igaz történetek szülésről, születésről

592. nap: Természetesen, ahogy eszünk, alszunk, létezünk (Veronika születése)

592. nap: Természetesen, ahogy eszünk, alszunk, létezünk (Veronika születése)

Régóta adósnak érzem magam ezzel az írással. Veronika születésének történetével. Veronika a második gyerekünk. Nagyobbik testvére szintén otthon született. Az ő születése egy féltve őrzött, nagyon meghatározó élmény. Annyira, hogy a szülés élménye, képei, fényei utána sok-sok hónapon keresztül nagyon elevenen éltek bennem. Hetekig, hónapokig alig tudtam másról beszélni, máson gondolkodni. Amikor közeledett Veronika születésének ideje, éreztem, hogy azt a történetet valahogy el kell engednem, és nem szabad, hogy ez valamiféle mérce vagy elvárás legyen az ő születésénél. Engednem kell, hogy más lehessen, meglegyen a saját útja.

Veronikával is otthonszülésre készültem (nem volt kérdés!), de most nagyon-nagyon nem szerettem volna kórházba menni. Az első szülésem előtt azt gondoltam, hogy kábé mindegy, hogy otthon vagy kórház, Verát várva sokkal jobban féltem, hogy bármi másképp alakul, mint ahogy szeretném. Kabalából persze összeraktam a kórházi csomagot, de nem szívesen gondoltam erre mint valós lehetőségre…

Várandósságom Verával problémamentes volt, de azért az utolsó pár hét már jólesett lepihenni délutánonként. A várandósság utolsó harmadában úgy éreztem, jó lenne egy-két csendes nap, amikor nem figyelek másra, csak készülök egy kicsit. Ezért elmentem Ágiék információs hetére, ami annyira, de annyira jólesett! Úgy érzem, ott megtörtént az a ráhangolódás és lassulás, amit a hétköznapokon nehezen teremtettem meg magamnak.

Még szűk két hét volt hátra a kiírt időpontig. Augusztus vége volt már. Egy vidám, de mozgalmas napon voltunk túl, ami lehet, hogy kicsit „bevállalósabbra” sikerült, mint kellett volna. Halálosan elfáradtan estére, és azt gondoltam, hogy kábé két perc tartalék van bennem, és lemerülök, mint egy elem.

Zuhanyzom, mennék gyorsan az ágyba, törölközöm, de a combomat folyton újra kell törölnöm… Amikor bevillan, hogy ez nem a fürdővíz, egy öntudatlan „Jaj, még ne!” hagyja el a számat. Bár ez inkább a hosszú napnak szólt… Kezdek izgulni… Szólok T-nek. Fél óra folyamatos törölközés után megbeszéljük, hogy még korai szólnunk bárkinek, ez csak a magzatvíz, nem akarunk senkit indokolatlanul ijesztgetni.

Azonban hamarosan a kontrakciók is megindulnak… Késő este van, halálosan fáradt és éhes vagyok… Most szülni? Hogy? Gyors alvást parancsolok magamnak, hogy legyen erőm később, ha szükségem lesz rá. T-t éjjelnappaliba küldöm, hozzon valami vacsorát, egy falat kenyér sincs itthon. Amíg ő vásárol, én pihenek, talán alszom is egy fél órácskát, de közben már görcsölget a hasam. Aztán vacsorázom egy hatalmasat, majd visszafekszem aludni, bár a fájások egyre erősödnek, csak percekre tudok pihenni. (Ezt muszáj megírnom: amíg T. a boltban járt, itt hagyta nekem az okostelefonját, amire letöltött egy kontrakciófigyelő programot, mondván, amíg ő nem lesz, tudom figyelni a fájások sűrűségét… Hihihi… A fájások közt aludtam inkább, amikor meg fájt… Akkor meg ki tud a kütyüvel foglalkozni… Meg aztán egyre kevésbé érdekelt, hogy hány percesek, csak az, hogy ez egyre jobban fáj…

Közben a nagytestvérre, I-re vigyázót szervezünk, a barátnőm V., akivel a napot töltöttük, készültségben áll. Vagy jön, vagy vihetjük hozzá I-t, ha szükséges. Megnyugszom. Most már Áginak is telefonálok, elmondom, hogy kábé három órája folyt el a magzatvíz, azóta fájogatok… Illetve mondanám, ha bírnám… Ha nem fájna közben olyan nagyon-nagyon… Pedig a mondandóm belefért volna két-három percbe…

Szerencsére, Ági a hangomból felméri, hogy azonnal jönnie kell. Közben felkeltjük I-t is, megkérdezzük tőle, mit szeretne, maradni, menni… Hát persze, hogy maradni. Miközben én fájogatok, odafekszik mellém, lehajtja az ágyra a fejét, és olyan nyugalom árad belőle, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az anyukája épp mellette vajúdik… Aztán megérkezik V. is. A konyhában mesekönyvet nézeget, olvas I-vel, én pedig a szomszéd szobában nagyokat kiáltok. (I. állítólag megéhezett, és épp vajas kenyeret evett a konyhában, amikor megszületett Vera.)

Ági is megérkezik, majd nemsokára Móni is. Azt hiszem, szívhangot vizsgálnak, de erre már nem emlékszem pontosan. Csak arra, hogy kábé 1000 fok forróság van, T. kezét szorongatom, próbálok legnagyobb felületemmel a hideg parkettára simulni, úgy érzem, ott van a leghidegebb, és magamra nyittatom az ablakot, hogy jöjjön a hűvös, esti levegő. Próbálom elképzelni, hogy hogyan fájna kevésbé, de sem a labdához, sem a kádhoz, semmi máshoz nincs kedvem… Úgy érzem, pokolian fáj…. Nagyokat kiáltok… Majd megadom magam…

Én úgy emlékszem, hogy Ágiék érkezése után néhány perccel (de az is lehet, hogy egy-két óra is volt… nem emlékszem az idő múlására) már érzem, hogy bújna a fejecske. S néhány tili-toli és kontrakció múlva kicsusszan a testecske is. Köldökzsinór le a nyakról. Vera épp csak egy kicsit nyösszent, de nem sír, hanem csak néz. Én az ágyra telepszem, úgy érzem, egy másodpercig sem tudok várni: „Ide vele azonnal!”

Annyira, de annyira finom illata van, nem győzök betelni vele! És olyan kis husi! Mindenki bejön, I. is, megnézik. Gyönyörű. Mellre teszem, hosszan, nagyon hosszan, talán egy óráig is szopizik (lehet, hogy már nem részesült a vacsorámból). Közben a méhlepénynek is meg kellene születnie, de még nincs kedvem hozzá… Olyan jó babázni. De nem sürget senki, megvárják, amíg oda is tudok figyelni egy kicsit, és megérkezik az is. Szép, ép. A többiek talán adminisztrálnak valamit, nem tudom. Szerencsére, nem kell foglalkoznom semmivel, csak azzal, akivel szeretnék: Verával. Mindannyian szusszanunk egyet. Majd mindannyian bemegyünk a nagyágyba.

Ágiék elköszönnek, egy fél óra múlva már csak a mellettem fekvő három ember szuszogását hallgatom. Nagyon boldog vagyok. Veronika olyan természetes módon és egyszerűen született meg közénk, mint amilyen természetes, hogy eszünk, alszunk, létezünk.

Ági, Móni, nagyon köszönöm nektek!

V. Z.

Illés > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.