516. nap: Szülésznő vezette osztályon szülni (Márk születése)

Közel hét éve élünk Angliában, mindkét fiunk itt született. Az angol terhesgondozás és szülésellátás teljesen különbözik a magyarországitól. A legszembetűnőbb különbség, hogy problémamentes terhesség és szülés esetén a kismama nem találkozik orvossal, hanem a körzeti szülésznővel/szülésznőkkel. A szülés elindulásáig nem végeznek hüvelyi vizsgálatot, és összesen két ultrahangvizsgálat van (egy a 12., egy a 20. hét körül). Mind a terhességet, mind a szülést természetes folyamatnak tekintik, semmi sem kötelező, minden beavatkozást elmagyaráznak és beleegyezést kérnek.

A szülés helyét illetően három lehetősége van az anyukának. Szülhet kórházban orvos vagy szülésznő vezette osztályon, szülésznő vezette szülészeti centrumban (birthing centre) és otthon. Ez utóbbi kettőt csak akkor javasolják, ha teljesen problémamentes volt a terhesség, és a kismama betöltötte a 37. terhességi hetet, illetve nem lépte túl a 41-iket. Ha intézetben történik a szülés, az anyuka és a baba akár azonnal hazamehetnek, bár javasolt a pár órás megfigyelés. Tervezett otthonszülés esetén a 37. terhességi hét betöltésével a kismama megkapja az otthonszülős csomagot a szülésznőtől, ami minden felszerelést tartalmaz, amire a szülésznőnek szüksége lehet (a steril kesztyűtől kezdve a K-vitamin-injekcióig).

Nem otthon, de háborítatlanul született Márk, tökéletes terhességet követően. Szépen követtük a helyi rutint, nem volt extra beavatkozás, kórházi látogatás. Egy kisvárosban lakunk, a helyi szülészeti osztály szülésznői végezték a terhesgondozást, és itt terveztük a szülést is. A legközelebbi kórház (orvos, műtő) 30 km-re. Akkor még az otthonszülés nem került szóba, engem egészségügyi dolgozóként soha nem zavart a kórházi környezet. Viszont beavatkozás szempontjából egy szülésznő vezette osztályon szülni lényegében annyit jelent, mint otthon szülni. Ha baj van, mentőt hívnak (akárcsak otthon), és irány a kórház. Teljesen megbíztam a szülésznők szakértelmében és tapasztalatában.

Tizenegyedikére voltam kiírva, ami a kisfiamat egyáltalán nem zavarta, ekkor még javában lubickolt odabent. Pontosan aznap kellett ellenőrzésre mennünk. Vérnyomás, vizelet, szívhang, pocakméret – minden rendben volt. Megbeszéltük, ha addig nem történik semmi, legközelebb egy hét múlva találkozunk. Akkor átirányít a kórházba, és megbeszéljük a lehetőségeket az esetleges szülésindításra is. Nagyon reméltem, hogy erre nem lesz szükség. Sokat olvastam arról, hogy az indított szüléseknél sokkal nagyobb a komplikációk és a császármetszés aránya.

Teltek a napok, nagyokat sétáltunk, kirándultunk, hátha a mozgás elindít valamit, de hiába. Vészesen közeledett a 41. hét vége. Unaloműzésként tizenötödikén hozzáfogtam megvarrni a díszpárnahuzatokat, amikre már hetek óta ott állt az anyag. Nem vagyok egy gyors kezű, így még másnapra is maradt munka.

Tizenhatodikán délután fél hatkor keltettek fel a fájások a varrógép mellől. (Mondanom sem kell, a párnahuzat már nem készült el.) Jött egy derékfájás, majd elmúlt nagyon hamar. Meg is lepődtem, mert ha fáj a derekam, eltart egy darabig. Aztán megint egy ugyanilyen rövid. Rápillantottam az órára, 15 perc telt el közben. Aztán újabb 15 perc, újabb derékfájás. Ekkor már sejtettem valamit, de nem akartam elkiabálni. A 15 percből hamarosan nyolc-tíz, majd három-négy perc lett. Hét órakor már tudtuk, hogy tényleg elkezdődött.

Lezuhanyoztam, majd bekecmeregtem a kádba, egy kis pihenésre. Akkor még simán elbohóckodtunk egy-egy fájás között. Nem sokkal nyolc után hívtam a szülészetet. A szülésznő mondta, hogy menjünk be, megnézi, hogy állunk. Fél kilencre értünk be. Megvizsgált (ez volt az első és utolsó hüvelyi vizsgálat a terhességem alatt), akkor már 4-5 centire voltam kitágulva. Elmondták, hogy minden rendben halad, ahhoz képest, hogy első szülés, jó gyorsak vagyunk, ebből nemsokára baba lesz.

Ekkor még tudtam kommunikálni. Röviddel ezután már örültem, ha a gázos csövet képes voltam a számban tartani. A szülési tervben nem terveztünk fájdalomcsillapítást, de nem zártuk ki a lehetőségét. A gázt a szülésznő javasolta, és nem kellett győzködni, hogy elfogadjam. A fájásokat nem tompította, de két fájás között teljesen ki tudtam kapcsolni, el tudtam lazulni.

A következő másfél óra nagyon lassan telt, nekem úgy tűnt, nem haladunk előre. Pedig bíztattak, minden rendben, szépen haladunk. Én viszont kezdtem fáradni. Először az ágy mellett térdeltem, majd az ágyon négykézláb vajúdtam. Javasolták, forduljak a hátamra, hogy pihenjek egy kicsit, de a helyzetváltoztatással szinte elviselhetetlenek lettek a fájások, így maradtunk a négykézlábnál.

Közben a szülésznők minden rezdülésemet figyelték. Kínáltak innivalóval, hoztak forró borogatást a derekamra, ami nagyon jólesett. Nem végeztek felesleges vizsgálatokat, nem akartak siettetni. Többször szívhangot ellenőriztek, de nem kérték, hogy váltsak pozíciót, szinte észrevétlenek voltak. És nem csak velem, de a férjemmel és anyukámmal is foglalkoztak. Hellyel, teával, kávéval kínálták őket, bátorítóan mosolyogtak.

Tizenegy óra körül, rögtön, miután kiadtam a vacsorámat, érkeztek meg a tolófájások. A szülésznő őszintén elmondta, hogy első szülésnél bizony eltarthat a kitolás egy ideig. Nálunk egy órán át tartott. A feje minden fájással előbbre csúszott, majd kicsit vissza. Két lépés előre, egy hátra. Azt hittem, soha nem lesz vége. Javasolták, hogy próbáljak meg lazítani, és ne nyomjak, de erre képtelen voltam. Olyan erővel jött az inger, hogy nem tudtam ellenállni neki. Végül éjfél után 14 perccel, négykézláb hoztam a világra a kisfiamat.

Segítséggel a hátamra fordultam, és végre a karomba vehettem, a férjem pedig elvágta a köldökzsinórt. Szerettem volna a méhlepény születését is beavatkozás nélkül megvárni, de erősen vérezni kezdtem, és injekciót javasoltak, hogy ne legyen probléma.

Két helyen repedt meg a gátam, amit aztán jó hosszan öltögetett a szülésznő. Közben Márkot letörölgették és felöltöztették. Aztán visszakerült hozzám, de először nem akart szopizni, csak nézelődött csendben. Végül meggondolta magát, evett egy kicsit, és elaludt.

Én segítséggel lezuhanyoztam, majd nem sokkal fél öt előtt kerültünk ki az osztályra, és már aznap pár perccel dél után indulhattunk haza.

K. M.

Erik >