igaz történetek szülésről, születésről

497. nap: Friss kenyérillat (Levente)

497. nap: Friss kenyérillat (Levente)

Nem számítottam még Levente érkezésére, a 37. héten voltam, és mivel az információs héten azt mondták, hogy mostanában inkább a 40. hét után születnek a babák, azt gondoltam, talán még egy hónapom is lehet. Valamit azért mégiscsak sejthettem, mert mindent kimostam (azóta sem volt soha ilyen üres a szennyeskosár), és majdnem mindent előkészítettem. Az egész nap a készülődés jegyében telt, szüleim is, tesóim is betoppantak, cuccokat hoztak, pakoltunk, beszélgettünk. Néha-néha keményedett a pocakom, de nem is gondoltam, hogy ez már a szülés jele lehetne. Halálosan fáradtan kerültem ágyba, előtte még beraktam a kenyérsütőbe egy kenyeret, nem gondoltam volna, hogy a baba is majdnem meglesz, mire megsül a kenyér. Friss kenyérillat fogadta Leventét idekinn.

Alighogy nyugovóra tértünk, erős fájás hasított belém. De még akkor sem akartam elhinni, hogy szülök, gondoltam, ez jósló fájás, előrejelzi, hogy néhány hét múlva érkezik a baba. Néhány perc elteltével azonban újra jött egy nagy fájás, de csak akkor fogtam fel, hogy mi történik, amikor távozott a nyákdugó.

Gábor pont elaludt addigra, nem örült a hirtelen ébresztésnek. Felgyorsultak az események, szinte percenként érkeztek hihetetlen erősségű fájások, már telefonálni sem tudtam, innentől mindent Gábor intézett. Viszonylag hamar megérkezett Ági és Juli, ekkor az ágyon vajúdtam, a fájások közt oldalt fekve, a fájásoknál pedig négykézláb ringatózva. Próbáltak masszírozni, forró muskotályzsályás borogatást tenni rám, már semmi nem volt jó, csak senki ne érjen hozzám! Olyan nagyon jólesett, hogy hozzám sem értek, amikor nem akartam. Hihetetlen érzékennyé váltam, a legkisebb érintés is maga a pokol lett volna. Emlékszem, hogy Gábor kinyitotta a csapot, folyatta a vizet, hogy a hányásomat feltakarítsa, de a víz folyásának a hangját is alig viseltem el. Az valami szörnyű volt nekem, alig vártam, hogy elzárja.

Aztán egyszer csak éreztem, hogy nem olyan pokoliak a fájások. Hallottam, hogy arról beszélgetnek, hogy hamarosan érkezik a baba, kapcsoljuk be a fűtést. Fel sem fogtam, hogy mindjárt itt lehet Levente, azt gondoltam, hogy első babánál legalább egy álló napig vajúdik az ember. Aztán éreztem, hogy valahogy sehogy nem találom a helyem, már mindenhogy rossz. Talán jönne a baba lefelé, Úristen ez borzasztóan fáj, talán maradjon inkább még bent egy kicsit.

Közben Ági javasolta, hogy mi lenne, ha megpróbálnék felállni. Már semmi erőm, de segítenek, megtámasztanak. Gábor hátulról tart, Ági elől várja a babát. Alighogy felállunk, kibukkan a kicsi fej. „Vegyétek ki!” – kiabáltam fájdalmamban, és mégis milyen jó, hogy nem vették ki, nem sürgették, jöhetett a saját tempójában. Hű, de jólesett, hogy a nagy fájdalomban Ági megtámasztotta, védte a gátamat. Jött is szépen lefelé a baba, egyáltalán nem kellett tudatosan nyomnom, a testem és Levente végezte a maga dolgát. Aztán alighogy kibukkant a válla, kicsúszott az egész teste, megszületett Levente.

Euforikus öröm töltött el, kétség kívül a legszebb pillanat az életemben. Emlékszem, ahogy Ági a kezében tartotta Leventét, gyönyörű volt, mintha nem is a szülőcsatornán kellett volna keresztül jönnie, hanem csak úgy alászállott volna, nem sírt, csak nézelődött, egyet-egyet nyöszörgött. Nagyon szerettem volna megfogni, de minden erőm elhagyott, remegtem, mint a nyárfalevél. Aztán segítettek lefeküdni, a mellkasomra tették a babát, aki szopizni kezdett. A szoptatás nagy méhösszehúzódásokat hozott, ezért inkább apukájára bíztam Leventét. Elvágtuk a köldökzsinórt, és néhány perc múlva megszületett a lepény is. Nagyon különleges volt, ahogy előbukkant belőlem a lepény, mint egy nagy vörös medúza, csodálatosan gusztustalan.

Amíg zuhanyoztam, Gábor megmérte Leventét. 3500 gramm, és kb. 55 cm. Közben Ági és Juli elsietett egy másik szüléshez, mi meg ott maradtunk, kicsit tébláboltunk, mit is csináljunk egy újszülöttel. Aztán betettük magunk közé az ágyba, Gábor aludt, én meg gyönyörködtem a kisbabámban. Nagyon örültem annak is, hogy nem vágtak, nem repedtem, s szinte egy hét alatt teljesen fölépültem.

Micsoda fájdalom a szülés, olyan, mintha farkasszemet néznél a halállal, s mégis az élet, a nő, a teremtés győzne. A szülésélmény, hogy mindezen a saját tempómban tudtam végigmenni, hihetetlen erőforrás az egész életemben. „De ki az a bolond, aki erre még egyszer vállalkozik?” – gondoltam akkoriban magamban…

T. D.

Gergő >

Véletlenül kiválasztott mesék.