igaz történetek szülésről, születésről

948. nap: Anyám helyett anyám – Kicsi Bab megszületett (Misu)

Megjelent: 2013. máj. 10.

A 39. héten indult el először. Így összesen három hétig tartott az út. Így végre megélhettem, milyen, ha magától indul, ha a testem tudja a dolgát.

Előző este elhatároztam, hogy nem fekszem le. Egyáltalán. Mert napok óta rendszeresen, órák hosszat tartó vajúdásban volt részem, de ha lefeküdtem, el is aludtam, minden abbamaradt. Utolsó este megnéztem egy szép filmet a szülésről, aztán vártam, olvastam. Semmi nem történt, aznap este nem volt jósló fájás, se keményedés. Nem gondoltam arra, hogy pont ez a jel, hogy most pihen a méhem, hogy pihen Misu a nagy út előtt.

Ekkor először beszéltem hozzá/vele határozottan arról, hogy most már elég volt, jöjjön ki. Várom nagyon, szeretem, és jó lesz nekünk. Ha nem jön ki, megyünk a kórházba, és az akkor nem lesz jó. Addig nem akartam siettetni ilyesmivel, ha beszéltem hozzá, mindig arra biztattam, hogy maradjon, amíg neki jó. De aznap este úgy éreztem, már nincs más hátra, másnap CTG, esetleg még egy nap haladék, de kedden megyünk/menjünk a kórházba, mert már nem jó így. És ezt akkor el is fogadtam. Így telt az este, éjszaka. Kitartóan olvasgattam fél kettőig, de akkor nem bírtam tovább ébren, és csalódottan lefeküdtem, elaludtam.

Hat körül ébredtem, kicsit görcsölt a hasam. Teljesen más volt, mint az elmúlt hetek érzései. Menstruációsfájdalom-szerű vagy inkább mint egy gyomorgörcs, nem is tudom. El is bizonytalanodtam. Annyiszor hittem azt, hogy „ez biztosan az”, hogy nem hittem el, hogy ez most az lehet. De valahogy mégis benne volt a levegőben valami.

A. is felébredt, 6.22-kor pedig megint volt egy „görcs”. Gondolkozni kezdtünk, mi legyen. Menjen-e dolgozni, menjek-e CTG-re, jöjjön-e anyu, aki J-re vigyázott volna CTG alatt. De egyre erősödtek a kontrakciók, így döntöttünk: A. nem megy dolgozni, anyu jöjjön, és vigye el J-t magukhoz, és hívjuk B-éket.

Fél nyolc körül hívtam B-t, aki kérte, hogy fél óra múlva jelentkezzek újra, de a beszélgetés közben volt egy kontrakció, mire ő azonnal mondta, hogy nem kell többet hívnom, most indulnak. Ettől kicsit megijedtem, hogy jaj, akkor ez már éles, B. hangja olyan cselekvő lett.

Hívtuk anyut, aki már elindult, hogy vigyázzon J-re. Ők nem tudták a tervünket, most itt mindegy, hogy miért, a lényeg, hogy amikor ideért, kiderült, hogy nem tudja elvinni J-t, mert nincs fűtésük, de szívesen itt marad, amíg mi megyünk a kórházba. Mivel ugye mi ezt nem akartuk, így végül sikerült őt hazaküldeni, J. viszont maradt itthon. Így alakult, biztosan meg van az oka, hogy miért, ma már lenne, amit máshogy tennék, minimum egy D tervről gondoskodnék.

Ez az egész, amíg anyu elküldése zajlott, viszont sajnos, azt az időszakot elvette tőlem, amíg még magamnál voltam, amíg még nem voltak olyan erősek a kontrakciók, hogy tudtam volna tenni-venni, rákészülni, összekészülni, megérkezni. Ezt sajnálom, hiányzik. Mert mire minden lezajlott, anyu el, B-ék ide, addigra nekem már nagyon fájt, és nagyon mélyen voltam, ahonnan nem nagyon tudtam kijönni.

Térdeltem négykézláb a matracon és intenzíven vajúdtam. Nekem úgy rémlik, hangosan, ők azt mondták, nem annyira. Mindenesetre már nem volt jó semmi sehogy, nem érhetett hozzám senki, nem lehetett masszírozni, borogatni, megoldom én ezt egyedül, ahogy mindent, minden mást. Nekem ne segítsen senki. Egy hívószavam volt végig az erős kontrakciók csúcsán: „Anyu!” Őt hívtam, mert gyerek lettem újra, és a nagy fájdalom közepette kellett volna a segítsége. Végül – ha nem is konkrétan tőle – megkaptam.

Szóval megjöttek, nagyon vártam őket. Bejöttek, beálltak az ajtóba és néztek. Csak pár másodperc lehetett, de nagyon emlékszem rá, én is láttam magam kívülről, ahogy ők láttak, és egy pillanat alatt értették meg, mi a helyzet, hol vagyok.

Aztán nem tudom, mit csináltak, É. nézett néha szívhangot, erre emlékszem, meg hogy nem engedtem semmit. Viszont nagyon-nagyon kívántam a citromos vizet, jaj, még mindig összeszalad a nyál a számban, és érzem azt az érzést, hogy mennyire jólesett. A. elment citromért, mert nem volt itthon, és ihattam. Ez az egy volt nagyon jó.

És végül nem tartott soká, nem tudom, mikor értek ide, de Misu egy körül született. Szerették volna, hogy kényelmesebb legyen nekem, úgyhogy ajánlgattak pozícióváltást, nem volt jó sehogy, béna volt az egész.

Aztán hogy menjek a kádba. Na, ezt elfogadtam, mentem, vagyis vittek. Forró víz, jaj, az jó volt. Akartam is, hogy ott legyen valaki, de ha ott volt, elküldtem. Bejött egyszer J. is, de nem volt jó, hogy megsimogatott, kiküldtem őket, és hívtam É-t, jött B. is, leültek a kád mellé, és beszélgettek. Próbáltak velem, néha válaszoltam. Olyanok voltak, mint akik már láttak ilyet. Persze, láttak, de olyan nyugodtak voltak, olyan nyugalom áradt belőlük, csak ültek ott és beszélgettek.

És akkor, nem tudom, mennyi kontrakció után, nekem nem tűnt soknak, a víz nagyon felgyorsította a dolgot, szóval éreztem, hogy jön, hogy ez már AZ! Ki akartam jönni a kádból, kiszedtek, onnan viszont egy tapodtat sem! De igen, menjek át a szobába. De nem, én itt maradok! (Azt a mindenit, G. Á. még a vécében is odafekszik a szülő nő alá – láttam, mutatták a videón! – ezek meg itt nem férnek hozzám, menjek ki? Jaj, de haragudtam!)

Kimentem, vagyis kitámogattak a matracra. Nekem csak úgy volt jó, ha előredőltem négykézláb. A. próbált segíteni, elém ült, biztosan biztatott, de nem emlékszem. J. közben bejött, kiment? Nem tudom, hol volt, mit csinált. Rá alig emlékszem az egészből.

És jöttek a tolók, és nagyon fájt, és mindenki biztatott, én meg jajgattam. Valamikor valamelyik alatt megrepedt a burok, az nagyon jó volt, úgy emlékszem. Aztán valahogy az egyikkel kijött a feje. Azt hiszem, É. fogta a gátamat, és talán mondta, vagy utána mondta, hogy szépen védem, lassan engedem. És amikor kint volt a feje, J. megsimogatta, A. fotózta, ennek örülök, van képi emlék is, és J-nek ezt biztosan tudom, hogy nagyon-nagyon maradandó emlék, amit sose felejt el. És hogy neki talán már lesz választása, de most biztosan úgy természetes neki, hogy lehet így is és úgy is, ahogy ő született.

Nem tudom, mi volt ezután, nem tudom, mennyi tolóval született meg vagy mennyit pihentem a fej után, míg végül egyszer csak kint volt. Nehéz volt, nem csoda, 5 kg! És kifért, hát persze! Nevettek nagyon, én még szenvedtem. Kicsit rövid volt a zsinór, így csak a hasamra feküdt, valahogy nekem még nem volt jó. Aztán kijött a lepény, elég hamar, és akkor már jobb volt, odahúzhattam magamra, magamhoz. Jött J. is. Én semmi mást nem éreztem, csak fáradtságot.

Saccoltak 5 kg-ra, lemérték, annyi lett. Szopizott az elejétől, nagyon ügyesen. Ott feküdt mellettem, mellettünk, és olyan jó volt arra ébredni, hogy már nem bennem, hanem mellettem van. Semmi patetikus, semmi óriási boldogságos érzésem nem volt, azt hiszem. Örültem, hogy megszületett, de még vagy két hétbe telt, mire megérkezett úgy igazán hozzám, mire megtaláltuk egymást. Ez persze nem függ össze a szülés helyszínével és módjával, de fontos nekem.

Amúgy pedig egy csoda, amit ezek a Nők tesznek, akik segítenek nekünk. Mert ami végül, azt hiszem, átlendített, segített a kitolásnál, bár valójában nem tudom, hogy elakadtam-e, mindenestre nagyon nagy segítség volt: B., aki nekem az egész alatt sokkal kevésbé van jelen az emlékeimben, mint É., szóval odajött a fejemhez, hozzám bújt és biztatott. Anyám korú, és persze meghallotta, hisz végig mondtam, hogy ki kellene, hogy segítsen nekem, és akkor, abban a pár percben anyám helyett anyám volt, és Misu megszületett. És így állt össze egy kerek egésszé a kettejük segítése és ottléte.

Ennyire emlékszem, vagy ennyire sem, így volt, így kellett lennie.

K-T. T.

Első szülésem > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.