igaz történetek szülésről, születésről

43. mese: Kicsit mintha kiléptem volna magamból (Benedek szüléstörténete)

43. mese: Kicsit mintha kiléptem volna magamból (Benedek szüléstörténete)

Íródott nem sokkal a születése után.

Március 26-án napközben már nagyon fáradékony voltam, sokat aludtam, de sehogyan sem volt kényelmes. Most már tudom, hogy készülődött a szervezetem, akkor is sejtettem, hogy már nincs sok hátra, de még pár napra tippeltem volna.

Este lefeküdtünk aludni, éjjel kettő fele megébredtem, kicsit nedvesebb volt a pizsamaalsóm. Kimentem megnézni, hogy nem bepisiltem-e ‒ bár eddig nem fordult elő ‒, de nem volt olyan szaga, így betettem a bugyimba egy papírzsepit. (Apás tornán tanult trükk.) Pár perc alatt teljesen átázott.

Járkáltam néhány percet, majd felébresztettem Ádámot (férjemet), hogy azt hiszem, csordogál a magzatvíz. Félálomban nem keltett nagy izgalmat a hír, de aztán Ádám is csak magához tért.

Közben kint esett a hó. A magzatvíz teljesen tiszta volt, ezért úgy döntöttem, hogy várunk itthon még pár órát (kismamaklubban hallottak alapján). Beültem ‒ feküdtem ‒ a kádba és folyattam magamra a meleg vizet, közben Ádám kaját csinált, etetett engem és elkezdtem magamba vizet tankolni.

Körülbelül negyed ötig elvoltam így, átgondoltuk, hogy mindent bepakoltunk-e, amit még kellett, eltettük. Ádám közben lement „kiásni” az autót a hóból. Végül elindultunk a kórházba, esett a hó, a madarak már énekeltek, és öt fele megérkeztünk a szülészetre.

A szülészeten megvizsgáltak, közben a magzatvíz folyamatosan csordogált ‒ ami lényegében a szülésig folytatódik. Kitágulva még alig egyujjnyira voltam, így a vajúdóba kerültem, Ádámot pedig egyelőre hazaküldték pihenni.

A vajúdóban pihentem, szenderegtem, zenét hallgattam, fájásaim még nagyon gyengék voltak ‒ volt már erősebb menstruációs görcsöm is ‒, ittam, szőlőcukrot ettem. Ekkor még kívántam, később már a hátam közepére sem, de csak úgy töltötte belém Ádám. Volt, hogy egyedül voltam, volt, hogy másik kismama is bekerült, de kizártam a világot.

Egy darabig nem sok minden történt, megérkezett a nappali személyzet, és ezzel együtt egy Eszter nevű szülésznő is, aki aztán a szülést is vezette. Először egy másik kismama körül sürgött-forgott, akit később átvittek az S-re. Hogy miért, nem tudom, de látszott, hogy ő sürgősebb eset. (Ádám utólagos elmondása szerint koraszülés miatt.) Miután őt ellátták, következtem én.

Mivel hat órája folydogált a magzatvíz, bekötöttek egy kanült a karomba és antibiotikumot kaptam, valamint vért is vettek. (Magzatvíz folyásnál-elfolyásnál hatóránként kell antibiotikumot kapni a protokoll szerint a fertőzések ellen.)

A fájások elég gyengék voltak, és a vizsgálatkor alig kétujjnyira voltam nyitva, így valamikor kilenc óra után úgy döntöttek, hogy előkészítenek a szülőszobára, de oxitocinnal. (Az I-ben kétujjnyival lehet menni a vajúdóból a szülőszobára, ahol már apa is jelen lehet.)

Szóval beöntést kaptam (az is lazít, és megmondom őszintén, jólesett kiürülni, bár ilyen jellegű problémáim a terhesség alatt szerencsére nem voltak a reggelenkénti „csirketápnak” ‒ műzlikeveréknek ‒ köszönhetően). Ezután kaptam egy No-spa szurit, ami szintén a tágulást segítheti elő. Ez a babára nincs káros hatással. 10 óra körül hívhattam apát.

Eszter átkísért a szülőszobára, vitte a szükséges csomagokat. Mire Ádám odaért, már ment az oxitocin.

Az oxitocin nem finom dolog, de túl lehet élni. Erősíti a fájásokat, de nem hagyja meg azokat a szüneteket, amit anélkül érezne az ember. Folyamatosan fáj, hol erősebben, hol gyengébben, de fáj. Próbáltam relaxálni, de így sajnos olyan mélyen nem ment, viszont azt elértem vele, hogy a többi szülőszobából kiszűrődő zajokat mellőzni tudtam. Hallottam ugyan, de nem érdekelt, nem ijesztett meg.

Az oxitocin miatt a babát is figyelni kellett, így CTG-re voltunk kötve, de már nem bírtam az ágyban meglenni, kértünk tehát labdát. Az infúzió csöve nem volt túl hosszú és rögzített volt az állvány az ágyhoz, de azért az ágy mellett sikerült labdára ülni. A labda és az ágy között ingáztam egy darabig, Ádám masszírozta a derekamat, tankolta belém a vizet és a szőlőcukrot (nagyon nem kívántam már ekkor), sima infúziót is kaptam, hogy legyen energia.

Közben hol csak ketten voltunk Ádámmal, hol jöttek megvizsgálni. Az orvosok többsége nagyon kedves, rendes volt, illetve amíg Eszter egy kitolásnál segédkezett, a másik ügyeletes szülésznő is türelmesen, kedvesen válaszolt minden kérdésünkre, kérésünkre.

B. doktor egyszer meg is kegyelmezett nekem, és leszedett az oxiról, leültetett a zuhany alá egy labdára. Hát az maga volt a mennyország! Itt ugye az ember meztelen, de néha ránéznek, hogy jól van-e, bár Ádám őrzött. Hát durván hangzik így külsőre, de annyira nem érdekelt már, ki lát meg és ki nem, akinek nem tetszik, majd nem néz oda. Már minden gátlásom eltűnt eddigre.

Itt lett egy kis pihenő, új erőre kaptam, de a fájásaim segítség nélkül továbbra sem indultak be megfelelően. Én már nem tudtam, hány óra van, Ádám szerint két óra volt. Szóval vissza a szobába, oxitocin…

Még mindig kétujjnyira voltam nyitva egy darabig, de tűrtem, ismét labda, ágy, ülés, fekvés… Közben, amikor már azért eléggé kezdtem szenvedni, végre háromujjnyi lettem (nekem időérzékem továbbra sem volt, és nem is emlékszem, hogy ránéztem az órára, Ádám szerint öt óra körül volt már ekkor), na, ez nagyon jó hír, tűrünk tovább.

Lassan kezdtem érezni, hogy mintha kakilni kéne egy kicsit, Eszternek ekkor felcsillant a szeme. Innentől a tágulás szépen lassan folytatódott.

Na, itt volt egy doki, aki megvizsgált fájás közben, azt hittem, lerúgom. Nyomnom kellett volna, de most utólag tudom, hogy még nem tartottam ott, és nem is tudtam, hogy kell, tett is valami megjegyzést, de csak a hangsúlyra emlékszem. (Fájás közben vizsgáltak kitolásnál a többiek is, csak hogy a fájás előtt kezdték meg a vizsgálatot és ez azért sokkal kíméletesebb.)

Eszter ezután függőlegesbe állított, Ádám hátulról karolt, amikor jött a fájás, Eszter tanácsára beleguggoltam, Ádám tartott. Így voltunk pár fájás alatt, és ekkor kezdett jönni az az érzés, amit a toláshoz érezni kell. Szép lassan beindultak a tolófájások. Ezeket nem is mondanám fájásnak, már nincs az a görcs, egyszerűen elemi erővel húzódik össze a testem és présel.

Végül lekerült az oxitocininfúzió, vissza a szülőágyra, ami aztán félig szék lett közben, Eszter készülődött a kitolásra. Hirtelen nagy nyüzsi lett körülöttem, és elkezdhettem nyomni, ami sikerült is pár próbálkozás után. Úgy emlékszem, nem is kellett sokat, mert ekkor már Benedek is meg akart születni. Előtte nem nagyon, úgyhogy Eszter meg is fenyegette, hogy elveri a fenekét, ha kijön.

Amikor a feje már útban volt, de még nem gördült ki, megkérdezték, megsimogatom-e. Én éltem a lehetőséggel, nagyon furcsa volt és nem is láttam, a szemem csukva volt.

Aztán a következő fájásnál Eszter kimasszírozta a fejecskéjét. Nem kellett vágni. Amikor a következő tolásnál jött volna a válla, én meg nyomtam, kiderült, hogy a kezecskéje a válla mellett van feltartva ‒ Eszter szerint szupermen pózban akart kijönni ‒, beszorult egy kicsit. Miután már nyomtam, mikor ez kiderült, szegénynek belilult a feje. Még jó, hogy én ezt nem láttam, Ádám erre a részre mondta, hogy ez nézett ki durván. De Eszter így is kitornászta belőlem gátmetszés nélkül, a kis körmeivel sértett fel egy picit Benedek, de ez egy felszívódó öltéssel orvosolható volt.

És kibújt. Vége lett a görcsöknek, nyomásoknak, fájdalomnak. Eszter, ahogy megígérte, el is verte a fenekét, hogy levegőt vegyen, na, el is kezdődött a panaszos sírás Anya karjaiban. Kicsit mintha kiléptem volna magamból, ott volt egy új kis lény a kis hajas buksijával. Apa nagyon büszkén nézte.

Pár perc után bent a szülőszobán megfürdették, a vízben hirtelen megnyugodott (egy kis emlék bentről az anyaméhből), felöltöztették, amíg engem elláttak és a lepény is megszületett. Bár ekkorra az az érzésem volt, hogy jó lenne, ha nem macerálnának már.

Végül két órára hárman maradtunk a szülőszobán ‒ persze azért figyeltek ránk ‒, és Benedek szopizott egy keveset. Én farkaséhes lettem, Ádám adagolta a számba a bekészített szendvicseket. Felhívtuk a szülőket is, akik már nagyon aggódtak, ugyanis Benedek 18.35-kor bújt ki végül.

Összességében azt tudnám elmondani, hogy amilyen kemény volt a vajúdás, maga a szülés annyira volt jutalom ezért, amit igazán meg tudtam élni.

A kitolásnál Eszter és egy fiatal osztályosorvos (lány) csípőjén volt a lábam, ők tartottak ellen és figyelmeztettek, ha fejben nyomok és nem lent. Tényleg lehet érezni a különbséget. A két csípőn kívül jobb támasztékot el sem tudtam volna képzelni.

Kiabálni semmi erőm nem volt, a nagyobb nyomások végén egy-egy mély nyögés jött önkéntelenül is. Úgy gondolom, hogy hasznosítani tudtam a relaxáción és a tornán tanultakat, csak magamra, befele figyeltem végig.

Így utólag el kell mondjam, hogy a szülés volt a legkönnyebb része az anyaságnak, ami utána jön, az az igazán erőt próbáló, de erről majd máskor írok.

Sajnos az I-ben a csecsemős részleg nem a legjobb, remélhetőleg javul majd ez valamikor, én személy szerint nagyon magára hagyottnak éreztem magam és nagyon sírtam a boldogságtól, mikor végre hazajöhettünk…

 

A kórházi gyermekágy

Amikor elkezdek írni a gyermekágyi hat hétről, Benedek már öt hónapos is elmúlt, így megkoptak az emlékek. Azért megpróbálom visszaidézni és újra átgondolni, amik a szülést követő napokban történtek.

Miután együtt tölthettünk egy kis időt hárman a szülőszobán, áttoltak minket a gyermekágyas részlegre. Itt adhattam egy puszit Benedeknek, aki az első éjszakát külön töltötte tőlem és én is kaptam helyet egy háromágyas szobában. Bár a bent töltött napok alatt változott a szoba összetétele, nagyon jó, hogy többen voltunk, az ember nyugodtan el tud menni pisilni, zuhanyozni, fogat mosni, mert van, aki szól, ha sír a pici, vagy betakargatja, ha lemozogja magáról esetleg a takarót.

Első éjszaka persze aludni alig bírtam, mert pont a csecsemős szoba mellett feküdtem és mindig hallottam csecsemősírást, volt, amelyik nagyon hasonlított Benedek hangjára, volt, amelyik egyáltalán nem.

Reggel valamikor öt fele aztán bementem ránézni a bébikére, mert nem bírtam tovább, hát nem túl kedvesen kérdezték, hogy mit keresek ott? Mit keresnék? ‒ gondoltam magamban, és megkerestem Benedeket. Aztán visszamentem még pihenni, mert épp nyugodtan aludt.

Végül behozták hozzám, közölték, hogy tegyem mellre. Jó, de hogyan? Soha nem láttam, hogyan kell, az első gyerekem, azt sem tudtam, hogyan fogjam meg. Mondta a csecsemős, hogy mindjárt visszajön és megmutatja.

Na, az a mindjárt majdnem két óra volt, Benedek viszont kezdett éhes lenni. Azt sem tudtam, hogyan emeljem fel és a hülye fejemmel nem engedtem előre az ösztöneimet, mert mindent jól akartam csinálni, csecsemősök viszont sehol, vagy lepattintanak egy „mindjárt jövök”-kel, vagy „nem érek rá”-val.

Annyira, de annyira magam alá kerültem, mert Benedek meg sokat sírt, azt hittem, rosszul fogom, nem jól etetem, fáj neki, amit csinálok, pedig ez nem így volt, csak senki nem mondta, hogy ez így van rendjén. Úgy éreztem, nem tudom megnyugtatni, valószínű érezte szegényem rajtam a feszültséget, és így tényleg nem is tudott annyira megnyugodni. Ráadásul most már tudjuk, hogy apukája elalvókáját örökölte, ami nem túl szerencsés, mert igen nehezen megy és könnyen fel is ébred…

Akkor viszont ezt – és még sok mindent ‒ nem tudtam, totálisan szerencsétlennek és kétbalkezesnek éreztem magam, Benedek folyton sírt, ha nem volt cicin vagy a kezembe, és erre még természetesen be is sárgult, hogy kék fény alá kerüljön, ahol ott kell lenni és kész. Az első ilyen éjszaka nem is volt gáz, mert a csecsemősök elvitték, de a következő éjszakán kitolták egy mobil napozóval és közölték, hogy háromóránként forgassam… Mi?

Na, ez is szép volt, nem tudtam hasra tenni, mert bömbölt… Meg nem tudtam, hogyan nyúljak alá, így elmentem segítséget kérni. Mire az esti csecsemős közölte meredt szemekkel, hogy hogyan gondolom, hogy én őt hasra teszem éjszaka, elment az eszem? Mondom, hát ezt mondták… De nem szabad… De mondom, sárga… mire: a vér így is, úgy is kering, nem kell forgatni a gyereket… és hasonló sztorik.

Szerda este született meg Benedek, vasárnap reggel közölték, hogy vihetjük haza. Én annyira, de annyira megkönnyebbültem, hogy a sírástól alig tudtam beszélni Ádámmal, hogy jöjjön értünk, dél körül megkapom a papírjainkat is.

Hozzá kell tegyem, hogy a szobatársaim és az egyik adminisztrációval foglalkozó hölgy nagyon segítőkészek és kedvesek voltak, ez enyhített valamit a légkörön, ami számomra egy börtönre hasonlított.

B. Zs.

Véletlenül kiválasztott mesék.