igaz történetek szülésről, születésről

570. nap: Vízöntő

570. nap: Vízöntő

Körülbelül félidőben jártam, amikor jött a hír, hogy most nem lehet otthon szülni, a B terv lép életbe. Ha addig volt bennem bizonytalanság, hogy otthon akarok-e maradni, az elmúlt. Már tudtam, hogy igen. Csak hát nem lehet. Sírtam, mentem a B terv szerint, próbáltam elfogadni, hogy biztos van oka, miért rendelte így a sors.

Mikor kiderült, hogy mégis lehet, nagyon megkönnyebbültem, boldogan várakoztam. A barátnőm két hónappal előttem szült egy utcával odébb. Egy órával szülés után vittem nekik reggelit. Az apuka a babával sétált, a barátnőm zuhanyzott. A bábával és a doulával együtt reggeliztek, a baba szopizott. Gyönyörű volt. Olyan békés és harmonikus, mondhatni szent volt a légkör, amilyet ritkán tapasztal az ember. Amilyennek egy születésnek lennie kell. Vártam, hogy rám kerüljön a sor.

Meg voltam róla győződve, hogy korábban jön majd a baba, és a bálnaméreteimet is nagyon nehéz volt cipelni. Jöjjön már! Elsejére, hétfőre „írtam ki” magam (az orvosok kilencedikére), de ez a nap is eltelt eseménytelenül, jósló fájásaim sem voltak, ahogy addig sem. Lefeküdtünk Papival, persze ő rögtön elaludt, de én nem tudtam. Aztán egy idő múlva elöntött a magzatvíz. A csípőfájást elviselhetővé tevő párnát szorítottam a lábam közé, így az ágy megúszta. Jaj de jó! Kezdődik. Végre!

Apája segített valahogy kijutni a kádba, oda folyt a vége. Csodálkoztam, hogy ez ilyen tiszta dolog, se színe, se szaga. Csak csúszik. Onnan hívtam Ágit, hogy tudja, talán lesz valami ma éjjel. Meg kéne állapítani, tiszta-e a víz. Szerintem az. Tiszta ruha, dekubituszlepedő, szilvia. Papi már alszik, de én nem bírok így tocsogva. Hajnal tájt a kanapén ülve sikerül pár órát. Amúgy semmi. Reggel, este hívom Ágit, hogy semmi. Még szerdán sem, pedig már Caulophyllumot is ettem. Csak a víz folyik, folyik. Este bemérgesedem, megiszom egy nagy bögre indiai teát: fahéj, gyömbér, bors – minden, amit eddig nem volt szabad.

Éjszaka kezd fájni, össze-vissza, számolom, van-e benne rendszer. Egyre erősebb. Nem bírom fekve, felkelek. A fotelben ülve imádkozom, mint minden reggel. Elmúlik. Csütörtök este megint. Már nagyon idegtépő az egész. Fáj, egyre sűrűbben, a végén már kétpercenként. Telefonáljak? Felkelek, ha nem múlik el, telefonálok. De gyengül. Pár óra múlva elmúlik. Vagyis majdnem elmúlik. Ki vagyok bukva, nagyon idegtépő. Be kéne mégis menni a kórházba? Kezdek aggódni a babáért. Közben végig, már négy napja folyik a víz.

Szokás szerint hívom Ágit reggel, és mintha saját gondolatomat hallanám, azt mondja, szerinte be kéne menni a kórházba, megnézni a babát, csinálni valamit, mielőtt jön a hétvége. Kérdeztem, nem tudja-e ő megnézni, úgy tudom, van CTG-jük. Sajnos, azt elkobozta a rendőrség. Nagyon nem akarok, otthon akarok lenni az ágyamban, itthon tölteni az első gyönyörű napokat, de megfogadtam, ha a bábák úgy látják jobbnak, megyek.

Hát készülődöm. Mindent berakunk. Az otthonszülős dolgokat is. Hátha beindul és anyuéknál még lehet. (Merthogy felmegyünk Pestre, a helyi kórházban semmiképp.) Azt gondolom, megműtenek, de Ági megnyugtat, ilyenkor már általában elég indítani. (Elmentünk hozzá.) Gondolom, megvizsgálhatna, de szerinte felesleges.

Bemegyünk a kórházba délben. Nagy, vastag ajtaja van a szülészetnek csöngővel. Egyedül kell bemenni. Félek. Megvizsgálnak: kettő ujjnyi. A magzatvíz szép tiszta. A vajúdó ötágyas, van ott egy anyuka. Rámosolygok, olyan bátorításképp, de szenved már nagyon, hamar el is viszik. Persze csak itt esett le, hogy Papi ide nem jöhet be. Majd csak a szülőszobára. Hoznak papírokat, kérdezem, mi van, ha nem írom alá, nem tetszik, ami benne van. Hát olyan még nem volt. Aláírom. Valamit még odafirkantok a gátmetszésről. Amúgy nagyon kedves a nővérke. Még mondja is, hogy tudja, nem így terveztük, de majd a szülőszobára bejöhet a férjem. Hát várok. Időnként fájogatok. Nem nagyon erős, de így egyedül egyre elviselhetetlenebb. Nem szeretek egyedül lenni. Most meg főleg nem.

Egy szülésznő (akivel reggelig leszek) csinál CTG-t, mondja, pihenjek, legyen erőm a szüléshez. Reggelig nem indítják. Ja, kérem, próbálok én pihenni, de hát csak vannak ezek a fájások. Főleg fekve. De hát hadd fájjon, az a dolga. Akkor fekszem, úgy legalább fáj. Aztán már fel is állok. Kimegyek. Mit akarok? Labdát. Adnak. Zuhanyozzak. Zuhanyozom, de fáj. Jó a víz, csak nem elég meleg. Kijövök. A dokinak nem tetszik valami a CTG-vel, azt mondja, ehhez ő kevés. Pedig én tudom, hogy minden rendben.

Később is csinálnak egyet egy szülőszobán. A szülésznő pánikol. Miért nem mozog a baba? Éjszaka van. Alszik. Mikor szokott mozogni? Nem tudom, de éjszaka aludni szokott. Mi a baj? Túl egyenletes a szívhangja. Hát már ez is baj? Mikor ettem? Hát igen, azt elfelejtettem. Előhozza a cerbonámat. Valami berregővel ébresztgeti babszit. Rúg. Volt-e fájás, amióta megy a CTG? Nem nagyon. Azért jön egy-kettő. Milyenek? – kérdezem. Hát tipikus jósló fájások. Szuper. Nem haladunk sehova.

Vissza a szobába, de hát csak fáj. Bejön valamiért. Miért nem pihenek? Nem tudok. Jöjjek, megvizsgál. Kimegyek, fájáskor megállok. Három cm. Menjünk a szülőszobára. (Szülőszobára?! És mi lesz? Ott leszek még egy hétig a másik három cm-hez?) Na, nem baj, oda jöhet Papika, fel is hívom.

Hajnal három. Nem túl lelkes, de jön. Azért már fájnak. Oldalt fekszem. Az orvos elrendelte, hogy legyek folyamatos CTG-n. Így nem nagyon lehet mozogni. Mindegy, úgyis fekve fáj a legjobban. Arra kell menni. Megjön. Kérem (utasítom), masszírozza a derekam. Vajúdóolaj, parázsolaj. Erősen. Ez jó! Így elviselhető. Otthagynak minket. Nem lehet kimenni sehova. Vécére sem.

Papi műtős szerkóban. Jól helytáll. Masszíroz. Ez nagyon jó. Csak néha elkésik. Mire jön a fájás, nyomnia kell a derekamon azt a két pontot. De van, hogy még az olajokkal bíbelődik. Azt mondták, bőgni szoktak, mint egy tehén. Kipróbálom. Mélyen. Az jó. Nem tudom, mit szólnak majd hozzá, de biztos cifrábbat is hallottak már. Fáj, bőgök, Papi nyomja a pontokat.

Hét előtt jön a szülésznő. Megvizsgál. Kilenc és fél centi. Mi?!! Azt hittem, csak jóslók. De jó. Akkor szülünk? Nyolckor jön a váltás, majd csak velük. Leveszi a CTG-t, pihenjek. Sétálok, de fájásra ott kell lenni a Papi keze alatt támaszkodni az ágyon, mert csak úgy lehet kibírni. A hülye olaj miatt sokszor elkésik. A fene várja meg a váltást. Gyerünk, szüljünk! Nyolcra meglesz!

Nyolckor jön az új szülésznő. Maci. Idősebb, aranyos. Aztán jön egy nagyon fiatal doki. „Jaj, ne!” – csúszik ki önkéntelenül is a számon, de szerencsére nem hallja. Be is mutatkozik. Ez kedves. Valami rezidens lehet. Mindegy, a szülésznő bíztató. Ő már nem megy el. Érzek-e olyat, mintha kakilnom kéne? Érzek. Folyamatosan? Nem. Vissza kell feküdni. Nem akarok. Akkor ülök. Csak nincs min, mert az ágy fölhajtható ugyan széknek, csak a fenekem alatt luk van. Hát, ugye, szülőágy. Biztos férfiak tervezték.

A kezemre támaszkodva lógok a levegőben. Kijelentem, hogy én még nem fogok nyomni. Érzem, nem mennénk sehová. Kapok oxitocint. Síri csönd. Papi már nem masszíroz. Egyszer megsimogatja a kezem, de ellököm. Nem tudom mondani, hogy egyedül kell lennem, koncentrálnom kell, de érti. Befelé nézek, próbálok ellazulni, átadni magam a fájásoknak. Nagyon fájnak! Engedni lefelé a babát. Megy is, érzem. Nagyon lassan, milliméterről milliméterre. A szülésznő örül: „Ezek eddig a legjobb fájások!” De jó! Persze, fura neki, hogy nem akarok nyomni, pusmognak is valamit az osztályos dokival az ajtó előtt, de ha halad, hagyjon. Hagynak. Síri csend. Átadom magam. Két óra így.

Aztán mintha nem menne. Nem megy sehova. Most mit csináljak? Eddig tudtam. „Hát, ha nyom, attól nem lesz rosszabb!” „Nem fog visszamenni?” „Nem.” Nyomok. Húzzam fel a lábam. Támasszam neki. Na, most jön, amit nem akartam. De mindegy. Tolófájások vannak. Nyomok. Eszeveszetten. Nagyon fáj. Egyik oldal, másik oldal. Nagyon fáj. Ez már kibírhatatlan. Nyomok, ahogy tanultam, hogy nem jó, de most ez van. Nem érzem, mi történik, de azt mondják, jön, csak lassan. Észreveszem, hogy a szülésznő veséjét taposom. Bocsánat. Nem baj. Sokszor csinálhatta már. Próbálom máshol taposni. Erőmön fölül nyomok. Ha most nem kapok sérvet vagy valami, akkor soha.

És akkor megfogom a fejét. Már ott van. Az a puha, az a feje. Ez most erőt kéne, hogy adjon, de többet nem bírok beleadni. Bírom még, de ennél többet nem, csak ennyit. És ez nem elég. Még fél óra így. (Papi szerint több.) Nem jön. „Nem bírom!” – Megadom magam. Csináljanak valamit! Feladom. De már muszáj nyomni, próbálom egyszer, hogy nem, de nem megy. Úgy még rosszabb. De a legszörnyűbb, hogy nincs szünet a fájások közt. Rögtön indul a következő hullám, még véget sem ért az előző. Fuldoklom, alig jut idő, hogy levegőt vegyek. „Segítsenek!” Próbálnám térdelve, de azt nem engedik. Látom, készülődnek. „Vágni kell?” „ Igen.” Mindegy, hátha akkor kijön. És tényleg. Vágnak. Nem érzem. Papi kiszalad. Mintha mindenki elment volna. De biztos nem.

Én meg nyomok. Egyszer csak mindenki belelkesedik. Nyomok, nyomok, nyomok, és érzem, hogy kibugyog a baba. A feje, aztán a következővel a teste. Itt van. 11 óra 44. Minden jó. Felemelik. Lekakil, lepisil a magasból. Meleg. De jó. Gyönyörű kisfiú. Papi is visszajön. Hallotta. Elvágja a köldökzsinórt. Aztán megkapom. De csak kicsit, mert hideg van. Tényleg iszonyú hideg van itt. Hülyék vagyunk, elfelejtettük a pokrócot.

Mérik, fürdetik. Még időben szólok, hogy már kakilt, de fölülről azért megnézik az átjárhatóságot. Felöltöztetik, apája sétál vele. Még nem kaphatom meg, mert varrni kell. Csak hát negyed órát várok a dokira felpakolt lábbal, fázva. Összevarr. Megkapom. Néz. Cuki. Turcsi orra van. Nem sír.

Próbálom szopiztatni, de nem nagyon akar, nem megy, a szülésznő sem sokat szán a segítségre. A méhlepény gyorsan kijött – talán a tovább csöpögő oxitocintól, de szerencsére ebből sem volt baj. Hősnek érzem magam, nagyon hosszú volt. A fájdalomra felkészültem, amennyire lehetett, de arra nem, hogy ennyi ideig tart majd.

Hálás vagyok, hogy a szülészeten nem siettettek, hogy a körülményekhez képest hagytak. Persze, messze volt a háborítatlanságtól, de azt hiszem, megúsztuk a minimummal. A gyerekosztályon viszont kikészültem. Nem segítettek a szopiban, teljesen arra kellet hagyatkoznom, amit egy-két hónappal előtte Judittól hallottam a születésházban. Két nap volt, mire rám talált a babám. Addig hallgatni: „Ha kell pótlás, anyuka, csak szóljon.” Még az ágyneműmet is magamnak kellett lecserélnem. El kellett volna jönni rögtön.

Mikor hazaértem, a doulámat hívtam, aludtam, pár óra után így már nem volt rajtam a sírógörcs. Végre együtt voltunk, az új család, a nagyi, a dédi. Végre tényleg pihenhettem, végre szerettek. Jött Ági varratot szedni másnap.

Hát így történt. Örülök, hogy sikerült, a babám gyönyörű, vidám és hatalmas. De ha jön majd a kistesó, remélem, nem kell kórházba menni.

N. D. D.

második gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.