igaz történetek szülésről, születésről

1416. nap: Minden elhallgat belül (Eszti/Gyurka)

Megjelent: 2014. aug. 21.

Van az, hogy amiről úgy tudtam, valami miatt azt gondoltam, hogy velem nem fog megtörténni, megtörténik mégis.

Van az, volt az, ennek lassan már tizennégy éve, hogy hazaérek az akkori szerelmem szüleihez, az akkori szerelmemmel kézen fogva – és ott az üzenet a hűtőre mágnesezve, hogy meghalt az apukám (nem nekem szólt, nem tudták, hogy arra járok aznap, véletlenül mégis én olvastam először). Minden elhallgat belül. Nincs semmilyen érzés, nincs gondolat, csak ez a hallgatás – és aztán mégis az első gondolatok, kérdések, hogy de akkor hogyan lehetséges mégis, hogy most metróra szállok, hogy kapaszkodom, hogy néznek az emberek és visszanézek, hogy tovább működik a város és tovább működöm benne én is?

Aztán eltelt sok-sok idő. Azóta tudom, hogy a halál, a másoké vagy a magamé, akárkié bármikor, bármelyik ablakon vagy ajtón beléphet hozzám.

Van az, volt az, hogy a testembe lépett be. Ahogy az élet is, fészket tud rakni a méhemben a halál. Mint a kakukkfióka, szépen kitúrja onnan azt, akinek én elkészítettem a helyét. És minden elhallgat belül.

Egy szokásos reggel, csak ez a várandósság szokatlan.

Borcsi, aki mindannyiunknál hamarabb tudott a kistestvéréről, egy este angyalokat látott közeledni az ablakból, nyissuk ki nekik az ajtót – hoznak egy nagyon pici babát. Kinyitottuk az ajtót.

Szokatlan, hogy nem érzem – a megszületett gyerekeimnek ilyen aprócska magonc korukban is volt már egy erős karakterük, egy hangjuk, valami húr, amit bennem meg tudtak pendíteni, ami ott visszhangzott köztünk – és ha füleltem, mindig hallottam. Elég volt csak egy pillanatra megállni és befelé figyelni, hello, hello, jól vagy? Jól vagy. De nincsenek szavak, csak ez a szép, finom, határozott rezgése a benti életnek, a benti másiknak. Őt nem hallom, vagy csak nagyon lassan hallom meg, azt a nagyon vékony, aprócska kis hangot, csak ha nagyon-nagyon fülelek – és nem tudok, nincs időm, energiám, nincs elég odaadásom, szeretetem, figyelmem – csak élek idekint, és nem hallom.

Nem baj, biztos minden oké, minden gyerek más, lehet, hogy ez fiú, azok ilyen nyámnyilák, ilyeneket gondolok.

Aztán szokásos ovis reggel, péntek, Borcsival be, Hédivel haza, ajjaj, elfelejtettem a lekvárt. Hédit fel a hátamra, lekvárral vissza. Odafele menet már érzem, hogy nem jó, de megyek tovább, még a pék, így haza, Hédi letesz, és a kis barna folt a bugyimban. Belül elhallgat minden.

Telefon Áginak, még biztat. Komolyabb vérzés még nincs. Pár óra és én már biztosan tudom.

A testvérem, Marcsi jön segíteni, még ő is biztat – aztán szép csendben pánikol, orvos kell, kórház kell, küretet nem lehet megúszni. Koppannak a mondatok. Nem mondok semmit, ő marad, és segít, amíg kell.

Ági most is biztat: meg lehet úszni, kell pár nap, kell egy kis erő, kell, hogy mindig legyen valaki mellettem.

Még elmegyünk Borcsit fogadni az ovis szülinapjáról kijövet. Aztán fekszem otthon tovább. Beteg a kisbaba, reméljük, hogy meg fog gyógyulni, nekem pihennem kell, hogy ő is pihenni tudjon – még mondogatom neki ezeket. Magamnak is. Borcsi a nagy, barna szemeivel néz rám, hasamra teszi a kezét, és megkérdezi, amit már tud, hogy meghalt-e. Még tagadom. Borcsi és közötte egészen különleges, finomszövésű, angyalfonálból készült, erős kötelék. Sosem fogom meglátni, milyen testvérek lettek volna. Ilyen testvérek voltak. A kisbabánk, Borcsi csak így hívta.

Baxának nem merem mondani reggel, hogy most azonnal kell hazajönni, vagy merem, de visszavonom, és ő elhiszi, hogy visszavontam – ezt a nap folyamán még egyszer ugyanebben a sorrendben. Aztán végre hazajön. Az nagyon jó. Eszembe se jut, csak most, hogy vegyen ki szabit, és várja ki velem ő azt a pár napot, amíg minden szépen lezajlik.

Bizonyosság kell, bemegyünk a kórházba, párperces vizsgálat. Nincs életjelenség. Az orvos meglepően emberi, minden elismerésem az övé. Végignézi, hogy letaglóz minket a hír, és nem próbál semmit mondani, nem áll elő semmilyen kész válasszal, nem akarja leplezni a zavarát, pár pillanatra kénytelen megállni velünk a mélység szélén, és megáll, zavarodottan, sután, aztán elköszön. Visszarendel vasárnap reggelre.

Még dönthetünk úgy, hogy nem jövünk. Sz betűs homeopátiás bogyót keresünk, gyorsítaná meg kicsit a folyamatot, de csak egy másik sz betűst találunk. Ha anyukám itthon lenne, lenne, aki elkísér. Erre fogom. Nem tudom, tudtam volna-e kérni őt, ha itthon lett volna. Engedtem a nyomásnak.

Micsoda őrület! Négykilós, robusztus (de élő! – mondja egy hang bennem – élő!) csecsemőket szültem meg a nagyszobában, és ennek a kis halk szavú, halott magzatocskának nem jutott más, csak a hideg fém érintése.

Hirtelen az válik fontossá, hogy láthassam a kis test maradványait. Mondom Áginak – azt mondja – kórházban kizárt, közös vödör.

Vasárnap reggel kórház – az aznapi doktornőt más fából faragták, mikor mégis elmondjuk neki a kérésünket, hogy a maradványokat látni szeretnénk, hirtelen elkezd ő is emberszámba venni. Így, mint embernek magyarázza el, hogy miért nem. Belenyugszunk.

A műtőben hideg van, kikötött lábbal, csupasz fenékkel fekszem, az anesztes asszisztens kedves és megnyugtató, ad valami injekciót, a lábam között megjelenik a reggeli doktornő maszkban, számoljak, mondja az anesztes, érzem, ahogy a karomtól a szívemig ér a hideg zsibbadás. A tudatot lekapcsolják, mint a szobában a villanyt, és mégis az érzékelésnek valamilyen rejtélyes foka megmarad. Ha rágondolok, van valamiféle, megfogalmazni sem tudom, miféle emlékem a méhem falán kaparászó fémről, de nem belülről, inkább csak erről az ideáról, a bennem járó hideg eszközről, fájdalom és a szokásos testi érzékelés velejárói nélkül. És a kifosztottság. Zokogva ébredek.

Az első, félig öntudatlan mondataimmal azt követelem, hogy mutassák meg, amit kiszedtek, látni akarom. Baxa megy és intézkedik, utólag elmondja, hogy tizenöt-húsz percbe telik, míg a doktornő kihozat neki a műtőből valamit, valószínűleg a patológiának szánt szövetmintát, nekem úgy tűnik, mintha azonnal hozná (közben még aludtam), megnézem. Szövettörmelék – így mondják az orvosok. Láttam, megnyugszom. Sírok. Kiszedték egy kanállal, ezt ismételgetem és a nevét. Gyurka lett volna vagy Eszter. Kiszedték egy kanállal.

Egyedül vagyok a kórteremben, a nővérnek van rám ideje, rendes, segítőkész. Szép rendben magamhoz térek, eszem. Délután kettőig-háromig maradunk. Ez a nap Baxa szülinapja, beugrunk még tortáért a Daubnerbe.

Ahogy hazaérünk, és elmondjuk Borcsinak a hírt, húsz-harminc percig hangosan sír az ölünkben. Vele sírunk. Hédi kívül marad, csak messziről kapcsolódik hozzánk. Aztán Borcsi is megnyugszik, krumplis tésztát eszünk, Marcsi főzött. Baxát ünnepeljük, megérkeznek a nővéréék, tortázunk, gyorsan megvarrom az ajándékot – bordó és egy aprócska kört hímzek rá – észre sem veszem.

Eszti/Gyurci elment. Sose tudjuk meg, milyen lett volna a szeme, a kezének az érintése, mit kért volna szülinapjára ebédre vagy még utoljára este, amikor aludni kell már menni. Nem lett, nincsen neki semmije, csak a puszta létezése. Egy csoportban valaki azt mondta, az a segítő jelenlét, hogy mutatom neked, hogy létezel. Semmi más, csak ez: mutatom, hogy létezel. Ő – a kisbabánk ezt tudta. S én nem tudtam eléggé neki.

Mert mi más a várandósság, mint ennek az állandó tükrözése befelé: létezel. Nem kell hozzá semmi, csak az a néhány felszabadult pillanat, amiben én a saját létezésemben vagyok. Maradéktalanul. Néha meghallottam azért azt a kis vékony, bátortalan hangot – de jó lenne, Istenem, de jó, ha tudott volna csak egy kicsit hangosabban szólni, vagy ha én tudtam volna csak egy kicsit jobban fülelni, s akkor erősebb lenne ez az emlék bennem.

A testem gyászol. Minden hónapban. Kicsi vérdarabok úsznak lefelé a kádban, kifelé belőlem. Mint akkor, mindig ugyanúgy, mint akkor, ugyanolyan erősen, ugyanolyan bőséggel, és mindig ugyanaz a kérdés: lesz-e valaha vége?

S. P.

Borcsi > > >
Hédi > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.