Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 972. nap: Fehér sólyom (Ákos születése)

972. nap: Fehér sólyom (Ákos születése)

Megjelent: 2013. jún. 3.

Hosszú idő telt el a kisfiam születése óta, több mint 19 év. Tisztában vagyok vele, hogy azóta már nagyon sokat változott a szüléshez, a születéshez mind az orvosok, mind a kórházak hozzáállása.

Az események már a teherbeesésemnél kezdődtek. Annak ellenére, hogy egészséges és fiatal voltam, másfél év próbálkozás után maradtam csak terhes, és a 8–12. hét között rendszeres pecsételős vérzések miatt veszélyeztetett terhesként nem is dolgozhattam. Az orvosom, akihez jártam, nem sokkal később kerek perec közölte, hogy nála 2000 forint egy látogatás, és szüléseknél 20–50 ezer forint között szokott kapni. Mindezt 19 évvel ezelőtt, és ez akkoriban jelentős összeg volt. Nem mentem vissza hozzá többet, ami a helyi rendelőben való terhesfelvételnél iszonyú magyarázkodáshoz, borzasztó letoláshoz vezetett. Többek között megkérdezte az akkor ott rendelő orvos, hogy mégis mit gondolok, hogy abból a kevés fizetésből ők hogyan tartják el a családjukat, ha a „BETEG” nem fizet nekik hálapénzt. Nem kérdeztem én már semmit. Hebegtem-habogtam, rájöttem, hogy rettenetes bakot lőttem, amikor bevallottam az igazat. Késő bánat… Ezerszeres bocsánatkérésem, összetöppedett, megalázkodó viselkedésem a következő hónapokban megtette a hatását, hajlandó volt rendes, átlagos kismamaként kezelni.

A pecsételések a 13. héttől elmúltak, így csak a rendszeres, általános vizsgálatokon kellett megjelennem, és lassanként eljutottunk oda, hogy kérésemre a 32. héten mosolyogva közölte a baba nemét is! A terhesség a következő hónapokban eseménymentesen zajlott, a rosszullétektől eltekintve, amik valahogy a 20. hét környékén múltak el.

Aztán a 38. héten egy kontrollvizsgálaton ceruzányi nyitott méhszáj miatt kórházi bentfekvést javasolt az orvos. Előtte persze „segítünk kicsit a babának” felkiáltással jól „megvizsgált”. A „vizsgálat” eredményeként elment a nyákdugó is, de egyéb változást nem tapasztaltam.

Hétfőn megérkeztem a kórházba, lepakolásztam, és teljesen gyanútlanul feküdtem le a nekem rendelt ágyba. Kábé másfél óra múlva megjelent a nővérke, aki azt mondta, hogy a vizsgálóba menjek, főorvosi bemutatás. Mentem. Nyolc fehérköpenyes állt bent, köztük az orvosom, aki közölte: „Akkor lássuk, hogy állunk, fel az asztalra, anyuka!” – gondolt és mutatott ő a vizsgálószékre. Iszonyú zavarban voltam, feltápászkodtam a székre, ahol is kiderült, hogy bugyi van rajtam. „De anyuka! Hát minek az ide! És ha valami nagy baj van, akkor még ezzel is kínlódjunk? Na, dobja le szépen!” Ebben a stílusban „vicceskedve” a nyolc orvosból három megvizsgált. Megint nem úsztam meg a kézzel való, fájásnélküli, értelmetlen tágítást, rettenetesen fájt, nemcsak a testemnek. És véreztem is rendesen tőle. Kis tanakodás után ŐK megbeszélték, hogy várnak szerdáig, ha addig nincs változás, akkor megindítják a szülést. Félénk kérdésemre azért odalökték, hogy ne egyek, ne igyak szerdán semmit. Ennyi volt a tájékoztatás, a mi fog történni, mire készüljek kérdéseimre. Borzalmasan éreztem magam, még aznap este órákat sírtam.

Szerdán reggel a nővéreket kérdeztem, hogy mi a helyzet, mire készüljek. A válasz egy rövid „fogalmam sincs” volt, majd megmondják, várjak türelemmel, egyébként meg „nyilván meg fog szülni, anyuka”. Vártam, egészen 11-ig. Már nagyon éhes voltam, enni nem kaptam, vinni nem vittek, szólni nem szóltak, elegem lett! Megtaláltam a dokimat, és megkérdeztem, hogy sokáig számítsak-e arra, hogy nem ehetek, mert akkor inkább azonnal hazamegyek, nem érdekel, hogy mi lesz. Kis kapkodás, méltatlankodás közben kiderült, hogy bizony engem elfelejtettek, de semmi gond, megvizsgálnak, és ehetek nyugodtan. Nem mentem a vizsgálóba, leültem enni, nem keresett és nem hiányolt az égvilágon senki, és legalább a vizsgálatot is megúsztam, amitől eléggé rettegtem már addigra.

Eljött a másnap reggel. 5.15 órakor (értsd hajnalban negyed hatkor) nővérke ébresztget, hogy bizony eljött a nap, keljek, menjek beöntésre, borotválásra, kábé húsz perc múlva érkezik a dokim, és kötik be az infúziót.

(Kis mellékvágány: Mielőtt a fiam született, kórházban csak nagyon rövid ideig voltam, ha kérdésem volt, nem tehettem fel senkinek. Sajnos, a családi hátterem miatt úgy nőttem fel, mint a gyom, és ez nem túlzás. A szülésről nem sokat tudtam, a terhességgel kapcsolatban egy könyvet vettem és olvasgattam, mi minden történik a testemben, hogyan fejlődik a babám, amit az iskolában tanul minden ember, az nem sok egy kíváncsi kismamának. Teljesen naiv voltam, azt gondoltam, amit mindenki gondolt, mert ezt nevelték belé, hogy az orvosok érted vannak, mindent megtesznek, hogy neked jó legyen. Nem volt gyakorlatom, hogy azt, amit tudni szeretnék, milyen módon érdeklődjem meg az orvostól, vakon bíztam! Az anyósom négy elvetélt, halva született és koraszülés után két-három nappal meghalt baba után a szülésről azt mondta, hogy az a lényeg, hogy egészséges legyen, és megélje a másnap reggelt. Soha nem mertem többet kérdezni tőle semmit. A vizsgálatokon mint a szivacs ittam az elejtett információkat, de az előzmények miatt nem nagyon kérdezősködtem. Ilyen „tudással” felvértezve indultam neki a szülésnek, naivan, mindenki másban bízva, csak magamban nem.)

És elkezdődött. A beöntéssel. A beöntést kapott kismamák csak egy bizonyos vécébe mehettek, és mások nem is jártak oda. Nem csodálom. Ilyen állapotokat el sem tudtam volna képzelni egy kórházban! Ti sem, talán csak a „balkánon” vagy a híresen rossz állapotú vasútállomási vécékben. És erről többet elmondani nem tudok!!!

Miután végeztem, jött a borotválás. Ezt ebben a kórházban a szülésznő végezte, akivel előtte nem találkoztam, csendben végezte a dolgát, nem kérdezett semmit, nem biztatott, nem mondott semmit, csak azt, hogy melyik ágyra feküdjek, miután végzett, és bekötötte az infúziót is.

A szülőszobában négy ágy volt, függönyökkel elválasztva, az ágyakkal szemben az ajtó, ahol ki-be jártak az emberek, mellettünk volt a vajúdószoba, ahol két ágy volt. Sokkal szeparáltabb volt, onnan csak a szülőszobából lehetett bemenni. Én nem oda feküdtem, hanem az ajtóval pontban szemben levő ágyra. Nem vagyok prűd, de akkor is kényelmetlenül éreztem magam.

Az infúzió hatására elindultak a fájások. Reggel hat óra volt. Az első fájástól az utolsóig, amikor is kibújt a fiam, ötperces fájásaim voltak. Az erősségükben és hosszukban volt ugyan különbség, de a klasszikus húsz-tizenöt-tíz-öt-három-két perces fájásokat nem tapasztaltam meg. És nem tudtam pihenni sem köztük.

Nyolc óra körül vizit. Sok fehér köpenyes nő és férfi, köztük a nagyhatalmú főorvos úr. Természetesen megvizsgálgattak, természetesen megint fájdalmas, kézzel tágítást is kikínlódtam, azt azért megkérdezték, hogy vagyok, mit érzek, fájások rendben vannak-e. Kitartás, mondták, és volt erőm mosolyogni is, amikor azt mondtam, rendben.

Addigra a mellettem levő ágyra is került egy kismama, őt is indították. Mivel túlsúlyos volt, cukros és 33 éves, ezért kiemelten figyelték, ez volt az én szerencsém és egyben szerencsétlenségem is, mert ha már ott voltak, akkor rám is rám kukkantottak, hogy haladok a tágulással.

Tizenegy óra körülre rettenetesen elzsibbadtam, elfáradtam a fekvésben is, a karom, amelyikbe bekötötték az infúziót, fájt rendesen, a könyökhajlatba kaptam, behajlítani sem tudtam. Azt gondoltam, felkelek egy kicsit, legalább a lábaimat kinyújtóztatom. Az infúziós állvány rögzített volt, nem tudtam vele sétálgatni. Nagyon kiosztottak. Aztán visszakászmálódtam, és kikötözték a lábamat.

Tizenkét óra körül repesztettek burkot, akkor azt mondta a dokim, innen már nincs visszaút. Nem tudom, hány centire voltam nyitva. A fájások felerősödtek, kikötözött lábbal, kikötözött kézzel, kiterítve feküdtem. Még négy és fél órát.

Akkor már rettenetesen sírtam. Pisilnem kellett, teljesen szét voltam hullva, rettegtem, ha az ajtó nyílt, mert nem tudtam, ki jön, és mit akar, megint meg fog-e vizsgálni, mert minden egyes vizsgálatnál tágították a méhszájam kézzel. Kiabáltam, dobáltam magam. Könyörögtem, hogy tegyenek valamit, mert nem bírom már tovább. A mellettem levő kismama délután két óra körül megszült, egyedül voltam, fáztam…

És rettegtem. Másfél évig nem estem teherbe, rettenetesen vágytam már arra, hogy anya lehessek. Ebben a fél napban azonban azt gondoltam, hogy pokolba mindennel, még a kicsivel is. Soha, de soha nem fogom magamnak megbocsátani azokat a gondolatokat, amiket akkor gondoltam, és az érzéseket, amiket akkor éreztem. Természetesen többször rám szóltak, a délutános szülésznő végül elkezdett velem kiabálni, hogy ne óbégassak, biztos benne, hogy nem ordítottam, amikor a gyerek készült!

Öt óra körül jött a doki. Megvizsgált! Akkor én már arra elkezdtem reszketni, ha megláttam. Végül közölte: „Anyuka, nyomunk!” És még valami oltári szemétséget arról, hogy végre csend lesz, ha megszületik a gyerek.

Én pedig nyomtam, mintha az életem függött volna tőle. Talán függött is, és nem csak az enyém, hanem a fiamé is! Egész idő alatt egyszer sem néztek szívhangot, nem kérdezték, mozog-e a baba. Szerintem fogalmuk sem volt, hogy hogy van a kicsi. A doki könyökölt a hasamon, tolta a gyereket, a szülésznő feszítette a kezem, hogy ne hajlítsam be, mert akkor az infúzió nem tud folyni a karomba, mert még ebben a stádiumban is leálltak a fájások, ha nem ment az oxitocin.

Két nyomás közt szóltak, hogy vissza kell tartanom, ne nyomjak, akkor vágták a gátat. Nem fájt olyan rettenetesen, csak égetett. Még pár perc, és megszületett a kisfiam. 18.00 óra volt akkor. A terhességem 39. hetében született, 12 óra vajúdás után, 4 kg lett, 61 cm, az Ákos nevet kapta. Azt jelenti, hogy „fehér sólyom”.

Nem sírt, vagy én nem halottam, annyira zúgott a fülem. A szülésznő mondta, hogy nyugodjak meg végre, nyöszörög ő, pár pillanattal később fel is harsant a sírása. Abban a pillanatban meg akartam fogni, egy röpke simogatásra ki is tették a hasamra.

Szegény, rettenetesen lila volt, a fején egy hatalmas dudorral. Mikor kérdeztem, mi ez, azt mondták, vérömleny van rajta, annyira gyorsan (???) tágult a méhszájam, hogy vákuum keletkezett ott, ami megszívta. Akkora volt a pukli, mint az egész feje, egy életre megmarad a nyoma a koponyáján. Majd egyéves volt, mire maradéktalanul felszívódott.

Aztán elvitték.

A lepényt kihúzták belőlem, szerencsére teljesen ép volt. Kaptam még egy pár injekciót, kiszedték az infúziót. A gátamat összevarrták, érzéstelenítőt nem kaptam, egy hang nélkül tűrtem. A doki megkérdezte, miért nem tudtam ilyen fegyelmezett lenni a szülés alatt is. Nem mondtam én semmit, csak azt kérdeztem, mikor kaphatom meg a fiamat. Megkaptam, amikor befejezték a varrást.

Ösztönösen mellre tettem, nem mutatták meg, hogyan kell, mire figyeljek, csak odatettem, és megtalálta, boldogan cuppogott, talán ezért volt a szoptatás a későbbiekben zavartalan. Szegény, nem sokat volt ébren, elaludt hamar, el is vitték.

Mondták, hogy két órát kell maradnom az őrzőben, majd jönnek értem. Az őrzőből a saját lábamon mentem fel a harmadik emeletre, amikor letelt a két óra, nem szóltam senkinek, csak felmentem. Volt is nagy kapkodás, rohangálás, azt gondolták, itt hagytam a babát, és hazamentem.

Megint letoltak, de akkor már csak sírtam, csak sírtam, nem érdekelt, mit mondanak. Kaptam nyugtatót, azt mondták, ne folytassam ezt így tovább, mert elvisznek a pszichiátriára. Összeszedtem a maradék erőmet, és lefeküdtem. Felkeltettek, menjek pisilni, mert meg fognak katéterezni, ha nem sikerül. Mentem, vittem a produktumot. És elmentem zuhanyozni is.

Reggel kaphattam meg újra a fiamat. Összeszurkálták a fejét, azt mondták nagy baba, ki kell zárni, hogy nem cukorbeteg-e. (???) Tőlem is vettek vért, az érdekelt a legkevésbé. Mivel az Rh-összeférhetetlenség fennállt, ezért kaptam még egy szurit. A csecsemős nővér jött, és segíteni akart szoptatni, de látta, hogy minden rendben volt, meg is dicsért. Az első perctől fogva ülve szoptattam, talán magamat akartam büntetni vele.

Nem tudom, nem kérdeztem, hogy Ákos mit kapott éjjel enni vagy inni, reggel nem nagyon akart enni, de a következő etetésnél aranyosan szopizott, velem lehetett egész nap. Besárgult a lelkem, így hat napig voltunk bent.

A varratokat nem a dokim szedte ki, de olyan arany keze volt annak a másik orvosnak, hogy semmit, de semmit nem éreztem. Fantasztikusan hálás vagyok neki, mert rettenetesen féltem, reszkettem, fogalmam sem volt, mi vár rám. Azt mondta, hogy el fogom felejteni, nyugodjak csak meg. Aztán hazamentünk…

Hosszú évekig nem akartam soha többet gyereket, nemcsak a „férjcsere” kellett hozzá, hogy megváltozzon a véleményem, nagy belső munka is volt, hogy feldolgozzam a lelki meggyötörtségemet.

Most egy fiatal felnőtt édesanyja vagyok. Nehezen indult és így is folytatódott a kapcsolatunk.

Szoptatás: Már a szülőszobán szopott, de a lelki terhek és egyéb okok miatt a negyedik hónapban elapadt a tejem.

Cs. M.

Nóra > > >
Vilmos > > >
Alíz születése anyaszemmel > > >
Alíz születése apaszemmel > > >
Összefoglaló > > >