igaz történetek szülésről, születésről

1650. nap: Az EDA sem ördögtől való (Angéla születése)

Megjelent: 2015. ápr. 12.

Másodikára (hétfő) voltam kiírva. Ezen a reggelen fél nyolcra vizsgálatra kellett mennem. Bea néni (az orvosom) megállapította, hogy 1 cm-re nyitva a méhszájam, a magzatvíz pedig kristálytiszta. Átvillant az agyamon, hogy igen, akkor ezen a héten meg fog születni Angi. Már csak az volt a kérdés, hogy melyik napon…

Harmadikán hajnali négykor felébredtem. Úgy éreztem, mintha szivárogna a magzatvíz. Gergő is ébren volt. Kérdezte, hogy menjünk-e be a kórházba, mert azt tanultuk a szülésfelkészítő tanfolyamon, hogy ha elfolyik a magzatvíz, el kell indulni a kórházba. Megnyugtattam, hogy ez még csak szivárgás, nem folyt el a magzatvíz, és fél nyolcra úgyis mennem kell vizsgálatra a kórházba, meglátjuk, mi történik addig.

Elmentem zuhanyozni, hajat mosni – nagyon jólesett, aztán visszafeküdtem az ágyba. Hat és hét óra között arra lettem figyelmes, hogy negyedóránként jön valami fájásszerű. (Fogalmam nem volt, hogy milyen egy fájás, mert a várandósságom alatt se egy görcsöm, se egy jósló fájásom nem volt.) Gergővel felkeltünk, megreggeliztünk. Reggeli alatt is éreztem néhány nyilallást.

Negyed nyolcra jött értem kocsival Andi barátnőm, aki nem lakik tőlünk messze, és aki – tündéri módon – az utóbbi hetekben minden vizsgálat előtt értem jött és elvitt a kórházba. Hét óra körül telefonáltam neki, hogy ma kivételesen Gergő is elkísér a vizsgálatra. Gergővel előrelátóan magunkkal vittük a kórházba az előre összekészített baba- és mamacsomagot.

Fél nyolckor Bea néni megvizsgált. Addigra már elég komoly fájásokat éreztem, és negyed óránál valamivel gyakrabban. A vizsgálat nagyon fájt, a fájdalom szinte lebénított. Kiderült, hogy nem a magzatvizem szivárgott hajnalban, hanem valami egyéb váladék távozott. Bea nénitől megtudtam: 2 cm-re van nyitva a méhszájam. Lehet, hogy ma, de az is lehet, hogy csak egy-két nap múlva születik Angi. Biztos, ami biztos, fölvett az osztályra, hogy megfigyelés alatt tarthassanak.

Kaptam egy szobát, Gergő segített kicsomagolni. Ezt követően tíz órára ultrahangvizsgálatra kellett mennem. A vizsgálat alatt továbbra is komoly fájásokat éreztem, alig tudtam felkelni a vizsgálóágyról. Gergővel sétáltunk egyet a kórház folyosóján, de már csak araszolva tudtam menni. Dél körül lementünk a büfébe, hogy egyek egy szendvicset. Evés közben már szinte percenként jöttek a fájások. A szendvicset nehezen, de leerőltettem a torkomon – arra gondoltam, hogy ha ma ebből szülés lesz, szükségem lesz energiára.

Délben megkértük Bea nénit, hogy vizsgáljon meg újra, mert továbbra is percenként éreztem a fájásokat. Kézen fogott (ez abban a helyzetben nagyon jót tett a lelkemnek), megvizsgált újra, ami megint nagyon fájt. Mondta, hogy a magzatburok ép és elég durva felületű, de ha ennyire érzem a feszülést és nyomást, akkor megrepeszti a burkot, hogy elindulhasson a folyamat.

A burokrepesztés egyáltalán nem fájt. Gergő a szülőszoba előtt várt. Kimentem hozzá és mondtam, hogy a magzatburok most lett megrepesztve, és hogy hamarosan szülni fogok. Gergő vételezett egy beöltözésre való „papacsomagot” az automatából, és bejött velem a szülőszoba előtti folyosóra.

Egészen eddig a pillanatig nem féltem a szüléstől. Tudatosan készültem rá, sok könyvet elolvastam, a barátnőimet kikérdeztem a szülés folyamatáról, kismamajógára jártam, gátizmot erősítettem stb. Most mégis megrohant egy csomó félelem – tudatom legmélyéről törtek ezek elő. Mi lesz, ha nem bírom ezt a nagy fájdalmat? Mi lesz, ha hisztérikussá válok odabent? Vajon szülés után jó feleség és jó anyuka leszek? Ezeket a félelmeket elmondtam Gergőnek, amitől nagyon megkönnyebbültem, és a görcsösségem sokat enyhült.

Visszamentem a szülőszobára, átöltöztem hálóingre, és átadtam magam a szülés előtti előkészítésnek. Erika, a szülésznő egy fiatal, tündéri teremtés, minden kellemetlen műveletet nagy gyengédséggel, szeretettel végzett, és egyáltalán nem éreztem magam gátlásosnak a közelében. Az előkészítés után Bea néni újra megvizsgált – megint nagyon fájt a vizsgálat. Ezt követően be kellett mennem a szülőszobára, ahova beöltözve Gergő is velem tartott.

A szülőszoba nagyon szép, nem egy szokványos kórházi szoba: nagy ablakok, sárga, nyugtató színű fal és egy nagy Klimt kép a szülőággyal pont szemben: Anya a gyermekével. A szobában labda, bordásfal és kád is volt.

Rám tették a CTG-t, ráültem egy labdára, Gergő hátulról támasztotta a hátamat. Ez nagyon kényelmes pozíciónak bizonyult, és lelkileg is biztonságot adott. Amikor jött egy fájás, mély lélegzetet vettem, és igyekeztem lassan kifújni a levegőt, közben megszorítottam Gergő kezét. Nem éreztem elég ügyesnek magam. Olyan volt, mintha nem lennék ura a helyzetnek, hanem elhatalmasodna rajtam a fájdalom.

Két fájás között néha sétáltam egyet, picit ringattam a csípőmet. Séta közben – nem tudom, hogy szavakkal vagy csak gondolatban – azt mondogattam, hogy „Angi gyere!” (Szülés közben Márti barátnőm is valahogy így hívogatta kisfiát, Fülöpöt.) Volt, hogy odaálltam a bordásfal elé és belekapaszkodtam. Volt, hogy négykézláb helyezkedtem, mert úgy tűnt elviselhetőnek a fájdalom. Néhány fájás alatt hányingert is éreztem. Gergő és a szülésznő rögtön hoztak egy kis tálat és egy törlőkendőt. Szerencsére egyszer sem hánytam, mindig elmúlt az inger.

A vajúdás alatt végig nagyon szomjas voltam, de sajnos nem ihattam, mert félő volt, hogy kihányom. Így azt a megoldást találtuk ki, hogy hideg vízzel öblögettem a számat, és kiköptem a kortyot, ahogy a fogorvosnál szokás. Gergő mindig hozott vizet és egy kis tálat, ha kértem. Közben infúziót kötöttek rám és oxitocint kaptam.

Talán fél kettő lehetett, mikor Bea néni kérdezte, hogy nem szeretnék-e epidurális érzéstelenítést (EDA). Úgy indultam neki a szülésnek, hogy én aztán ilyesmivel nem élek, mert biztosan annyira elkábítanak, hogy nem érzem majd az altestemet, és nem tudok segíteni megszületni a Babának. A fájások viszont annyira lebénítottak, hogy elfogadtam a felajánlott EDA-t. Jött az aneszteziológus dokinő, beadta. Elmondta, hogy úgy állítja be a dózist, hogy nem fog teljesen megszűnni a fájdalom, de enyhülni fog valamennyire. Megbeszéltük: ha a jelenlegi fájásokat 10-es erősségűnek érzem, akkor a beadott EDA kb. 5-6-os erősségűre fogja mérsékelni a fájásokat.

A fájások valóban mérséklődtek, de nem szűntek meg teljesen, aminek én végtelenül örültem. Éreztem, hogy jó kezekben vagyok, és hogy az EDA sem ördögtől való, ha megfelelően adagolják. Arra emlékszem, hogy úgy ellazultam az EDA-tól, hogy teljesen könnyűnek, puhának éreztem az altestem izmait, és ezt az élményt megosztottam a szülésznővel. Szóval beszélgettem is szülés közben.

Fél négy lehetett, amikor egyszer csak beöltözött a szülésznő, Bea néni is ott termett a szülőágy előtt, és fölpakolta a lábaimat szülőpózba, és mondta, hogy akkor most jön a kitolás. Nagyon csodálkoztam azon, hogy máris nyomnom kell, mert azt gondoltam, hogy a vajúdás biztosan eltart este nyolcig.

A szülésznő és Bea néni is mondták, hogy hogyan kell nyomni. Éreztem, hogy jó kezekben vagyok, és nem lesz semmi gond, ha mindent úgy teszek, ahogy mondják. Amikor jött egy fájás, mély levegőt kellett vennem, be kellett hunynom a szemem, egyenletesen ki kellett fújnom a levegőt, és közben nyomnom is kellett. Ezt a nyomás dolgot nem egészen értettem és éreztem. Megkérdeztem Bea nénitől, hogy úgy kell-e nyomni, ahogy szoruláskor kakil az ember. Ő erre igennel válaszolt. (Utólag Gergő bevallotta, hogy ez a kérdés elég komikusan hatott ott szülés közben.)

Gergő mesélte, hogy sokat mosolyogtam szülés közben. Azt hiszem, ez akkor lehetett, miután megkaptam az EDA-t, és éreztem, hogy most már nem a fájdalom irányít, hanem ura vagyok a helyzetnek, és tudok segíteni Anginak a megszületésben.

Talán négy-öt erős nyomás után megjelent kicsi Angi feje a lábam között. Bea néni megmutatta Gergőnek Angi buksiját. Ettől a ponttól kezdve már egészen közeli volt, hogy Angi meg fog születni.

A kitolásnak volt egy pontja, amikor úgy éreztem, hogy felrobban az altestem, és nem bírom tovább. Minden inam és izmom megfeszült. Azt hiszem, ennél a pontnál végezték el a gátmetszést. Korábban hallani sem akartam a gátmetszésről. Gondoltam, hogy ügyes kismama leszek, megedzem a gátamat, és akkor minden bizonnyal elkerülhető ez a beavatkozás. Nem így lett, de utólag egyáltalán nem bánom. Még mindig jobb a gátmetszés, mintha maguktól repednek szét a szöveteim.

Ezt követően talán már csak egy nyomás volt, és Angi kicsusszant. Olyan volt, mint egy halacska – síkos, nedves és puha. Megkönnyebbülést és hatalmas örömöt éreztem, megszorítottam Bea néni karját, ránéztem Gergőre, és csak annyit mondtam: „Köszönöm”. Angit gyorsan, frissen, magzatmázasan a mellkasomra helyezték. Leírhatatlan élmény volt…

Aztán elvitték Angit megfürdetni, megvizsgálni, Bea néni rendbe hozott, majd visszakaptam Angit megfürdetve, felöltöztetve, sírósan. Kicsit énekeltem neki, aztán jött Gergő, és hármasban örültünk egymásnak. Nemcsak egy kislány, hanem egy család is született aznap délután, 16.05-kor.

S. K.

Andris > > >
Domonkos > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.