igaz történetek szülésről, születésről

1890. nap: Addig nem lesz szülés, míg nem írom alá a papírokat

Megjelent: 2015. dec. 8.

Nagyon szerettem volna otthon szülni, de sajnos olyan megyében élek, ahol még csak dúla sincs, illetve elég elmaradott gondolkodásúak az emberek. Ennek ellenére arra készültem, nem vonulok kórházba, megszülök otthon.

Terhességem példaértékű volt, semmi probléma nem jelentkezett, kizárólag a „muszáj” vizsgálatokra mentem el, nem volt babamozi, sőt, még a korom miatt előirányzott genetikai vizsgálatokat is mellőztem. Intimtornán vettem részt, ezzel is próbáltam rákészülni az eseményre.

A magzatvíz váratlanul, fájdalom nélkül folyt el és csak folyt, folyt, megállás nélkül. Este tíz volt, én ágyban maradtam, nyugodtan. Ez így ment másnap délig, szülési fájdalom még sehol, ekkor családi nyomásra irány a kórház.

Ott az ambulancián kb. két méterről odadobtak egy rongydarabot, azt hittem, azt kell a lábam közé tenni, a folyamatosan ömlő magzatvíz miatt, de kiderült, hálóing, ezt kell felvennem, persze, bugyi nélkül, majd legyek oly kedves elfáradni az ultrahang-vizsgálóba, ebben a rongyban, bugyi nélkül, áradó magzatvízzel, miközben házaspárok ülnek a folyosón, vizsgálatra várva. Mondtam, a bugyit majd ott leveszem, így nem vállalom a sétát, szájhúzogatással kísérten vonultak át velem a rendelőbe, fájás továbbra sem jelentkezett.

Így telt a nap, közben ahány orvos arra járt, mindegyik belém nyúlt, hogy tágítsa a méhszájamat. A beleegyező nyilatkozatot nem írtam alá, nem engedtem, hogy leborotváljanak, megtiltottam a beöntést. Mikor szóvá tettem, nem egyezek bele a folyamatos vizsgálgatásba, tágításba, közölték, ilyen nincs.

Estefelé kezdődtek a fájások, változó intenzitással. Éjfélkor bejött egy orvos, a nyilatkozatot lobogtatva, majd megjegyezte, addig nem lesz szülés, míg nem írom alá a papírokat. Felhívtam a figyelmét arra, hogy ezt ne velem, hanem a gyermekkel beszélje meg.

Reggel az orvosom azt mondta, nem várhat tovább, jön az oxitocin. Miután beadták, vad, folyamatos fájások kezdődtek. Az NST-övet nem engedték levenni, pedig a séta jobban esett. Amikor ez a fájdalom elindult, mondtam a szülésznőnek, ebből császár lesz, éreztem, a baba szinte nem tudja, mit tegyen. Majd’ szétszaggatott, azt tapasztaltam, szétreped a medencém, majd csillapodik és kezdődik elölről.

Ez így ment több órán keresztül, már egy műanyag szülőszéket is hoztak be, mivel kiköveteltem, de ez sem segített, a baba még bent volt, én pedig csak nyomtam, nyomtam, de abba sem tudtam hagyni, mintha nem lettem volna ura a testemnek. Az orvos szólt, ne nyomjak ennyit, de képtelen voltam szabályozni, olyan nyomási inger volt rajtam.

Végül négy-öt órás nyomás után császár, beödémásodott a kisfiam feje, rosszul fordult a medencecsontomra és a sok próbálkozás eredménytelen volt. Menekült, a vénás oxitocin hatására.

A műtét után hiába kértem a kisfiam, 24 óra múltán kaptam meg, mivel nem volt elég ápolónő, hogy áthozzák. Ezután még két-három napig kaptunk oxitocincseppeket, volt, aki rosszul lett tőle, vacogott, rázta a hideg. Hát ennyi az oxitocinos „élményem”, ami megakadályozta a békés világrajövetelt.

P. G.

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.