Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1587. nap: Kívánom, hogy mindenkinek ilyen tökéletes szülése legyen! (Áron születése)

1587. nap: Kívánom, hogy mindenkinek ilyen tökéletes szülése legyen! (Áron születése)

Megjelent: 2015. febr. 8.

Két év múlva szerettük volna, hogy Máténak kistestvére szülessen. Még mielőtt állapotos lettem volna, egy szerencsés könyvvásárlás folytán megtaláltam az Alternatal Alapítvány címét, és részt vettem egy információs esten. Első pillanatban megtetszett, bár mint mindenkinek, nekem is voltak kérdéseim, kétségeim. Abban az egyben azonban biztos voltam, hogy ott a helyem. Mindent tudni szerettem volna, és legszívesebben már akkor ott maradtam volna az információs hét programjain. Nagyon jó volt, hogy barátságos, kedves emberek vettek körül, mindenki közvetlen, segítőkész volt. És egyáltalán nem éreztem – amit orvossal szemben eddig még mindig – az alárendeltséget.

Aztán rövid időn belül állapotos lettem. A negyedik hónapban kezdtünk el a párommal az információs hét programján részt venni, havi egy alkalommal. Nagyon érdekes és új dolgokat hallottunk, tanultunk. A párkapcsolattól kezdve a gyermekgyógyászaton át, a szülés alatt felmerülő komplikációkig. Nagyon jó volt, hogy pro és kontra, minden oldalról hallottunk beszámolót. Sokat kérdeztünk, beszélgettünk. Meghitt, nyugodt hangulatban teltek ezek a beszélgetések. Minden egyes nap után feltöltődve, tele új információkkal tértünk haza. Részesei lettünk egy dolognak, részt vehettünk benne, irányíthattuk, nem kellett sodródnunk az árral. Nekünk kellett dönteni. És ez nagyon jó volt, mert a sok információ birtokában, biztonsággal döntöttünk amellett, hogy mi bizony otthon fogunk szülni. Tudtuk, hogy számíthatunk az alapítvány csapatára, Geréb Ágira és a többi doulára. Mindent gondosan bevásároltunk, előkészítettem, ha szükség lesz rá, kéznél legyen. És már csak vártunk.

Aztán elérkezett a nagy nap. Reggel, háromnegyed nyolckor arra ébredtem, hogy valami nincs rendben. Kevés véres váladék láttán hirtelen nem tudtam, mit csináljak, még majdnem három hetem volt a kiírt időpontig.

Felhívtam Ágit, aki a legnagyobb lelki nyugalommal közölte velem, hogy ez valószínűleg a nyákdugó, és ezután 12 órával szoktak megindulni a fájások, a szülés. Pihenjek, nyugodtan csináljam a dolgaimat, estére szülni fogunk, addig pedig napközben többször hívjam. Így is tettem, a férjem nem is hitte el, hogy szülni fogok, mert annyira gyengék voltak az összehúzódások, hogy észre sem lehetett venni rajtam. Egyedül a húgomnak szóltunk róla, mert őt megkértem, hogy Mátét éjszakára vigye magával hozzájuk. Ilyen már többször előfordult, úgyhogy Máté szó nélkül és örömmel ment.

A délutánt főleg pakolással, rendezgetéssel, utolsó simításokkal töltöttük. Előző szülésemből kifolyólag úgy gondoltam, hogy reggelnél előbb úgysem lesz baba. Nagyon nyugodt voltam, már egy csepp kétségem sem volt afelől, hogy jól döntöttünk. Ágival folyamatosan tartottuk a kapcsolatot.

Aztán kb. hét óra tájban beültem a kádba, hogy lazítsak egy kicsit. Pontban háromnegyed nyolckor megindultak a fájások. Rögtön ötpercesek. Kiszálltam a kádból, és felhívtam Ágit, aki biztosított, hogy azonnal indul. Én fel-alá sétálgattam a lakásban, beszélgettünk a párommal, megbeszéltük, hogy áthívjuk az édesanyámat, mert ő is szeretett volna velünk lenni. Közben telt az idő, és teljes mértékben azt tettem, amihez kedvem volt. Jó volt, hogy azok vettek körül, akiket szerettem, nem kellett semmilyen elvárásnak megfelelnem.

Fél kilenckor megérkezett Ági. Olyan volt, mintha egy angyal érkezett volna közénk. Csendben tett-vett, előkészítette az ultrahangos szívhanghallgatót, meg amire még szükség volt. Megkért, hogy egyszer hadd vizsgáljon meg, hogy tudjuk, hogyan állunk. Ennek én is örültem, mert kíváncsi voltam. Teljes meglepetésemre ekkorra már bő hat centire nyitva volt a méhszáj. Gyorsan tágultam, az összehúzódások rendszeresen jöttek, szinte egymásba értek, de egyáltalán nem éreztem őket kibírhatatlannak. Tudtam, hogy nemsokára a kezemben tarthatom második gyermekemet, és nagyon vártam már a pillanatot.

Közben erősödtek az összehúzódások. A férjem és az édesanyám felváltva masszírozták a derekamat, ami nagyon jólesett. Ági folyamatosan ellenőrizte a szívhangot, és masszírozott ő is. Mindenféle forró borogatásokat rakott rám, a gátra és a hasamra is, amik rettentően jólestek. Bíztattak mindannyian, lesték minden gondolatomat. Közben megérkezett a doula is, Éva, aki nyugodtságával, segítőkészségével, kiegyensúlyozottságával tovább erősítette a légkört, amely körülvett minket. Folyamatosan ittam. Nem emlékszem pontosan, mennyit, de nagyon sokat. Senki nem szólt rám, hogy ne tegyem, szó nélkül hozták az újabb és újabb pohár vizet.

Aztán háromnegyed tízkor, a harmadik vagy negyedik erősebb tolófájás után (amelyek azért már elég kellemetlenek voltak) hirtelen kicsusszant Áron: a maga kis 3180 grammjával megérkezett közénk. Rögtön a karomba vettem, kicsit nyafogott, de aztán a szopizás megnyugtatta. Azután csendesen nézelődött, majd újabb szopizásba kezdett. Azt a nyugalmat, tökéletességet sohasem fogom elfelejteni, ami akkor körbevett. Csak gyertyák égtek, lágy zene szólt, mindenki boldog és elégedett volt.

A méhlepény megszületése után lezuhanyozhattam, addig Ági és Éva a férjemmel minden szennyest és szemetet egy-egy zsákba raktak, áthúzták az ágyat stb.

Nemsokára mindenki elment, és csak hárman maradtunk. A legnagyobb meghittségben és összhangban aludtunk el …

Másnap alig vártam már, hogy Máté hazaérkezzen, és meglássa alig párórás kistestvérét, akit rögtön megölelhetett, nem kellett sem engem, sem Áront nélkülöznie egyetlen napig sem.