igaz történetek szülésről, születésről

1272. nap: Fájdalomgombóc (Málni születése)

Megjelent: 2014. márc. 30.

Könnyű, problémamentes és aktív várandósságom alatt rengeteget olvastam szülésről, ami a neten föllelhető volt. Elképesztően kevés anyagot találtam a szülés folyamatáról – részletesen. Tágulás, kitolás – kész. Én akartam tudni a hormonokról: mikor melyik hat és hogyan. Akartam tudni a baba elhelyezkedéséről, vele mi történik, az ő testében mi zajlik, milyen lehetséges fekvési, fejtartási változatok vannak, amivel még meg lehet szülni, amivel biztosan nem. Milyen a szülés, ha rendben megy. Mi az, ami félresikerülhet? Mire hogyan kell reagálni, hogyan reagál az orvos? Milyen lehetőségeim vannak? Sajnos, akkor az otthonszülésig nem jutottam el, igyekeztem természetesszülés-szemléletű kórházat találni. Persze, így utólag, ez csak ábránd volt.

Az akkori párommal öt éve voltunk együtt, hajón dolgozva ismerkedtünk meg, ő ott is maradt. Több hónapra előre meg kellett határozni a szabadságát, hogy mikor fogja kivenni. Szerettem volna, ha ott lesz a szülésnél, és biztos voltam benne, hogy előbb szülök.

A terminuson két nappal túl, még mindig egy testben gyönyörű kislányommal, már csak három nap szabija volt. Sétáltam, lépcsőztem, szexeltünk, ittam bábakoktélt. Aznap este már éreztem, hogy lesz valami, borotválkoztam, lefeküdtünk aludni. Éjfélkor ébredtem a fájásokra, viselhetőek voltak. Az ágy szélén ülve, a telefon stopperjével mértem a hosszukat és az idejüket. Nem akartam túl korán bemenni, hogy ne adjunk alapot a szülés gyorsítására… Végül fél kettő felé ötpercenként 45 másodperces fájásokkal felébresztettem a párom és apát, aki felvitt minket Pestre.

Szépen odaértünk, kértem a felvételt a szülőszobán, ahol a szülésznő azt írta a papíromra, hogy „kp. erős fájások”. Ezen teljesen elképedtem, egészen addig azt hittem, hogy nekem nagyon fáj… A beöntés választható volt, kértem. Ez engem nem zavar, jólesett tisztulni, bár a bábakoktél hatására ez már javában zajlott. Elfoglaltuk a szülőszobát, a szülésznő kedves volt, sokat segített, igyekezett ellazítani. Minden rendben ment, itt már nem mértem fájáshosszokat, csak lélegeztem, sétáltam, fájtam, de alapvetően úgy éreztem, rendben van ez így, kicsikémről is valahogy biztosan tudtam, hogy jól van.

Reggel hatkor műszakváltással a kedves szülésznőt egy savanyú váltotta fel, mindenen morgott, utálta a világot. Az új ügyeletes doki megvizsgált, megállapította, hogy háromujjnyi a méhszáj, közölte, hogy burkot repeszt. Én nem tiltakoztam, azt hittem, ez a rend.

A magzatvíz mekóniumos volt. Zöldes fekete hullámokban ömlött ki belőlem minden összehúzódásnál a padlóra, ahol immár CTG-vel a hasamon álltam. Az egészségügyi gárda összevonta a szemöldökét és siettetést rendelt el, a „veszélyhelyzetre”(?) tekintettel. Én nem izgultam, 100%-ig biztos voltam benne, hogy a lányom jól van (hogy honnan és miért, nem tudom). A CTG is normális volt. Az oxitocint bekötötték.

Onnantól csak villanásokra emlékszem az egészből, arra, hogy bejött az orvos és fensőbbséggel tájékoztatott, hogy könnyebb lenne nekem, ha leengedném a vállam fájáskor, nem húznám fel. Így utólag persze igaza van, de akkor, így odavetve nekem, a kis fájdalomgombócnak, nem sok haszna volt. A fájások közötti egy percekben elaludtam (akkor már dehogy álltam – feküdtem és reménykedtem, hogy hamarosan vége lesz).

Kilenc körül a kis privát fájdalomfüggönyöm mögül hallottam, ahogy arról beszélnek a főorvossal, hogy császározni kellene. A főorvos szerint felesleges, mert két órán belül már simán is meglesz. Magamban hálát adtam az égnek ezért a véleményért, mert akkor és ott nem tudtam volna harcolni a császározás ellen. De elhatároztam, hogy igen, meglesz. Azért vizsgálat, fájás közben, iszonyat fájdalommal. (Utólagos elemzés alapján: kézzel tágítás.)

És végre a végbél környéki nyomás! Szóltam, hogy mit érzek. Felültem, mert én függőlegesen akarom. A szülőágyat be lehetett állítani függőlegesre is. A szülésznő visszafektet, mert úgy „nem fér ki”. Gátmetszést nem akarok. De kell, a mekónium miatt. Mindegy már, jöjjön a fájás, nyomok! Nem jött. Nem tudtam a szünetről a két szak között. Sírtam, hogy nem jön.

De mégis! Nyomás, óvatosan, mint nagydologkor. Magam is láttam, hogy nem vált be, a doktornő (most hogyhogy nő???) szerint sem. A vállfelhúzós doki odaáll a hasam mellé, „segítésre” készen. Na, azt már nem! Nem fogtok hasba könyökölni! A következő tolófájással mozdonnyá alakultam, levegőt be, nyomtam, mint a gép, levegőcsere, még tart a fájás, nyomás! Jártam intimtornára is; a szülés előtt/alatt végig sportoltam, tudtam, éreztem, merre kell nyomni, volt erő hozzá. A doki elhajolt tőlem, hogy „rá itt nincs szükség”. Háhá! Még egy fájás, a következőnél gátmetszés (nőbrutalizálás, ahogy hívom magamban), és kint a feje, jaj, de ügyes, édesem, csak kifelé, egészen! Kész. A hasamra teszik. Belső illatú, gyönyörű, erős baba. Mocorog a mellkasomon. Beleszerettem.

Az Apa elvágja a köldökzsinórt, Málnit elviszik mérni, öltöztetni. Visszahozzák, de az apjának kell adniuk, én ismét fájdalmak között, gátseb varrása. Egy óra. A fenekemig ért a vágás.

Utána végre nyugalom.

Az osztályon még egy harc, ne vigyék el éjszakára. Mi így pihenünk, együtt. Nagyon szeretem. Már hatéves.

A szülés pozitívuma az otthoni fájogatás, készülődés volt, amikor még minden rendben ment. És a kitolás, amikor valamennyire vissza tudtam venni a kórháztól az irányítást.

M. Á.

Hullámok > > >
Ikerszülés > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.