igaz történetek szülésről, születésről

1709. nap: Nem akar több gyereket szülni a feleségem – kórházban (Sámuel születése)

1709. nap: Nem akar több gyereket szülni a feleségem – kórházban (Sámuel születése)

Az igazi nagycsalád számunkra mindig is négy-öt gyermeket jelentett. Mégis a Miksa körüli tortúra után először hangzott el a feleségem szájából, hogy ő nem akar több gyereket szülni. Ez az attitűd később egy szóval egészítődött ki: kórházban. Mindig ígérgetnek, aztán nem az lesz, beavatkoznak, elveszik a gyermeket. Ebből elég volt! Azt meg én nem tudtam elképzelni, hogy ne kórházban szüljünk. Mi a megoldás?

Találkozó egy olyan anyukával, aki két császár után volt olyan „bátor”, hogy otthon szült komplikációmentesen, háborítatlanul. Olyan példát láttam, hogy meg mertem barátkozni a gondolattal, szüljünk otthon.

Hogy ebből valóság lehessen, már csak egy dolog hiányzott: a baba. A szokásos kétéves ritmus megtört, majdnem három év lett, mire újra egy szép kisfiúnak örülhettünk.

Jártunk felkészítő tanfolyamra, bábát fogadtunk, és készültünk a babára. Orvosi szolgáltatást csak a legszükségesebb mértékben vettünk igénybe, csak hogy az anyaságit megkapjuk. Kaptunk is rendesen, hogy „orvoskerülők” vagyunk, meg minden.

Megint vártuk a 37. hetet, mert ha ez nincs meg, hiába minden igyekezet, irány a kórház. De nem így lett.

Megint kedd. (A kedd nálunk jól bejáratott nap, ötből három kedden született). Éjjel a feleségem szivárgást érez, elfolyt a magzatvíz. A gyerekeket iskolába, óvodába, barátokhoz helyezzük el, és magunkra maradunk. Folyamatos a kapcsolat a bábával és a doulával, potyára még ne induljanak.

Sétálunk, eszünk és várjuk, hogy igazából beinduljon a szülés. De csak nem akar. Hiába, nincs beavatkozás, és ha a dolgok a maguk menetében történnek, akkor az nem feltétlenül villámgyors.

Mígnem egy hatalmas fájdalom, a feleségem a földre rogy. „Most hívd őket!” Nagyon sietnek, a doula gyorsabb, de a bába is hamar odaér hozzánk. Van kütyüjük, amivel figyelik a baba szívverését. Minden rendben!

Én próbálom a fotelból figyelemmel kísérni a fejleményeket, meg odaadni azt, amit a főszereplők kérnek. De a feleségem nem hagyja. Tartsam őt (nem a lábát kell hátratolnom, hanem azt csinálom, ami neki jó)! Örülök a feladatnak, most már nem érzem magam kívülállónak, és a feleségem is érzi, hogy számíthat rám.

Szépen jön a baba, de a gáton nem tud átjutni. Jól összevarrta anno az orvos. Biztos nagyon büszke lenne rá, ha még élne. A bába úgy látja, szükség lesz most is gátmetszésre. Kicsit megcsattogtatja az ollót, mire a feleségem minden erejét összeszedve kitolja Samut.

A bába elkapja a babát, és a feleségem szinte kikapja a kezéből negyedik gyermekünket. Ott van a mellkasán. Pulzál a köldökzsinór a maga természetességében, szépen lassan átadva a helyét az önálló légzésnek, saját keringésének. Minden rendben van.

„Tényleg kisfiú?” „Én nem tudom, úgy kikaptad a kezemből, meg sem tudtam nézni.” Nincs meglepetés.

Samut nem sokat kell biztatni, elkezd szopizni, amit azóta sem tudott abbahagyni (nem is kell, ő még nincs négy és fél éves).

Milyen jó, már itthon is vagyunk. Nem kell senki engedélye, hogy itthon lehessünk. Kisvártatva jönnek a tesók. Szívszorító érzés, együtt látni őket, nagyon örülnek a picinek! Ilyen egy valódi háborítatlan szülés! De jó, hogy ezt is megélhettük!

M. P.

Sámuel születése anyaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.