igaz történetek szülésről, születésről

816. nap: Születésnapi ajándék (Ábris)

816. nap: Születésnapi ajándék (Ábris)

Az én szülésem története… Nem akarom Ádámtól és Évától kezdeni, de az előzményekről annyit fontosnak tartok elmondani, hogy nálam nagyon az Élet, a Sors rendezte el a dolgokat ‒ nem is rosszul.

Nem terveztem a gyerekvállalást, de úgy voltam vele: ha az élet azt akarja, hogy anya legyek, akkor úgy lesz. És egy kis lélek kinézett magának, azt mondta: „Márpedig te leszel az anyukám és én most jövök hozzád.” Kétségbeesés, viaskodás önmagammal, a Sorssal, aztán lassú megbékélés ‒ így indult. Úgy alakult, hogy egyedül vállaltam a feladatot, amit az élet nekem szánt. Egyedül voltam várandós, tudtam, hogy fiam lesz, és hogy hozzám jön.

Egészséges várandósságom volt fizikailag ‒ lelkileg kicsit nehéz. Az utolsó hónapot már nagyon nehezen viseltem, és azt mondogattam, hogy legyünk már kettőben… És a kisfiam elindult ‒ a 36. héten jósló fájásokkal és kitágult méhszájjal kórházba kerültem. Akkor jöttem rá, hogy hallgat rám a fiam, hiszen ő csak azt tette, amit kívántam. Az első éjjel megbeszéltem vele, hogy még maradjon bent pár hétig, hogy szép szülésünk legyen, mert ha koraszülött lesz, akkor nem lehetünk együtt sokat, meg mindenféle olyat csinálnak vele, ami nem túl jó élmény. Hajnalra elmúlt minden fájás, két nap múlva hazamentem.

Akkor határoztam el, hogy tényleg otthon szülök, a következő héten volt amúgy is az információs hét, amire készültem. Az információs hét megerősített, és nem voltam elkésve, két bábával megbeszéltem, hogy jönnek, ha hívom őket, és volt egy doulám is. Két nővérem közül az idősebbet már korábban felkértem, legyen ott (a másik tesóm szintén várandós volt, a hatodik hónapban), és az édesanyámat is, mivel vele laktam.

Aztán egy szép vasárnap reggel arra ébredtem, hogy elég sűrűn jönnek az összehúzódások, na, gondoltam, akkor ma szülünk. Már előző este elindult valami, de két óra után abbamaradt, a fiamnak jó oka volt másnapig várni. Én fejben arra készültem, hogy hamar megleszünk a szüléssel, gondoltam, én nem akarok nyolc-tíz órát vajúdni vagy többet, amiket hallottam rémtörténetekben az első gyerkőcnél. Nekem bevált a pozitív hozzáállás.

Reggel hétkor keltem a fájásokra, de olyan fél tízig aránylag vígan elvoltam: jöttem, mentem, ettem, néztük a nővéremmel az órát, a tízpercesek nagyon hamar ötperces fájásokká váltak. Fél tízkor hívtam át a doulámat, ő aztán tízkor már hívta a bábákat, mert kicsit megszeppent, hogy itt pikk-pakk mennek a dolgok nálam. Onnantól sűrűsödtek az összehúzódások, és hosszabbodtak. Én egyre csendesebb lettem, a kontrakcióknál csak álltam, és kapaszkodtam a nővérembe, szorítottam a karját, amit ő derekasan tűrt.

Olyan fél 12 felé érkeztek a bábák, addigra már inkább egyre hangosabb voltam a fájásoknál. Emlékszem borogatásra, enyhe derékmasszírozásra, amíg állni tudtam, ringatózásra, aztán homályosodik minden, és már csak a fájdalom van, a szétszakadokérzés, és hogy én már tovább biztos hogy nem tudok tágulni… Nem kocsis módjára, de azért enyhe szitokszavak kiszökkentek belőlem a nyögések és kiáltások közben.

Térdeltem, amikor a magzatburok „szétrobbant”, utána jött az utolsó fél óra, amiben az említett módra szűkült a kommunikációm. Szülőszéken ültem a kanapé előtt, mögöttem az édesanyám tartott, egyik oldalamon a nővérem, másikon a doula, előttem az egyik bába biztatott mosolyogva. Addigra egy kicsit meg akartam halni…

Aztán egy utolsó nagy nyomásra egyszerre kibújt a fiam, 12.57 perckor, aki rögtön felsírdogált, majd a pocakomra rakták, ahol lekakilt. És amit mindenki emleget: a pillanat töredékrésze alatt elvágták a fájdalmat, kitisztult a fejem és a környező világ, és én rácsodálkoztam: „Jé, tényleg egy gyerek!”

Tíz perc után már mellen volt, fél óra után én vágtam el a köldökzsinórt. A fényképen fél órával a születés után van, még össze vagyunk kötve, és túl van az első szopizáson.

Aznap 32 éves lettem, és aznap született meg a fiam, Ábris. Tényleg hozzám jött.

Sz. I.

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol