Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1695. nap: Most egy ideig nem akarok újra szülni (Míra)

1695. nap: Most egy ideig nem akarok újra szülni (Míra)

Megjelent: 2015. máj. 27.

Öt év távlatából írom ezt. Az emlékek a részletekről megkoptak kicsit, a számok már nem pontosak, pedig akkor nagyon fontosnak éreztem, hogy pontos legyen.

Ez a terminus dolog nagyon fura nálam. Tesztelek, amikor kimarad a mensi, de negatív. Kicsit szomorú vagyok, ez a második próbálkozásunk. Napok telnek el, csak nem jön meg, pedig érzem, hogy „meg akar jönni”. Puffadok, meg olyan más valami. Orvoshoz megyek. A tesztem negatív, mégsem jön meg. Azért nálam volt már ilyen. Volt egy 45 napos ciklusom, de legalábbis 28 még sosem. „Oké – mondja a doki – akkor legyen azért egy terhességi teszt vérből itt a laborban, ha az negatív, akkor kiváltja ezt a hormontablettát, beszedi, és lesz egy megvonásos vérzés, és onnan akkor újra kezdjük a számolást, hőfigyelést, mikroszkópra cervixkenegetést.”

Megyek az eredményért, kisebb, nagyobb jel, egy szám, hát ez negatív. Oké, gyógyszer beszed. Kicsit kevésbé puffadok, kevésbé feszít a mellem, de csak nem jön meg utána sem. Lepisilek egy tesztet azért, mert ez már igazán furcsa. Á, ahogy eljut a csíkig a folyadék, egyből sötétkék színű. Ez bizony terhesség, és nem is korai. Hűha. „Ó, akkor örülünk, vagy nem örülünk” – kérdi az orvos (eszembe sem jutott, hogy van, aki nem örül, de valóban…). Most kaptunk egy hüvelyi ultrahangot, nézzük meg, hogy mekkora. Upsz, ez már nem petezsák, hanem gyerek! Visszaszámolva 11-12 hetes. Hát jól becsapott minket ez a fránya természet, nem igazodik a „szeretett” számokhoz. Jóval egy héttel később van a terminus, mint az „elvárt”.

Az ultrahang alapján számolt terminus 38+6. napján éjjel egy nagy pukkra ébredek, elönt a víz. Hát ez igen egyértelmű jelzés. Ja, a nyákdugó is jött tegnap és többször voltam vécén, akkor már tudom, hogy miért. Férjem böködöm, azt hiszi, azért, mert horkolt, és megfordul. „Nem, nem, ébredj! Indulnunk kell hamarosan a kórházba, hogy antibiotikumot kapjak. Ha időben beérünk és kettőt is kaphatok négy óra különbséggel, akkor teljesen védett a baba a fránya Streptococcus ellen – mondták.” Mindent úgy csinálunk, ahogy mondják, hiszen nem igazán értünk a szüléshez.

Bent vizsgálat, tágulásnak semmi nyoma, kontrakciónak sem. Arcomon letörölhetetlen vigyor, hamarosan babázunk! Csak jöjjön az a kontrakció! Mondták, hogy az oxival megindított szüléseknél a fájások sokkal erősebbek. Mindegy, én kibírom, sportolok, tudom, milyen, amikor fáj, amikor a 400 méterből már csak öt van, de úgy érzed, nem jutsz el odáig, beszűkül a látás, beesel a célba, kidőlsz, másnap őrült izomláz, és pár nap múlva újra szeretnéd, mert annyira jó volt! Fájdalomcsillapítást nem szeretnék, biztos nem lesz rá szükség.

Tíz óra múlva még mindig semmi kontrakció, a szülésznő hozott homeopátiás szert, de nem hatott. „Tizenkét óra után pedig megindítjuk a szülést, mert nagy a fertőzésveszély” – mondja. Oké, persze, ha veszély van, akkor csináljuk!

Férjem is bejött, bent várt a szülőszobán. Ágyra fel, ügyeletes orvos vizsgál – vizsgálna, ha elérné a méhszájat, úgy érzem, könyékig bennem van, mondja is, hogy még szinte semmi. Gépre fel, oxi be. Van egy labda, ha kényelmes, használhatjuk nyugodtan.

Ketten maradunk. Jönnek a kontrakciók – hú, ez igen! Igazán koncentrálni kell, hogy ne görcsöljek, hanem engedjem, átlélegezzem. Oké, vége. Jól van, jó lesz ez így, menni fog. Fáj, de megoldom. Egy óra múlva vizsgálat. Egyujjnyi tágulás egy óra alatt. Folytatjuk ketten. Jó a labdán ülni, férjre támaszkodni, szorítani, csevegni. Eltelt újabb egy óra, még egy centi. Oké, úgy tudom, ez így korrekt.

Választott orvos is megjön, benéz. „Na, akkor szülünk”, mosolyogva mondom, hogy „igen”, kedves vagyok. Ó, hát ha így mosolygok, akkor még messze vagyunk. Miről beszél, nem tudom. Már két órája folyik az oxi, erősek a fájások, biztos nincs olyan messze. Újabb egy óra eltelik, újabb 1 cm. No, hát ez így nem lesz jó, lassan haladunk, mondja szülésznő. Lassan? 1 óra 1 cm lassú?

Feküdjek a szülőágyra, fél óra az egyik oldalamon, fél óra a másikon, ez be szokott jönni. Hát jó, próbáljuk. A fájások erősek, gyakran jönnek, kicsi a szünet. Oldalt fekve kb. elviselhetetlen. Az ágy rácsába tudok kapaszkodni, szorítom. Biztos, hogy ez KELL, biztos, hogy így jó, biztos, hogy jobban kell haladni??? Jönnek a kérdések, de feltenni nem tudom, csak a légzéssel foglalkozom. Eltelik a fél óra, fordulhatok. Végre valami, ezen is túl vagyunk.

Az orvos vizsgál egy kontrakció közben. Ez aztán kvára fáj! Ekkor először felnyögök, nagyon. Nagyon, nagyon fájt! Biztos, hogy ez így kellett? Igen, csak így tudja, hogy hogy haladunk. Még fél óra, aztán tuti felkelek, vagy valami lesz, mert ebbe beledöglök! Úgy érzem, szünet nélkül fáj, nem hullám, hanem áradat. Görcsoldót kapok. Lehet, hogy panaszkodott az ágyrács, hogy túl erősen szorítom.

Orvos a lábamnál az egyik oldalon, férj a másikon. „És mit dolgozik a munkahelyén?” Naaaaa, neeeee, ezt NE! El ne kezdjetek itt cseverészni fölöttem, mikor én megdöglök az oldalamon fekve. Férjem észreveszi a szúrós pillantásomat, veszi az adást. Ő foglalkozna velem, de mit csináljon? Nem tud segíteni. Orvos kimegy.

Van még pár perc a fél órából, szinte sírva kérdezem, hogy mi lesz, ha nem fogom bírni? Bírni fogom, biztat, és ebben a pillanatban megszűnik a fájdalom. Helyette a medencém kezd feszíteni. Szólok, hogy vége. Mintha meg sem történt volna az előző kétszer fél óra. Újra nyugalom rajtam. Fura, ez is fáj, de legalább másképp, megkönnyebbülést hozott.

Orvos jön, vizsgál. Jó hír, szépen tágultam, van egy kis perem, azt lelöki az ujjával, majd ebben a pillanatban egy visszatarthatatlan tolófájás jön. Igazából nem is fáj, inger, erős. Háton fekszem, fura így tolni. Ne tartsam vissza, toljam, amikor jön. Oké, persze, most jön az igazi sportteljesítmény, toljunk! Na, akkor újra, hajrá, beleadok apait, anyait. Pihi. Jöhet a nyomás újra, oké, de most pihennék, nincs inger, na mindegy, nyomok akkor, biztos megy anélkül is. Borzasztóan feszít fent. Nyomunk. Hú, ez nagyon melós, megdolgozunk érte, levegőért kapkodok a szünetekben.

„No, látszik a feje, fogja meg.” Lenyúlok és érzek egy éppen csak tapintható kis hajas fejecskét. Ennyi??? Tényleg csak itt tartunk még? Nézegetnek odalent, megszakértik a gátamat, orvos kezében olló. „De nézd, olyan szép nagy, íves, és mégsem jön.” Nyissz. Ettől a fájdalomtól tartottam, de semmit nem éreztem, ez jó. Folytassuk!

Én nyomok, erősen, férjem tartja a lábamat felhúzva, orvos nyomja a hasamat! Kint a fej! Most ne nyomjak – oké, ez könnyű, inger nem volt eddig sem, most sincs. Érzem, ahogy kijön a teste, itt van, megjött, kérem, kapom, enyém, miénk, ölelem magamhoz, nyomi a feje, véres a lába, görbe is, imádom, sírunk kicsit, minden fájdalom és munka elfelejtve, csak boldogság! Család lettünk.

K. M.

Csongor > > >
Zselyke > > >