. Nem. Nem engednek át a határon. Dühöngök magamban. Fölizzanak a telefonvonalak. Majd ő átmegy egyedül, vonattal. Janka? Azt majd átcsempészi. Vonat? Csak hajnalban. Két-három óra múlva. Mire odaérne, addigra már a következő baba is megszületik odaát…

Menjenek át mégis Szatmárba. Én majd ottmaradok Csengerben, és két-három óránként átmegyek, vagy Szilvia átjön szoptatni. Agyament dolog ez is. Mégis, mit lehet tenni? Mondjunk le a dologról. Menjünk vissza Budapestre. Ők meg menjenek be a kórházba. A fölszerelés tán ihol-néhol XX. századi, de a levegő az még a Csau bácsi időszakából való. (Ott is…)

Ha én odaértem nyolc óra alatt Csíkba is, amikor rohanni kellett, akkor ezt a problémát is meg kell oldanom. Az autóból folyik a víz. Kilyukadt a hűtő. Megnézem a térképet. Itt, balra van egy út, aminek vége van, mint a botnak. Ilyen nincs. Annak folytatódnia kell valami földútban. Megyünk a pirkadati derengésben. Toronyiránt. Rejt ugyan a magasra nőtt kukorica, de már hajnalra változott. Az sem jobb, ha sötét van, mert fényszórót csak kell használni, szóval észrevesznek.

Vajon megszületett-e már a baba? Izgulok és mérgelődöm, hogy egy ilyen apróság miatt nem vagyunk már ott.

Vége a kukoricásnak. Keresztben a határ, mellette, hosszában egy út. A járőröké. A határvonal beszántva. Egy árok, hogy ne menjenek át az autók rajta. Egy helyen mégiscsak kisebb a gödör. Az eső szétmosta az árkot. Megvárom, amíg a motor valamennyire kihűl. Fél óra, egy óra? „Erőst nap van már” – mondanák odaát. Átbillegünk a gödrön, majd nagy gázzal át a szántóföldön, a földutakon. Az első faluban a kútnál föltöltöm a motor hűtővíztartályát meg tartalékot is rakok be. Szerintem, kiürült a kút…

Csak az első városból hívom az ismeretlen ismerősöket. Magyarázatot nem kérnek. Vannak még emlékeik az előző érából. A fülnek is fala van. De nagy a megkönnyebbülés. Részünkről is. Hallani, ahogy lezuhan a kő a szívükről, elönti őket a boldogság, az öröm. Térjünk a tárgyra! Semmi. Arra a hírre, hogy nem tudunk jönni, minden megállt, megszűnt. A fájások nemhogy sűrűsödnek, hanem megálltak. Kész. Vége.

Azért rohanok. Ötvenkilométerenként vízzel töltjük föl az autót. Kalotaszeg. Hullámok, völgyek, mindenünnen csak csodálatos kilátás, tűző, tikkasztó napsütés. Nagyon szép emberek. El-eltévedünk a sok pici falu között, a földutakon. Útjelzés sehol.

Vagy két méter magas, széles vállú, szőke férj, három gyönyörű gyermekük van. Pici, vékony, barna asszony egy aprócska házban vár. Puliszka és sajt és meleg leves és és és… Ismerkedünk. Bár ilyen szüléskörüli alkalmakkor szinte nincs is reá szükség. Mintegy azonnal a legbelső burkok egyikénél vagyunk. Nemcsak az öröm, a föllélegzés, hogy mégiscsak eljutottunk oda, hanem valami más is, ennél sokkal több. Talán az, hogy mi együtt, a Nagy Ünnep részesei lehetünk. Én pusztán csak azért, mert odavittem Szilviát. De, ha már ott vagyok a legbelső körökben, sokkal könnyebb beljebb kerülnöm. A kézfogáskor meleg, őszintén szorító kezeket találunk, s mintha mindig is ismernénk egymást, nem állnak meg a mozdulatok. Átöleljük egymást. A feleségtől puszikat is kapunk. Őszintét, meleget. Kecskesajt, juhsajt, író, túró, kora nyári gyümölcsök. Hosszú alvások, akkor is, ha föl-fölébrednek a kicsik.

Apró tavak a környéken, a fölfrissüléshez. Inkább csak sáros, sós dagonyázó. De még Bukarestből is voltak ott. Sóbányában járunk föl-le, több emelet magasságban. Nyalogathatjuk a falakat: kősó. Elmegyünk a Tordai szakadékhoz is. Oda-vissza megjárjuk, kőről kőre „szökkenve”, mászva. Tán azért, hogy induljon már be ismét a szülés, de nem, inkább azért, hogy együtt legyünk, s elmesélhessék a legendákat, a maguk történetét, a fák, a rejtett zugok titkát.

A kijáratnál dinnyét árulnak a földön. Románokkal teli busz érkezik. Kiszállnak. Sátor alatt padok. Tömegétkeztetés szocialista módon. Senkit nem zavar. Örülnek, mosolyognak. A padok végén meg már ott van három-négy zenész. Fújják, harmonikázzák, dobolják, és mindenki boldogan hallgatja. Mindenki. Föl-fölállnak táncolni. Lélekkel, önfeledten, mosolyogva. Gyulafehérvár környékéről jöttek, de valahonnan a belső román vidékekről származnak – mondja nekem a muzsikus. Leventéék mosolyogva, sugározva ölelik át egymást.

A Hesdát patak, a Tordai szakadék folyócskája mielőtt belefolyik az Aranyosba (álombéli név…), megint szűkebb sziklafalak között bukdácsol át. A vízesésekben fürdeni, úszkálni lehet. A zubogó víz üt, vág, masszíroz. Érezteti azt is, hogy milyen picik vagyunk, hogy mennyire törékenyek, hogy ez a lét, ez, a hihetetlen véletlenek egybeesésének műve. Úgy, materiálisan is a csoda. „…mégiscsak egy nagy Úr vendége voltam” – zuhogja Kosztolányit a fejemen vízköddé szétrobbanó vízesés.

Az egyik este Szilvia szól, hogy ez itt most már komoly. Mérges vagyok, hogy nem lehetek ott. Janka fölébred. Vigasztalhatatlan. Átviszem. Cumiztatás közben szülést segíteni… Ki tudja, mikor, ziláltan visszaérkezik a szállásunkra. Megszületett.

Aztán hívják megint Szilviát. Vérzés van. Futás vissza. Konzultáció. Katéter, és minden megoldódik. A nagy stressz után nagy alvás, elernyedés. Kisüt a Nap.

Másnap (szóval immáron aznap) erővel hívnak, menjek át. Meg kell néznem a babát, pedig tényleg nem akarok zavarni. A mama boldogan, büszkén mutatja őt. Árnika úgy mozog, viselkedik, mint aki már több hete szült. Úgy kell szólnom neki, hogy fékezze magát, heverésszen, aludjon, ne velem, velünk foglalkozzon. Talán azért, mert hirtelen odakerültem a legbelső körökbe, hatalmas áradással magyaráz, mond el mindent, mutogatja az apróság – és a velük történtek – minden részletét.

Levente rohangál. Belebonyolódik a bürokrácia útvesztőibe. Fenyegetni kell, kenőpénzt kell adni, alázatosnak kell mutatkozni, törvényt kell ismerni, ismerős ismerőséhez kell folyamodni, hazudni, csalni. Mintha Magyarországon lennénk. De mintha ideát ez nem ette volna meg a lelkeket.

Közben két nagy faházat építünk, két, hatalmas, egymás melletti telken. Ott fogunk majd lakni, egymás mellett. Az öröknek tűnő naplementében hegedülök egy kicsit, énekelgetünk. Árnyéka sincs az apró ördögöknek. Pedig vannak – tudom meg később. Nem is ördögök. Sátánok. De itt még a boldog anyát, apát látom a boldog babával. Igen, ő is mosolygott.

Árnika azt mondta egyszer, hogy a baba azóta is „megismer” minket. Nálam ott vannak mindannyian a legbelső körökben. Örökre. Ám én az eszemmel őrzöm őt, ő meg, ha emlékszik rám, ránk inkább, akkor a zsigereivel tud mirólunk.

F. T.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.