igaz történetek szülésről, születésről

591. nap: Pecsét (Illés születése)

591. nap: Pecsét (Illés születése)

Amikor úgy érzem, meg kell írnom a babám születésének történetét, néhány előzmény megemlítésével kell kezdenem. Először is azzal, hogy amikor jelentkeztem Ágiék információs hetére, nem állt szándékomban otthon szülni. Merthogy lehet természetes módon, beavatkozások nélkül szülni kórházban is, ha valaki megfelelő módon tájékozódik, találhat bababarát kórházakat, jó orvosokat, vannak „alternatív” szülőszobák is, lehet oda menni, lehet őket választani. Merthogy nem az a lényeg, hogy hol szülök… A hely csak egy körülmény. Hogy otthon vagy egy normális szemléletű kórházban egy normális szemléletű orvos segítségével, az kábé mindegy. Azt gondoltam, ugyanazt az utat lehet bejárni egy jó kórházban egy jó orvos segítségével, mint otthon.

Várandósságom alatt egy orvosváltás után olyan orvost találtam, aki „természetes párti” hírében áll, a magánrendelésén hosszasan és kedvesen foglalkozik a kismamákkal, és az első rendelésen feltett kérdéseimre, hogy mit gondol a szülés alatti beavatkozásokról, megnyugtató válaszokat adott. Így természetes szülésre készültem kórházi körülmények között. Az az egy volt fontos nekem, és azt kértem tőle, hogy semmilyen formában ne avatkozzon be a szülés menetébe, és egyszerűen csak „hagyjon békén”. Ő meg is ígérte, hogy ha nem lesz rá szükség, akkor nem avatkozik be, és én ennek nagyon örültem. Emellett az „alternatívnak” mondott kórház „alternatív” szülőszobája is jó és megnyugtató választásnak tűnt a zöld függönyös, csempés, sokszemélyes szülőszobákkal szemben.

Közben elkezdtem járni Ágiék információs hetére, és többször is végighallgattam annak minden napját, csak mert olyan jó volt hallani. Számtalan könyvet olvastam, több – például kórházak által szervezett – előadáson voltam, sok emberrel beszélgettem a várandósságról és a szülésről, de az Ágiék információs hetén hallottak álltak legközelebb ahhoz, ahogyan én gondoltam, gondolkodtam a várandósságomról, a babámról, a szülésemről. Az biztos volt, hogy természetes, beavatkozásmentes szülést szeretnék, azonban a „hol szüljek” kérdését csak egy másodlagos körülményként vetettem fel, merthogy azt gondoltam, a természetes szülés kórházi keretek között ugyanúgy megvalósítható, és hogy egy normális kórházban ugyanúgy és ugyanaz fog történni, mintha otthon szülnék.

(Kicsit nehéz rekonstruálni az akkori gondolataimat, mert ma már annyira másképp látom ezt a kérdést. A kórházi orvosomtól beavatkozásmentességet kértem, amit talán meg is kaptam volna, de most úgy gondolom, hogy a háborítatlanság, természetesség ennél jóval többet jelent. Az, amit az otthoni szülés által, Ágiék segítségével megtapasztaltam, felülírta és felülmúlta korábbi elgondolásaimat, és azt hiszem, hogy az, aminek részese lettem, egyáltalán nem, illetve csak nagyon nehezen képzelhető el kórházi körülmények között.)

A kórházi vizsgálatokra járva lassan kezdett zavarni a „tömegesség”. Elképzeltem, hogy megszületik a babám, és másik anyukával kell egy szobában lennem, akkor nem tudom az első perceket abban a személyes, bensőséges légkörben eltölteni, ahogy szeretném. Arra gondoltam, hogy én az én szülésemmel és gyermekemmel egyedül, békében akarok maradni, és nem szeretnék másokkal, idegenekkel ebben osztozni. A szülésem alatt, illetve után sem szeretnék azért harcolni és küzdeni, hogy békénk legyen, és valószínű, hogy nem is lesz hozzá erőm. Tudtam, hogy olyan típus vagyok, aki éles helyzetben nem képes küzdeni, konfrontálódni, hanem megadja magát, ezért is éreztem különösen fontosnak, hogy amit lehet, előre biztosítsak be magamnak úgy, ahogy szeretném.

Ezeket végiggondolva kábé a 35. héten döntöttem úgy, hogy legyen a szülés mégis otthon. De egy hajszálnyival győzött csak az „otthon” a választott kórházammal szemben, mondjuk 51:49%-os arányban. A kórházat sem éreztem annyira nagyon ellenszenvesnek, azt gondoltam, hogyha valami miatt úgy alakul, hogy akár előtte, akár közben be kell menni, az sem olyan nagyon nagy baj… És hogy akkor is, ott is ugyanolyan lesz a szülésem, mint otthon… Mert nem kell hozzá más, csak én és a babám…. De azért legyen inkább mégis otthon…

Még egy kérdés foglalkoztatott ebben az időben, az, hogy a párom bent legyen-e vagy sem. Azt mondta, hogy ő nem szeretne jelen lenni, csak ha nagyon akarom… Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy szeretném-e, hogy bejöjjön, és azon is, hogy zavar-e, hogy ő nem akar bent lenni. Az utolsó időkben az ő személyes jelenlétének vagy nem jelenlétének kérdése aggasztóbb volt nekem, mint az a kérdés, hogy hol szüljek.

A „jelen legyen-ne legyen jelen” kérdést sokszor az „elfogad-nem fogad el” kérdésként vetettem fel magamnak, és nagyon nyugtalanított. Egyik kérdést sem tudtam megválaszolni, képtelen voltam benne tisztán gondolkodni. Ami levette ennek a gondnak a terhét a vállamról, az annak a gondolatnak a felismerése volt, hogy neki nem kell feltétlenül fizikailag jelen lennie ahhoz, hogy mégis magam mellett érezzem, és hiába van jelen testben ott, ha igazán még sincs mellettem. Ez utóbbi tapasztalástól pedig nagyon féltem. Végül úgy beszéltük meg, hogy nem jön be, csak ha én közben mégis szükségét érzem. Ami most biztos, hogy ez a korábban olyan fontosnak tűnő kérdés szülés alatt egyáltalán nem foglalkoztatott…

Végül tehát a hol és a hogyan kérdésében is döntöttem: azt szeretném, hogy a babám otthon szülessen meg, a párom pedig majd kintről szurkol értünk. A döntés után nyugodt voltam és várakoztam.

A babám születésének közvetlen történetét egy olyan esemény megemlítésével kezdem, amire nem lennék túl büszke, ha így utólag nem értettem volna meg a történet miértjét…

Szegény párom… A babánk születése előtt egy teljes hétig nagyon komor, mérges és mogorva voltam vele. Semmi sem volt jó. Sehogy sem volt jó. Nem tudtam, mi mogorvaságom oka, és képtelen voltam kontrollálni. Most már látom, hogy ez már vajúdásom kezdete volt, és az, ami akkor számomra érthetetlen és megmagyarázhatatlan volt, hogy mi ez az ok nélküli, fékezhetetlen és kontrollálhatatlan rosszkedv, mogorvaság és bezártság. Már látom, hogy az egyik első állomás volt vajúdásom folyamatában…

Aztán a következő állomás csütörtök hajnal, amikor enyhe hasgörcsökre ébredek. Szólítgatom a páromat, hogy ébresztő, munkába kell mennie. Mennyi az idő? Hat óra. Ébresztő! Hány óra? 6.10. Kellj fel! 6.20. Indulás! 6.30. Micsoda? Most már jobban figyelünk… És igen… 6.40, 6.50, 7.00. Órát lehet hozzám igazítani? A párom ezt meghallva nagyon örül. El sem akar menni dolgozni. Én küldöm: „Menjél csak… Szerintem még messze van.”

A kontrakciók között aludni szeretnék, szerencsére tudok is. Jólesik. Az alvás is, az enyhe összehúzódások is. Egész délelőtt alszom, közben cetlire kell írnom a perceket, hogy tudjam kontrollálni az időt, mert valahogy nem érzem, hogy hogyan telik… Két összehúzódás között ebédelek, de egyébként csak alvás, alvás, alvás…

Fél kettő. Hívom Ágit, jelzem, hogy valami készül, de még semmi teendője, én pihenek, készülök. Neki programja van, ami kábé két óráig eltart, temetés. Gond-e? Bőven belefér, mondom én… A temetés után a megbeszéltek szerint hívom, elmondom, hogy változatlan a helyzet, jól vagyunk, alszom, a kontrakciók továbbra is tízpercesek… Elmondja, hogy szóljak, ha bármi változik, kész jönni, ha hívom, és hogy nem ő megy egy másik szüléshez miattam, átadta. Átadta? Nem kellett volna, nekem még van időm, és elküldöm arra a másik helyre. (Tíz órája vajúdok tízperces kontrakciókkal, ma nem értem, hogy hogyan mertem ezt mondani…)

Aztán azt hiszem, hat óra körül hív, hogy elment a másik helyre, és ott már megszületett a baba, átjöjjön-e megvizsgálni. Úgy érzem, még nem kell, majd szólunk, de nekem nagy öröm, hogy Ági hozzájuk is odaért… Kilenckor fürdőkád, az összehúzódások ugyanolyan erősek, csak kényelmesebb az átfordulás, a mozgás. Az időt szerencsére a párom kontrollálja, és hamarosan szól, hogy sűrűsödik… Telefon. Ági kérdezősködik. Az utolsó kérdését már csak nehezen tudom megválaszolni. Tudja és mondja, hogy húsz percen belül itt kell lennie.

Pukk! Reped a burok. Tiszta a víz. Ekkor megérkezik Ági. Úgy érzem, hogy pont akkor, amikor érkeznie kell (öt perccel ezelőtt még korai lett volna, öt perccel később… Ki tudja…). Aztán valamivel később érkezik még valaki. Az arcát nem látom, a nevét még meg tudom kérdezni. Móninak szólíthatom. Már a szobában vagyunk, én fekszem a matracon, jönnek a kontrakciók. Ági vizsgálatot javasol. Én aggódva egyezem bele. Eddig olyan jó minden, aggódom, hogy majd most jön a kemény rész, amiről mindenki mesélt. Ági mondja, hogy papírvékony a méhszáj, de még alig nyílt… Folytatjuk. Ágiék masszírozást, borogatást ajánlanak, én nem kérem, nem esik jól, hagyjanak, és hagynak is egyedül a kontrakciókkal…

Ez olyan nagyon jó! Fogalmam sincs, mennyi ideig vagyunk ott, tíz percig? Fél óráig? Két óráig? … Nem emlékszem, hogy kerülök térdelő helyzetbe, székre hajolva… Párnába kiabálok, prüszkölöm, fújom ki a levegőt. Jönnek a hullámok. Egyik a másik után. Egy kis pihenő után érzem közeledni a következőt… Jön jön jön… És igen, most itt van, és elönt… Aztán eltűnik…. De már látom közeledni a következőt… Kérem a párnát… Kiabálok, fújok, kiabálok… Huhh, elment… Ez nagyon jó volt, nagyon jólesett… És nagyon jó, hogy itt vagytok… Hideg vizes borogatás a fejemen, a számban, a nyelvemen… És már közeledik a következő… Párna, kiabálás, elönt a hullám…Eez nagyon-nagyon jó… Közben újra átfut az agyamon egy kis aggodalom… Biztos sehol sem tartok, hiszen ennek borzasztó rossznak kellene lennie, pedig ez annyira, de annyira jó…

Ági újra vizsgálatot javasol… Én még mindig kicsit aggodalmaskodom, biztos azt fogja mondani, hogy még mindig zárt, hiszen sehol az az elviselhetetlen nehézség, ez iszonyú jó… És nem, teljesen nyitott! Alig hiszem el… Egy kis méhszájrész miatt Ági egy kis háton fekvést javasol. Megvárom a következő hullámot és beleegyezem. Nagy nyomást érzek… Először nem értem, miért… Ági mondja, hogy a célegyenesben a baba. Máris? Én még mindig arra a nagyon nagy fájdalomra várok, és azt hiszem, még tartalékolnom kell… De jó! Már a célegyenesben vagy?

„Gyere, baba, gyere, várunk nagyon!” Állok is, sétálok is, Ágira is támaszkodom… Többször próbálok erőt gyűjteni. De ez most fáj. Először mondom ezt, miközben hívom a babámat. Nagy levegő… Nyomás… Nem elég… Újra ugyanez, még mindig kevés… Most nagyon koncentrálj a babádra, mondja Ági, majd azt javasolja, hogy menjünk ki a vécére, az a póz szokott segíteni… Nem, nem akarom, fujjj, nem tetszik a vécé gondolata… Eltelik egy kis idő, aztán Ági újra vécére menetelt javasol. Rá hallgatok… Eddig még minden javaslata segített, és előre vitte a folyamatot… Igen, ott más a helyzet, valóban érzem az előrelépést és a babámat is… Visszamegyünk, két székkel megvalósítjuk a fürdőszobai állapotokat, ott folytatom tovább. Erőt kellene adnom, de valahogy úgy érzem, rövid ideig bírom csak…

A baba szívhangja mintha kicsit lassulna, aztán Ági biztatását hallom, hogy most mindent bele kell adni, és meglesz. Guggolás, azt hiszem Ági támaszt, Móni a baba érkezésénél… Ezután már csak egy kicsusszanó fejet, majd testecskét látok… Aki felsír hangosan. Hasamra teszik, nagyon sír és nagyon-nagyon ficánkol… Csak a feje búbját látom sokáig, Móni árulja el, hogy kisfiú. „Babóca! Szia! Megérkeztél! Már nagyon vártunk.” Ági és Móni kimennek, azt hiszem, pakolnak.

A párom bejön, magunkra hagynak bennünket hármasban. A babánk még mindig ficánkol, arcát csak a párom látja… Én még mindig csak a feje búbját… Állítólag hosszú idő telik el, mire megtalálja a mellem, és szopizni kezd, a méhlepény is lassan születik meg (én rövidnek éreztem az időt). Ági megvárja, addig alszik mellettünk a matracon…

Aztán elpakolnak és eltűnnek, talán a párom még segít nekik levinni a bábatáskát az autóig. Aztán magunkra maradunk hármasban. Békében. Hiába a végigvirrasztott éjszaka, aludni nem tudok, de nem csak most nem, hanem az elkövetkező két éjszaka és nappal sem. A babám mellettem fekszik, hallom a szuszogását, ő is az enyémet. Úgy emlékszem, sokat nézelődik, békésen néz. Együtt lélegzünk, az én nyugodt levegővételem megnyugtatja őt is… Nagyon jó megtapasztalni ezt az együtt légzést, ezt az egymásra hangoltságot. A várandósság alatt megtapasztalt egység továbbélését érzem… A különválásunk békében, a saját maga útján, háborítatlanul zajlott.

A mostani írást itt lezárom, mert a folytatás már egy újabb írás kezdete lehetne.

Most csak köszönetet szeretnék mondani. Köszönetet a Föntieknek, a páromnak, Áginak és Móninak, valamint azoknak, akik végigimádkozták vajúdásom idejét, hogy ilyen nagy ajándékban lehetett részem. Általuk és tőlük kaptam azt, hogy a babánk érkezése a maga útján, természetesen, háborítatlanul, nagy örömben történhetett… És nemcsak „másodlagos körülmények” voltak ebben a történésben.

Most már érzem és értem, hogy egy gyermek születése milyen mély pecsétet és nyomot, eltörölhetetlen emléket hagy bennünk, és hogy mennyire nem mindegy, hogy ez a pecsét fájdalmakkal, megaláztatással, keserűséggel bélyegeztetik belénk, vagy örömmel, boldogsággal, vágyakozással.

Valóságos „kegyelmi állapotnak” tartom, hogy megkíméltek a Föntiek attól, hogy egy nagy csalódás után találjam meg Ágiékat, és hogy első gyermekünk születésének történése nagyon jó emlékként, és a „szülésben levés” állapotára vágyakozással íródott belém, és hogy ez az életre szóló élmény tisztán örömteli lehetett. Még egyszer nagyon köszönöm, hogy ezt az élményt nagyon vágyakozom újra átélni.

V. Z.

Veronika > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.