igaz történetek szülésről, születésről

786. nap: Autóban szülés (Ádám születése)

786. nap: Autóban szülés (Ádám születése)

Nem is tudom, hol kezdjem. Ádám fogantatása is már különleges volt. Tervezett babának veszem, mert mindenképp akartunk tesót. Olyan szempontból viszont nem tervezett, hogy tényleg véletlen terhesség volt. Bár én tudtam, hogy semmi sincs véletlen. Elsején voltunk együtt, és másnap már éreztem, hogy hűha, ebből valószínű baba lesz. Korábban már nem is adhatott volna jelet magáról. Nagyon izgatottak lettünk. Bár nem beszéltünk senkinek se róla, Dani egy este érdekes mesét mondott. Egy mesekönyvből kiragadott egy részletet, és azt mondogatta ‒ de nem nagyon értettem, mit szeretne mondani ‒ valami ilyesmit mondott, hogy megszületett a kisbaba, anya és apa nagyon-nagyon boldogok voltak!

Nagyon hosszúnak tűnt kivárni majdnem két hetet, hogy a teszt kimutassa, hogy babát várunk. Pont a nagyszülőknél voltunk, amikor már nem bírtam tovább, vettünk egy tesztet, és elterveztem, hogy amikor felébredek, megcsinálom. A napokban kellett volna megjönnie. Már hajnalban felébredtem. Kiosontam, és remegő lábakkal izgatottan vártam az eredményt: POZITÍV!!! Rögtön felkeltettem Kareszt, hogy jön a tesó!! Persze, a nagy nevetgélésre Dani is felébredt. Egyedül neki mondtuk el, hogy tesója lesz. Két és fél éves volt.

Tudtam, hogy nagyon vigyázni kell magunkra, mivel az első terhesség sem volt felhőtlen. Mivel az orvosom, akinél Danit szültem, elment egy másik kórházba, sürgősen keresnem kellett egy másikat. Nem nagyon volt választásom, nem ismertem mást, ajánlottak egyet. Az István Kórház mellett döntöttem. Szimpatikus volt a bababarát hozzáállás, és hogy van családi szoba. Annyira jó volt elképzelni, hogy szülés után akár mindnyájan együtt lehetnénk egy szobában. Bár erre nem sok esélyt láttam, de mégis.

Magánrendelésre mentünk, Karesz ismét elkísért, ezúttal már Danival. Az ultrahang azt mondta, minden rendben.  Dani még mindig szopizott, de elkezdtük szépen fokozatosan elhagyni a cicizést. Ez a várandósság jobban megviselt. Rengeteget hánytam, és nagyon álmatag voltam, de egy kisgyerek mellett már képtelenség pihenni.

A tizedik héten jártam, amikor Danit készültünk bevinni a Heim Pálba bőrgyógyászatra. Reggel keltünk is, hogy megyünk, látom, véres vagyok. Nagyon megijedtünk. Mentünk is, Karesz vitte Danit a bőrgyógyászatra, én pedig mentem az Istvánba. Hívtam a dokimat, de sokáig nem értem el. Még egyszer sem voltam bent a kórházban, mindig a magánrendelőben voltam. Nem ismertem a járást.

Majd sikerült beszélnem az orvosommal, aki közölte, hogy nem tud megnézni, mert vidéken van, de délután már itt lesz, ha senki sem nézne meg. Többet nem tudott segíteni. Az ambulancián elmondtam, hogy ki vagyok, kinek a „kismamája”, tízhetes vagyok és vérzem, szeretném, ha valaki megvizsgálna. Egy óra múlva újra szóltam. Mindig csak leültettek.

Három óra telt el bizonytalanságban, hogy lehet, hogy már nincs babám. Senki rám se hederített. Mindenkit behívtak ultrahangra, csak én maradtam ott. Végül egy orvos megkérdezte, kire várok. Elmondtam, hogy mi a probléma, és hogy hiába szóltam háromszor, mégsem vizsgál meg senki. Karon ragadott, és bevitt az ultrahangra, ahol megvizsgált. Az ultrahang szerint minden rendben, és abszolút jó a szívműködés, a baba jól érzi magát. Hatalmas megkönnyebbülés volt.

Akkor döntöttem, más orvost kell keressek. Olyat, aki bármikor ott tud lenni, ha baj van, vagy ha szülök. Mert akkor minek orvos, ha két órán belül megszülök, ő meg pont akkor vidéken rendel. Így hát visszamentem a régi ismerős helyemre a klinikára, egy másik orvoshoz, akire mondhatni, a klinikán él, és nem egy mai darab, de abszolút fiatalos. Ő tényleg mindig elérhető, reggeltől estig bent van, és a telefonja is be van kapcsolva, ha valami gond van. Egyetlen gond volt csak, öt órákat ültem a rendelésén, hogy sorra kerüljek. Néha már sírtam, amikor kijöttem, hogy egész nap ott kell ücsörögni.

A 33. héten megvizsgált, és mondta, hogy nyílik a méhszáj. Nem örültem, de gondoltam, hogy majd nagyon vigyázok magamra, és sokat pihenek, biztosan nem lesz gond. Ő nem féltett annyira, mint az az orvos, akinél Danit szültem. Sokat keményedett a hasam, de próbáltam pihenni. Volt segítségem. Komolyan elhittem, hogy tovább fogom hordani Daninál.

A 36-37. hétben jártam. Furcsa érzésem volt. Kicsit fájdogált a hasam alja, mint aki felfázott. Akkoriban nem voltunk olyan túl jóban a tesómmal, de aznap átmentem hozzájuk megnézni az épülő házukat. Mondtam, hogy fáj a hasam stb. Együtt ebédeltünk és pihentünk a kertben. Olyan békés volt minden.

Másnap reggel Karesz elment dolgozni. Vasárnap volt, mindenki más otthon volt. Éreztem, hogy fáj a hasam. De nem hittem, hogy ez fájás lehet. Telefonáltam Karesznak, hogy tudjon róla. Mondta, szóljak tesómnak. Én még elláttam Danit, reggelit adtam neki, és lefeküdtem, mert hogy biztosan nem fogok szülni, mert hogy nem akarok, és kész, még olyan korai.

Egyre sűrűsödtek a fájások. Telefonáltam tesómnak, hogy fáj a hasam. Nem tétovázott, rögtön mondta, hogy pakoljak össze, jön, aztán bevisz, csinálnak egy CTG-t, és majd megmondják, mi van. Jött is, és mentünk. Úgy mentünk el, hogy nem soká’ jövünk, csak megnéznek. Álltak az udvaron, Anya fogta Danit, és én mosolyogva mentem… „Majd jövünk!”

Beszálltunk a kocsiba. Azt tudni kell, hogy arról volt szó, hogy ha szülök, mentőt hívunk, mert ki tudja, biztos, ami biztos. És tesóm mondta, hogy ő nem szeretne már bejönni, úgysem vajúdok órákat… Elindultunk, és egyre sűrűsödtek a fájásaim. Tesóm kérdezte, fájásom van? Mondta, hogyan vegyek levegőt… Aztán kérdeztem tőle, hogy szerinte van-e úgy, hogy elmúlik, és hazajövünk. Mondta, igen, de nem nálam. Nevettünk.

Otthonról indultunk végig az ötösön be a klinikára, ami körülbelül 30-40 perc. Nem nagyon volt forgalom. Viszont nekem egyre jobban fájt. Az út kezdett egy örökkévalóságnak tűnni. Ültem az anyósülésen, és már remegett minden porcikám. Tényleg nagyon fájt, és kezdtek eltűnni a szünetek. Kiértünk nem tudom hová, de már lámpák voltak. Én kapaszkodtam az ablak fölötti „majrévasba”, és visítottam. Emlékszem, mellettünk megálltak az autók a pirosnál, én meg üvöltöttem, mondom, mit gondolhatnak…

Már csak hááááztam, tesóm rám nézett, és láttam, hogy megrémült egy kicsit. Rám szólt: „N., vegyél levegőt!” Engedelmesen felsóhajtottam, most visszafelé: „Hhhhűűűűűűű.” És tovább visít: „Háááááá.”

Éreztem egy pukkanást, mintha egy lufi durrant ki volna a hasamban, és elöntött a melegség, vagyis a meleg víz. Felordítottam: „Elfolyt a magzatvíz!!!” Úristen! Éreztem, hogy ennyi, nem fogok tudni kiszállni, tolófájásom volt, és kórház sehol. Megpróbáltam lihegés közepette elmagyarázni, hogy nem fogok tudni kiszállni a kocsiból. Ha megállunk, én már nem tudok kiszállni, menjen majd, és szóljon valakinek. Éreztem, hogy nyomnom kell. Akkor mint a szélvész beparkoltunk a klinika bejárata elé, tesóm felrohant, nekem meg jött a következő tolófájás, és nyomtam. Nem tudtam levenni a nadrágom, de odanyúltam, hátha érzek valamit. Egyelőre semmit.

Tesóm utólag mesélte el, hogy felrohant, és a szülőszobán rátenyerelt a csöngőre, és nyomta ész nélkül. Kijött egy nő, és mondta, hogy „Mi van, nem kell úgy nyomni.” „De a húgom kint ül a kocsiban, és tolófájása van!” „B…meg!” ‒ mondta a szülésznő. Rohantak.

Kijöttek, és ugrabugráltak körülöttem. Lerántották a cipőm, a nadrágom, a bugyim. Kész művészet két tolófájás közepette levetkőzni, és még emeljem is fel a fenekem, húúú, de sikerült. Közben hallottam a beszélgetést! Szülész: „Hány hetes?” Tesóm: „35.” Szülész: „Hú b…meg!” Szülész a másik szülésznek: „Hoztál kesztyűt?” Másik szülész: „Nem!” „B… meg, mondtam, hogy hozzál…” Közben a lábaimat felpakolták a műszerfalra. De még jobban tegyem fel… Lehet, hogy bent megúsztam volna a gátmetszést, de most így csináltak. „Látom a fejét! ‒ mondta a szülész.

Közben tesóm odajött mellém a volánhoz, megfogta a kezem, erősen fogta, és mondta. „N., csukd be a szemed, vegyél nagy levegőt, és nyomjál!” Jó volt, hogy volt velem valaki, aki erőt ad. Ő volt az egyetlen, aki erre képes volt, mások bepánikoltak volna. Hát nyomtam, és akkor megszületett Ádám. A szülész mondja: „Kisfiú!” Mi tudtuk.

Ott volt az ölemben, egy fehér lepedőn a szülész kezében, és láttam, hogy kinyitja a szemét, és nézelődik. Nem sírt. Én viszont sírtam. De egyáltalán nem azért, mert megijedtem, hogy baj van. Nem is gondoltam, hogy feltétlen sírnia kell egy újszülöttnek. Majd mégis felsírt, és a tesóm felkiáltott:  „Jól van, sír, látod, minden rendben! Sír!!!” És elvitték.

Rögtön felhívtam Kareszt, hogy megszültem. Ő visszakérdezett, hogy: „Mi van?” Nem értette, mert az utolsó kép az volt, hogy megyünk be vizsgálatra.

Jött a betegszállító, és rám szólt, hogy ne telefonáljak. Nem is értem, miért ne, máskülönben táviratot küldjek a férjemnek, hogy megszültem a fiát??? Azt gondoltam, olyan szép baba, és nem is kicsi, jó súlyban látszott. Jöttek a betegszállítók, és tanakodtak, hogyan tudnának bevinni, mert a lépcsőn nem tudják a betegszállító ágyat lehozni, meg felvinni. Valahogy a lábam közé kaptam egy lepedőt, azzal úgy próbáltam takarni magam. Valahogy kiszálltam a kocsiból. Ott szerencsétlenkedtek, hogy hogyan menjünk fel. Én nem szeretem a tétovázást, gondoltam, menjünk, aztán kész. Sűrű elnézést kértek, és mondták, hogy ne haragudjak, hogy így kell felmennem. Mezítláb mentem, lábam közt lógott a köldökzsinór, bennem a placenta, két oldalról karon fogtak, és besétáltunk. Ott feltettek egy hordágyra, és bevittek egy helyiségbe, ahol megszültem a placentát, és elláttak.

Ádámról sokáig semmit sem tudtam. Eltelt vagy két óra hossza, mire mondták, hogy felvitték az intenzívre. Nem értettem, miért, hisz ha semmi baja, miért kellett oda vinni. 2650 grammal született, épp csak pár dekával volt kisebb Daninál. Addig nyugodt voltam, hogy minden rendben, de egyre idegesebb lettem, és egyre jobban féltem, hogy mit keres a NIC-en a gyerekem. Ráadásul senki sem adott felvilágosítást. Ez reggel kilenc óra tájt történt. Én kaptam a NIC mellett egy kórtermet. Annyit mondtak, hogy délután kettőkor be lehet menni, és majd ott a doktornő felvilágosít.

Kettőkor nyomtam is a csengőt, hogy oké, jöttem a fiamhoz, de nem nyitottak ajtót, mire körülnéztem és láttam, hogy egy csomó ember ül és áll és vár, mire rájöttem, ezek mind oda várnak…

Beöltöztünk „műtősruhába”, és bementünk. A doktornő mindent elmondott. A lényeg, hogy nincs komolyabb baj, csak vérszegény, vért kell kapjon, és oxigén alá tették. Álltam mellette, és sírtam, hogy mit keresünk mi itt. Bár nem inkubátorban volt, csak egy nyitott „melegítőben”, meztelen, még hozzá is érhettem.

És akkor körülnéztem, és elszégyelltem magam. Mások álltak az inkubátor mellett, mosolyogtak az alig egy- vagy kétkilós picikre, és fényképezték őket, két kis lyikon benyúltak, megsimogatták… Én meg itt állok az igencsak nagynak tűnő Ádám mellett, és sírok. Minden csak nézőpont kérdése.

Ádám nagyon lazán vette az akadályokat, evett, ha kellett, és aludt, ha nem lehettem ott. Összesen kilenc napot töltöttünk kórházban. Ebből voltunk a Péterfyben is, ahol első osztályú ellátásban részesültünk, korszerű látásmódú nővérek és emberi bánásmód volt a jellemző.

Ádám azóta elmúlt egyéves, és remekül veszi az akadályokat. Mi csak azt mondjuk rá tesómmal: „Reggi!”

S. Á. A.

Dani > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.