igaz történetek szülésről, születésről

1196. nap: A gyógyulás útja – másodszülöttem

Megjelent: 2014. jan. 13.

Alighogy hazajöttünk a kórházból első kisfiammal, egyből azon járt a fejem, hogy lehetne minél előbb testvére. Részben azért, mert nagyon pozitív emlékeim fűződtek a testvéreimhez, és mindenképpen szerettem volna hasonló ajándékot adni a kisfiamnak, másrészt szerettem volna megmutatni, hogy nekem a történtek meg sem kottyantak, keményebb fából faragtak, mintsem egy ilyen tapasztalat eltántorítson a nagycsaládos álmaim megvalósításától. (A hathetes kontrollon is szándékosan rákérdeztem, mikor jöhet a következő baba? Csak, hogy tudja az orvos: én már a következőt tervezem! Túl vagyok a dolgon!) De azt hiszem, a fő ok az volt, hogy mielőbb szerettem volna felülírni a szülés emlékét. Sokat törtem a fejemet, vajon mit rontottam el? Szülésznőt kellett volna fogadni? Másik intézményt választani?

Kisfiam kilenc hónapos volt, amikor a boltban egy idős néni arról beszélgetett az eladóval, hogy egy baba vállelakadásban meghalt otthonszülés során, és azt állították, hogy „gátmetszéssel mindez megelőzhető lett volna”, csak hát „ahhoz kórházba kellett volna lenni” . Ez már annyira zagyvának tűnt az akkori alulinformált fejemnek is, hogy szép lassan elkezdtem utána járni: mire való a gátmetszés, mi az a vállelakadás, miért akar valaki otthon szülni? Akkor úgy tűnt számomra, hogy egy úgynevezett „alternatív” kórházi szülés lett volna a megfelelő választás, bár amikor az internetes fórumokon az ilyesmit vállaló szakemberek árát olvastam, megnyugodtam: ez nem volt valódi opció.

Néhány hónap múlva összeszedtem a bátorságomat, és megkértem a férjemet, hogy hagyjuk el a védekezést, legyen újabb babánk. Ő szokás szerint kicsit kérette magát, de végül erre a babára bólintott rá a leghamarabb. De ez a baba már nem kapott kapva az első lehetőségen, csak a harmadik ciklus végződött pozitív teszttel.

Bár anyagilag már egy kicsit stabilabban álltunk, mint az előző várandósság idején, én még mindig úgy voltam vele, hogy szeretném minimális költséggel megúszni a szülést, bár jó volna találni egy olyan olcsó „csomagot”, aminek része az emberséges hangnem, az anya szabad érzelemkifejezésének megtűrése, és egynél több testhelyzetet is elfogad kitolás közben. Találtam is egy kórházat, bejelentkeztem az egyik nőgyógyászhoz, de csak egy hónap múlva kaptam időpontot.

Ezzel egy időben férjem – anyósom javaslatára – teljes körű kivizsgálásnak vetette alá magát ismeretlen eredetű krónikus izomfájdalmai miatt. A vizsgálatot végző orvos specialista olyan alapos volt, hogy biztos, ami biztos, több gyógyíthatatlan fertőző, illetve genetikusan örökíthető betegségre is kiszűrte, a HIV-eredményre hat hétig kellett várni. Nos, én ezalatt a hat hét alatt olyan lelkiállapotba kerültem, hogy azt az ellenségemnek sem kívánom.

Mikor egyik vécézés után megláttam a pecsételő vért a bugyimon, akkor az jutott eszembe, hogy talán így a legjobb a kisbabámnak, ki tudja, milyen kínszenvedésekkel teli életbe akartam belekényszeríteni őt… Aztán úrrá lett rajtam valamiféle lelkiismeret: alig néhány hetet töltött velem, és ebből én egy percet sem szántam rá, csak az aggódásra, rettegésre. Persze, egyből telefont ragadtam, és megszerveztem a lehető legközelebbi kórházba való szállításomat (ahol az első gyerekem született), de közben elkezdem beszélgetni a magzattal, hogy mennyire örülök, hogy beköltözött a méhembe, és itt van velem, és bocsánatot kértem tőle, amiért elhanyagoltam.

Mire a kórházba értem, már el is múlt a vérzés, és éreztem, hogy minden oké, de azért jólesett az ultrahangfelvétel, és a kedves, fiatal ügyeletes orvos megnyugtatása. Egy szót sem mondok neki az előtörténetemről, ő máris lelki okokra gyanakszik… Egész komplex megközelítés. Lehet, hogy ez a Sors keze, hogy hozzá kerültem? Igen, mindenki így gondolta a rokonaim, ismerőseim közül. Nem tudom, bennem van egy kis rossz érzés… Hiszen az orvosom az első szülésnél is nagyon kedves volt, de a szigorú protokoll miatt nem sokra mentem a kedvességével.

Végül édesanyám meggyőzött: ne tartsam már ilyen nagyra a lelkivilágomat! Nehogy már ne bírjam ki azt a pár órát bármilyen körülmények között. Igazat adtam neki, úgy éreztem, ez az egész anyaság egy nagy önzés a részemről. Igaz, hogy a már megszületett kisfiamon láttam, hogy mennyire boldog, elégedett és hálás azért, hogy élhet, úgy éreztem, nem várhatom másoktól, hogy ők is értéknek tekintsék mindezt. Hiszen a társadalomra nézve csak problémát okozunk: helyet foglalunk, zajt keltünk.

Közben megérkezett a férjem vizsgálatának eredménye: minden negatív. Végre kidughattam a fejem a bűntudat gázfelhőjéből egy slukknyi oxigénért.

Aztán jönnek újabb rémképek, félelmek, amikre már nem találok ésszerű magyarázatot. Szakember kell, még ha le is sül a képemről a bőr, hogy pénzt és időt szánjak a lelki világomra. Persze, csak a férjemet avatom be.

Közben elérkeztünk a 27. héthez, a magzat fejvégű fekvésben helyezkedik, mivel az orvos szerint is jók az esélyei egy újabb hüvelyi szülésnek, ajánl nekem szülésznőt. Épp ő volt az ügyeletes a szülőszobán, de ahogy belépek a folyosóra, már rám tör a pánik. A kétmondatos villámkonzultációból kiderül: ha itt maradok, újra ugyanazt kapom, mint múltkor, csak a szereplők lesznek mások.

Rémálmok, emlékbetörések, pánikrohamok, szakember. Laza indítókérdés: „Ma éppen mi kívánkozik ki leginkább belőled?” „Hogy nem akarok ebben a kórházban szülni.” Majd a problémám rövid részletezése után: „Akkor hívd fel ezt a kórházi bábát! Hivatkozz rám!” Erre megkaptam annak a szakembernek az elérhetőségét, akihez magamtól sosem mertem volna fordulni. Egy igazi „sztár”-szülésznőnek számít a háborítatlanul szülők körében. Elvállalt. És onnantól minden megváltozott: a felhők formájából, az álmaimból, felnyíló Biblia véletlenszerűen kiszemelt soraiból mind azt olvastam ki, hogy ez egy csodálatos szülés lesz.

Még több mint egy hét hátravolt a „kiírt” időig. Éjfélig bújtam a szép szüléstörténeteket a neten. Az egyik úgy kezdődött, hogy hasmenés tört az anyára, és pont az után, hogy elolvastam, nekem is vécére kellett mennem. Kicsit eltűnődtem az egybeesésen, majd gyorsan lezuhanyoztam, és befeküdtem a férjem mellé az ágyba. Finoman ostromolni kezdtem, hogy szerelmeskedjünk egy kicsit. Sikerült rávennem, de rögtön első simítások után olyan vizelési ingert tört rám, hogy érzem, ezt nem tudom tartogatni. Pukkanást hallottam, és azt a finom meleg áradást, amit már megismertem.

Telefon a szülésznőnek: „Folyik a magzatvíz.” Mivel második baba, előfordulhat, hogy felgyorsulnak az események, inkább menjünk be a kórházba. Áthívtam a barátnőmet, hogy vigyázzon a kisfiamra. Amíg az édesdeden szunyókáló gyerekem ágya mellett üldögélve vártam, és a finom, meleg magzatvíz csordogált a hüvelyemből, megértettem, mi a jó az otthonszülésben. Nagyon rossz volt otthagyni őt pont, amikor ilyen nagy változás előtt állunk mindannyian.

A kórházban kedves ügyeletes szülésznő fogadott, mivel még összehúzódásaim nem voltak, alvást javasolt. Betessékelt egy szülőszobába. Egy igazi fehér csempés, konzervatív szülőszobába, és miután magunkra hagyott, BECSUKTA AZ AJTÓT. Alig hittem el. Ez maga a paradicsom… Itt most komolyan azt csinálok, amit akarok! Még akár ugrálhatnék is az ágyon! Vagy ehetek is, ihatok is. Sőt, akár folytathatnám a férjemmel félbehagyott mókát is. A férj elaludt az egyik hokedlin, így marad a pogácsa meg a csoki, sőt, cukros tea!

Közben néhány óra múlva megkezdődtek a „gyönyörkék”. Ahhoz hasonlítottak a leginkább. Nem fájások voltak, semmi fájdalmas nem volt bennük. Néha félóránként, néha kétpercenként. De jöttek újra meg újra. És én csak abból sejtettem, hogy talán vajúdom, hogy olvastam, hogy a kontrakciók is ugyanígy jönnek újra meg újra.

Ahogy hajnalodott, bölcsebbnek láttam behívni a szülésznőmet, hátha a reggeli vizitet valami beavatkozás-fanatista orvos vezeti. Mire beért, még mindig csak gyönyörkék hullámzottak végig bennem össze-vissza, szeszélyes ritmusban. Szabadkoztam, hogy ne haragudjon, hogy berángattam, látja, még állok a lábamon, még nem tartok ott, hogy nincs szünet a fájások között. Erre megnyugtatott, hogy olyan most nem is lesz, mert olyan csak az oxitocinnal stimulált vajúdásnál van, hogy nincs szünet a fájások között, és különben is végig állhatok. Hozott labdát, ajánlott borogatást, homeopátiát, gondoltam, miért ne, de igazából annyira nem vettem komolyan, hogy én most vajúdok.

Amíg az egyik hüvelyi vizsgálat után meg nem kérdezte a szülésznő, hogy milyen helyzetben szeretném megszülni a babát. Mert hogy eltűnt a méhszáj. Mi??? Akkor most jön az a félelmetes halálközeli rész? Annyira félek tőle… És most jön a gátvédelem is… a nagy ismeretlen… azt hallottam, nagyon sokáig tarthat tőle a feszítő érzés. A szülésznő zenét tett be, járkálás javasolt.

Gyakran kötök ki a vécén, ott megint olyan intim érzés egyedül a magzatommal. A csap fölötti tükörben figyelem a gyönyörkéktől rángó pocakomat… ennek ma vége. Gyász lett úrrá rajtam. Hirtelen eszembe jutott mindenféle veszteség, amit átéltem eddig. Néhányhoz társultak képek, emlékek, de volt, amihez nem. „Minek kell még kijönni belőled?” – kérdezte a szülésznőm „Nem tudom” – zokogtam. Közben kezdem érezni, hogy beilleszkedett a magzatom feje szülőcsatornába.

A szülésznő biztatott, hogy nyomhatok, ha úgy érzem. Nyomtam, ahogy csak bírtam, de nem mozdult. Akkor próbáljam elengedni magam. Még néhány óráig hol nyomtam, hol elengedni próbáltam magam, végül a szülésznőm oxitocininfúziót javasolt. Kicsit megrémültem, hogy akkor most is kicsúszik a lábam alól minden, de megnyugtatott, hogy csak egy fél óra, és kinn lesz a baba, nem kell sokáig bírni. Bekötötték az infúziót, de még mindig csak gyönyörkéket érzek. Hol tízpercenként, hol gyakrabban. Megjelent egy új arc, bemutatkozott, de nem figyeltem. A szülésznőm mellém utasította, hogy belé tudjak csimpaszkodni, amikor felguggolok az ülésből. Nyomtam egy kicsit, nagyot nem mertem. Azt hajtogattam, hogy ez nekem nem megy, nem tudom kinyomni.

A sokadik kísérlet után a támasztószemélyzet határozottan szól hozzám, hogy ez a baba most már mindenképpen meg fog születni, ha így csinálom, akkor még sok óra múlva, ha erősebben nyomom, akkor pár perc múlva. Rájöttem, hogy nincs mese, nincs hasba könyöklés, se gátmetszés, ezt a babát nekem kell megszülnöm. Egyedül a nyomással tudok segíteni magamon. Nyomtam hát, aztán éreztem a fejét. Félelem fogott el: „Szétszakadok!” – üvöltöttem. Senki nem emelte föl a hangját. A szülésznő szólt egyszer egészen halkan, hogy most jön a válla. És utána megint olyan gyorsan kicsobbant az egész baba, hogy majd beleszakadt a szívem. Egy kisfiú.

Éppen olyan, mint a bátyja. Ugyanaz az arc, ugyanaz a mimika, ugyanaz az édes illat, a saját vérem szaga. De ő nem sírt, éppen csak nyesszintett egyet halkan, és már nézett is a szemembe. Mintha magamat látnám. Megszületett a lepény is, de nem néztem meg, csak a kisfiam érdekelt. A haján még magzatmáz, a karján még szőr. Micsoda gyönyörű hely lehet énbennem, hogy ilyen tökéletes lények teremnek ott! Milyen csodálatos az örömmel és szerelemmel kikövezett út, ami oda be és onnan kivezet!

Miután a férjem elvitte megfürdetni a babát, bejött egy idős néni, hogy kicserélje az ágyneműt alattam, letisztogasson. Még betétet is tett be nekem. Mindezt olyan tisztelettel és alázattal, hogy pár órája még biztosan zavarba jöttem volna tőle. De most már nem szégyellem magam előtte. Sem magamat, sem a nemiszervemet. Életemben először méltónak éreztem a tiszteletet önmagam és a nemiszervem iránt.

Aztán visszakaptam a kisbabámat. Bőrkontaktusban megszoptattam, néhány nap múlva hazavittem, és éltünk boldogságban négyesben.

K. N.

Első gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.