igaz történetek szülésről, születésről

1674. nap: Mandarin avagy a mission impossible

1674. nap: Mandarin avagy a mission impossible

Amíg apukád a csíkot leste a fürdőszobában, én próbáltam megfogalmazni magamnak, mi az, amit érzek. Elsőnek a „bárcsak” jött, hogy legyél, hiszen olyan régen vágylak már. Aztán az ismeretlen érzése öntött el: „De hát én szoktam a tesztet csinálni, én szoktam előbb tudni, hogy gyereket várok!”. És utána rögtön a természetessége is annak, hogy most ez máshogy van – hát ő a férfi, hát persze, hogy neki kell előbb tudnia Rólad. Most minden kicsit vagy nagyon máshogy van.

Mandarin. Így hívtunk. Szerelmünk gyümölcse voltál, dédelgettelek, szeretgettelek a nap minden percében. És közben, ahogy az apukáddal való kapcsolat is, Te is jól megdolgoztál-átdolgoztál. Talán sosem volt még ilyen lelkileg igénybe vevő várandósságom. Annyi külső bizonytalanság, annyi kérdés zakatolt-zaklatott hosszú hetekig, hogy nehéz volt belső biztonságra találnom. Míg végül megleltem a mondatot, ami segített: „Téged csak én tudlak megszülni, és én ott leszek neked és magamnak, az tuti.” Aztán szépen, de lassan a belső biztonság hozta a külső biztonságokat is.

Forró nyár volt, Pesthez közel, egy kölcsön házban nyaralgattunk, lassultunk. Átadtam magam a lesz, ami lesznek. Július huszonötödikén este kezdett szivárogni a magzatvíz. Éreztem, hogy otthon leszek biztonságban, úgyhogy pakoltunk, testvéreidet fölébresztettük és rohantunk.

Az ágyba bújva, várakozva féltem, nagyon féltem a szüléstől, rettegtem a rám váró fájdalomtól. Apukádhoz bújtam, a mellkasa hullámzása és az ölelése tartott és engedett olyannak lennem, amilyen vagyok: gyöngének – és a bénító félelem elmúlt. De Te nem indultál el.

Több mint két hetet vártunk még Rád ezután. Az első napokban izgatott voltam, hogy bármelyik percben születhetsz, aztán lassan, de biztosan eluralt a teljes apátia, elfogadtam már azt is, hogy soha nem fogsz megszületni, vagy jó esetben egy-két év múlva. Szinte minden este voltak már összehúzódásaim pár órán át, aztán leálltak reggelre, mire a testvéreid ébredtek. Volt, hogy nappal is készülődtél, például szülés előtt pár nappal az egyik kalandpályán másztak a fiúk három-négy méter magasban, én meg egy-egy kontrakció közben körmöt festettem. Szürreális volt.

Szeretem a szülés előtti napokat, nem ismerek más olyan jelent, amikor azt érzem, sose lesz vége egy állapotnak, és közben tudom, hogy talán csak egy-két óra választ el attól, hogy teljesen megváltozzon az életem. Izgalmas, boldog, fárasztó és idegesítő. Például menni aludni minden este jó korán, hogy legyen erőm, ha éjszakázni kell – mint egy kisgyerek, akit este lefektetnek, bár még fönt szeretne maradni, úgy éreztem magam. Azt hittem, türelmetlen vagyok, de megtaláltam a nagyon türelmes énem is, alárendeltem magam a látenciaszaknak, csak nem mindig örömmel.

Szombaton már nem mentem el az unokatestvéred születésnapjára, nem akartam én már látni senkit sem. Bezárkóztam. Az éjfél elhozta a rendszeres kontrakciókat is – azok nem kérdezték, hogy beengedem-e őket. Tizenöt percenként vágtatott át rajtam néhány, mint telivér kancákból álló ménes. Nem szóltam apukádnak, minek ébresszem föl, mikor közel három hete vannak kontrakcióim, most kicsit erősebb, oké, de hát hadd aludjon szegény, ha már én nem tudok.

Fél négy lehetett, amikor egy olyan összehúzódás ébresztett, ami után már őt sem hagytam aludni. Jöttek a bábák is, jöttek az erősebbnél erősebb kontrakciók, éreztem, hogy haladsz, hogy tágulok. Haladtunk – Te kifele, én befele.

Összefolytak az érzések, félelem, fájdalom, izgatottság, boldogság, fájdalomvágy kavargott. Biztonságban voltam, kész voltam kiengedni Téged. Kész voltam lányt – és magamból lányos anyát – szülni. Kész voltam feszülni, repedni, vérezni, átalakulni. Borogatás, masszírozás, ááááá, borogatás, pár perc alvás, ááááá, borogatás – ez ment két órán keresztül.

Aztán megtorpantunk, megakadtunk a fájdalom csúcsán, ott rekedtünk a hegy tetején. Leírhatatlanul, elmondhatatlanul fájt. Mindent, mindent és még annál is többet adtam bele minden egyes kontrakcióba, mindent adtam Neked és magamnak, amit ember adhat. Soha-soha nem éltem át még ennyire hosszan az elviselhetetlen fájdalmat. Szültem már pár gyereket, fájt az is rohadtul, de ez most más volt. Ez emberfeletti fájdalom volt. De nem mozdultál, nem jöttél tovább.

Apu úgy volt mellettem, ahogy a mindennapokban: olyan hátteret adott, hogy önmagam lehettem, hogy ott lehettem Neked minden porcikámmal, férfierejétől még inkább nő lehettem azon az éjjelen is.

A bábák biztonsága is úgy kísért, hogy a külső körülményekkel ne kelljen törődnöm. A szakértő és szerető kezek, szemek, érintések mankót adtak, de belül, bent valami nem stimmelt, éreztem. „Csak ezt az egyet, csak ezt az egyet bírjam ki” – mondogattam hangosan magamnak. Rengeteget segített ez a mondat, amit az egyik bábától tanultam – ezt is, mint mennyi mindent… Millimétereket haladtunk sziklatömbök mozgatásához elegendő energiabefektetéssel.

Eljött a pillanat, amikor az egyik bába azt mondta, hogy nem lehet ezt itthon így tovább, jók a szívhangok, de be kell menni a kórházba. Nem volt kérdés, hogy ha ő ezt mondja, ez a helyes, menni kell. De a kontrakciók közben rettenetes volt kötelező, nem jóleső mozdulatokat tenni, a lépcsőházban térdre borultam, az autóban az ülésbe majd beledöglöttem – azóta is számtalanszor eszembe jut a fekvőrendőrökön áthajtva az a végtelen fájdalom. A kórház ajtaja előtt is letérdeltem, nem bírtam elsőre fölmenni a másodikra, a lift nem működött, föl kellett vonszoljam magam a lépcsőn. Csináltam, mert tudtam, hogy muszáj, de nem nagyon voltam már magamnál a fájdalomtól.

Engedtek két kontrakciót, és engedtek volna többet is, próbáltak türelemre inteni: „Semmi baj, Anyuka, negyedik gyerek hamar kijön!”, de én éreztem, hogy baj van, bekapcsolt bennem valami vészcsöngő, éreztem, hogy most a várakozás végzetes lehet. Nem tudtam mást kitalálni, hogy elérjem, amit akarok, hát előadtam a hisztis picsát, aki nem bírja a fájdalmat: „Azonnal szedjék ki belőlem, nem bírom tovább!!!” – kiabáltam sikongatva. Mindig is csapnivalóan színészkedtem, de szerintem elég jó alakítás volt, legalábbis elértem vele, hogy nem vártak tovább; a szülésznő tágított, a szülészorvos ingujját föltűrte és nyomta a hasam – még hetekkel később is kék-zöld foltokkal voltam tele –, én meg nem tudom honnan, de összeszedtem annyi erőt, hogy kinyomjalak.

Még mindig föl tudom idézni a hüvelyemnél azt az érzést, amikor kifordultál végre. Édes kicsi Kincsem, meggymagnyira szorul össze a gyomrom és a szívem, ha belegondolok, Neked milyen nehéz lehetett…

Homloktartással születtél. Úgy, ahogy a tankönyvek szerint lehetetlen hüvelyi úton, ha észrevették volna az orvosok, császármetszéssel szedtek volna ki. De Te meg tudtál születni így, megcsináltad a lehetetlen. Megcsináltuk a lehetetlent, drága kislányom.

H. D.

Samu és Fülöp > > >
Maxim > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.