igaz történetek szülésről, születésről

536. nap: Kilyukadt a szkafander (Eliza)

536. nap: Kilyukadt a szkafander (Eliza)

Kilenc év múlva, amikor megfogant a lányom, első utam a Születésházba vezetett az információs hétre. Ó, azt a boldogságot, azt a megnyugvást ‒ és azt az első kétségbeesést, hogy ezt ennyire másképp is lehetett volna már a fiamnál is csinálni. De hát az én fejlődési folyamatom ezt a ritmust adta. Ezt el kellett fogadnom. Újraértékeltem Peti fiam szülését attól, amit az információs héten hallottam, és ezáltal visszanyertem az önbizalmamat, hogy hát mégiscsak meg tudok szülni egy gyermeket ‒ ha Isten is úgy akarja. Nem azért kellett belőlem kirángatni, mert nem voltam elég erős. „Csak” nem volt még elég eszem, anyáinktól és az orvosoktól is elvették az igazi, teljes tudást az elmúlt pár tíz évben.

Szerintem mindenkinek, aki szülni akar (és mindegy, hogy otthon vagy kórházban), ezt az információs hetet végig kellene járnia önmaga és a gyermeke érdekében. Az ott elhangzottak minden porcikája hasznos és fontos, tudatosságot és biztonságot ad, segít a felelősségvállalásban és a döntéshozatalokban.

Nagyon boldog voltam, hogy ott lehetek, hogy vannak ilyen csodás úttörők itthon is. Persze, készültem másképp is a gyermekem világrajövetelére. Az egyik taktikám az volt, hogy nem engedtem magamhoz semmilyen negatív információt, kétséget, félelmet a szüléssel kapcsolatban. Pláne az otthonszüléssel kapcsolatban nem. Újra tudatosítottam magamban, hogy az élet ‒ egy leendő születő életé is ‒ múlandó, és nemcsak rajtunk múlik, amellett, hogy nekem persze igyekeznem kell megtenni minden tőlem telhetőt.

Aztán eljött a várva várt pillanat.

Pénteken egész nap esett, megállás nélkül. Nagyon sokat keményedett a hasam. Még nem volt benne ritmus, de szinte tíz-húsz percenként. El is kezdtünk készülni. Összeraktuk a kórházi csomagot, kikészítettük, ami még hiányzott ‒ fazekakat, csokit az asztalra a segítőknek, hálóban kicsit összepakoltunk. A takarítást szombatra terveztük. Felhívtam a szüléses számot, Ági mondta, hogy üljek forró vízbe, az vagy elindítja, vagy leállítja a szülést. Beültem, így éjszaka még tudtam aludni is.

Szombaton megjött a nővérem és a napsütés. Férjemmel gyönyörűen kitakarítottak, nekem a fájásaim ritkásabbak voltak, de ami jött, az erősebb volt. Még kúráltam a náthámat, megettem naponta fél fej fokhagymát is. Imádkoztam, hogy a szülésig meggyógyuljak. Szombaton is fel kellett hívjam a szüléses számot, mert estére megint felerősödtek a kontrakciók. Szóltam, hogy közeledik az idő.

Lefeküdtem, de aludni már nem bírtam, állandóan jöttek a fájások. Éjfélkor lementem a nappaliba, beültem a füles fotelba. Időnként elbóbiskoltam, de a fájások mindig felébresztettek. Egykor odaraktam tönkölyt ázni, hogy másnap legyen tápláló étel a szülés utánra. Háromkor lejött a párom, keresett, de mondtam neki, hogy még aludhat.

Reggel berántottáztam, Apa elvitte a nagyfiunkat, épp aznapra volt hirdetve családi névnapozás. Apa vissza, épp jókor, hívni kellett a bábát. Ági volt megint ügyeletben, fél tizenegy körül jártunk. Megint vízbe ajánlott, de most nem múlt el semmi, sőt, megrepedt a magzatburok, elkezdett folyni a magzatvíz. Apa megszólalt: „Na, baba, kilyukadt a szkafander.” Ezen nagyon jót nevettünk, még a legaktívabb szakban is eszembe jutott egyszer, és a pihenő közben eldöcögtem magamban rajta.

Kipattantam a kádból, hívtuk Ágit, a fájások sűrűsödtek. Apa először masszírozta a derekam, de aztán már az sem esett jól, csak a simogatást bírtam elviselni. Addigra Apa már kirakta a papírt, amit előre kitöltöttünk az adatainkkal, hogy ne zavarjanak. Vettem a botom, azzal sétáltam a szünetekben, de azok egyre csak rövidültek. Már nagyon vártam Ágit. Megjött egyedül, akkor kezdte szervezni a doulát, jött Kinga, nagyon örültem neki.

Eredetileg fent akartam szülni a hálóban, de aztán valahogy lent nagyon jól éreztem magam, Ágiék leköltöztettek mindent, megvizsgált. Onnantól tér és idő eltűnt számomra. Letérdeltem, ahova megágyaztak nekem, becsuktam a szemem, és amikor jöttek a kontrakciók, csak kiabáltam. Nekem magamnak furcsa volt hallani, de másképp nem tudtam csinálni. Jó volt, hogy nem kellett visszafogni magam, szégyenkeznem miatta. Emlékszem, amikor a fiamat szültem a kórházban, még furcsálltam is, hogy a szomszéd szobában hogy kiabál egy másik szülő nő, akire a férje nem győzött rászólni, hogy legyen csendesebben. Én ott néma voltam.

Nem tudtam, ki mit csinál, minden és mindenki a tudatom peremére került. Csak én voltam meg a fájások. Nem számított már a gyertya, az illatok, Apa suttogása, a tanácsait sem bírtam elviselni, csak az „ott létet”. Ami mégis áthatolt, az az Ágiék masszírozása volt a fájások alatt és Kinga háta az egyik pihenő alkalmával, aminek nekidőltem, fejemet a fejének támasztottam, az nagyon jólesett.

Sok vizet ittam. Aztán elkezdtem fázni, megint jött a fürdő. De nem bírtam sokáig, mert éreztem, hogy indulnak a tolófájások. Élesen meg lehetett különböztetni a tágító fájásoktól, azonnal tudtam, hogy ez most más. Addig Ágiék gyorsan felköltöztettek mindent a hálóba, az is jó volt. Itt aztán belekapaszkodtam állva a férjembe, kiabáltam a fülébe ‒ csoda, hogy nem süketült meg ‒, és ő olyan csodásan tartott engem végig! Csak fogtam a nyakát, éreztem, hogy nehéz vagyok neki, de hogy váltig kitart ‒ mint mindig. Nagyon szeretem őt érte, és hálás vagyok neki ezért.

Éreztem, hogy jön a baba feje. Ha lazán akartam csinálni (Apa suttogó tanácsára: „Engedd, csak hadd menjen!”), nem volt jó. Ági mondta, erőt kell adni a babának, akkor megértettem vagy inkább megéreztem: ráfeküdtem a fájás farvizére, és még én is hozzáadtam a magam nyomatékát, amíg tartott a fájás. Úgy éreztem, nem szabad addig levegőt venni, inkább csak tüdőig, hasból meg nyomni kellett, az energia nem a hang irányába ment így, hanem lefelé. És akkor ‒ nem tudom, hányadik nyomásra, de hamar ‒ egyszer csak kint volt a baba.

A lábam közé néztem, csak kezek és lábak kalimpálását láttam, hallottam a sírását, aztán bebugyolálták a pelenkába. Alig bírtam elhinni. Hallottam Ágiékat, ahogy lamentálnak: fiú, á nem, lány. Persze édes kisleányka volt.

Odabaktattunk az ágyhoz, hanyatt feküdtem. Rám tették a kislányomat. A köldökzsinór nem volt túl hosszú, és hamar abba is hagyta a lüktetést. Akkor mondtam Apának, jöhet haza Peti. Madarat lehetett vele fogatni.

Ágiék megágyaztak nekem, odarakták a babát, lezuhanyoztak, ettek, mentek. Nagyon hálás voltam nekik mindenért: a tapintatukért, a bírálatmentességükért, az éppen kellő arányú kint is vagyok-bent is vagyok ittlétükért. Annyira igyekeztek nem zavarni engem, hogy még beszélgetni is csak suttogva beszélgettek. És csak odaillőt. Épp akkor és annyit bátorítottak, amennyit kellett, hogy ne zavarják meg a dolog természetes, ösztönös menetét. Nagyon szépen csinálták.

Aznapból nem is maradt több bennem, nem tudom, esett-e vagy sütött, mennyi idő telt el Ágiék érkezése óta a baba kibújásáig. Egybefolyt a történet, és csak az érzelmek kavalkádja maradt meg ‒ de a fájdalomé nem. Kerestem másnap magamban a nyomát, de nem találtam, bármennyire intenzív is volt előző nap. Ez a fizikai fájdalom nem hagy nyomot, ellentétben a lelkivel. Pláne, ha olyan áldás származik belőle, mint egy kisgyermek. És ezért nem félnek tőle a nők, sőt bármikor azonnal állnak elébe újra ‒ nyomtalanul eltűnik a fájdalom, de a gyümölcse mennyei áldásként megmarad. Köszönöm, Teremtő Atyám.

Tizenkilenc éve épp ezen a 19-én hívtad magadhoz édesanyám lelkét, és most ezen a napon adtál egy új lelket szeretnem. Nem engedted szülés közben, hogy közel férkőzzön hozzám bármiféle kétség, bírom-e, lesz-e elég erőm vagy ilyesmi. Ezek halvány sugarát is elfújtad, még csírájukban bennem.

Csordultig vagyok hálával mindenért és mindenkiért.

M. E.

Peti >

Véletlenül kiválasztott mesék.