1597. nap: „Nyugi, valami történni fog”

Második gyermekünket két évvel később, január harmada tájékára vártuk. Várandósságom alatt történt a vállelakadás-tragédia. Amikor meghallottam a hírt, az első megdöbbenés után eszembe jutott: csak nehogy emiatt ne szülhessek otthon.
Az információs hét alatt volt, hogy Ági így fordult felém: „Úgy látom, te nem hallod, hogy ebben a helyzetben nem lehet otthon szülni.” Azt nem tudtam, hogy hogyan lesz, de végig igyekeztem nyugtatni a férjemet, hogy „nyugi, valami történni fog”. Nő az egészségügyi miniszter, januártól új rendelet lesz, bármi.
November legvégén biztos jelet kaptam, hogy minden rendben lesz, gyermekünk otthon fog világra jönni. A jel: az esküvőnk utáni héten leesett a jegygyűrűm az ujjamról, s mivel sehol se találtam – a munkahelyi kukát is átkutattam hétvégén –, az elvesztés biztos tudatában kaptam egy újat. November végén, míg férjem focizni volt, rendezgettem (= kisebb helyre zsúfoltam) a ruháimat, amikor tompa koppanást hallottam a szőnyegen. Igen, a gyűrű esett ki a szoknyám zsebéből, amit a gyűrűelhagyó napon viseltem, s amit anno százszor is megnéztem…. Amikor felvettem a földről, egyértelműen éreztem, hogy minden rendben lesz, s meg se lepődtem, amikor a következő héten esedékes információs napon Ági kihívta a férjemet, és azt mondta neki: mivel nekünk második szülés, ha várhatóan most is minden rendben, szülhetünk otthon.
Kislányunk végül a kiíráshoz képest 15 nappal később született, de megvolt rá az oka. Az első héten még a munkahelyi papírjaimat intéztem, mert a munkaügyes kolléganő igen nehezen akarta megérteni, hogy mi mit szeretnénk, a második héten pedig még a pakolással volt elmaradásom. Ráadásul azt szerettem volna, ha az első fájásnál otthon van a férjem, de legalább az öcsém, hogy ne kelljen izgulnom, ki figyel a nagyobbik gyerekre, mert édesapám már nagyon idős.
Abban az évben férjem születésnapja csütörtökre esett (kiírás után 13 nappal), kisfiunk pedig éjjel, életében másodszor belázasodott. Óránként nyüszögött, s amikor reggel felébredetem, első gondolatom az volt: csak nehogy ma szülessen, mert úgy kimerített ez az éjszaka, hogy nem élném túl.
Szombaton korán reggel ébredtem, s mondtam a férjemnek, elmegyek a fürdőszobába, hogy megállapítsam, hogy vagyok. Alig kezdtem el zuhanyozni, éreztem, arra vágyom, hogy beüljek egy forró vizű kárba. Elhelyezkedtem, s egy-két perc múlva már jött is az első fájás. A harmadiknál férjem mondta, hogy ötperces, hívja Ágit. Míg a férjem a gyerekvigyázó öcsémnek és Áginak telefonált, elrendezte a szobát (nylon és egyebek), kisfiunk egy felfordított felmosó vödörre, a kád mellé ült és „legyezett”.
Az agyam szélén távolról, a harmadik ötperces fájás után átfutott, hogy vannak, akik ilyenkor kezdenek el öltözni, lépcsőn lemenni, kórházba zötykölődni. Nagyon békés, nyugodt minden, jó nekem itt a saját fürdőkádunkban a kisfiunkhoz közel – éreztem egyértelműen.
Amikor Ágiék megjöttek, kisfiunkat átvette az öcsém. A kitágulás után sokkal gyorsabban megtaláltam a már korábban bevált pózt, s az elejétől igyekeztem mindent beleadnia a kitolásba. Mikor kint volt a fej, Ági azt mondta, hogy nyomjak. Mondtam, hogy most nem érzek semmit, de ő csak annyit mondott: „Nyomjad!” Magamat teljesen Ágira bízva mindent beleadtam, s megszületett a kislányunk. Ági látta, hogy kezdett kékülni, így fontos volt, hogy mielőbb kint legyen, s saját maga vegye a levegőt.
Míg vártuk a placentát, Ági és Juli összetakarítottak, megkínáltuk őket túrós rétessel. Ági ette a rétest, s egyszer csak megszólalt: „Már fájt a fogam a szülésedre, de most tényleg fáj a fogam, hétfőn elmegyek a fogorvoshoz.” (A januárban szülők csoportjából végül mi maradtunk utoljára, és csak a mi kislányunk született otthon, a többiek elbizonytalanodtak, vagy leesett szívhang miatt Ági javasolta, hogy egyből menjenek kórházba.) Így született meg kislányunk két nappal férjem születésnapja után, erősítve azt az észrevételt, hogy a „mama mindig elkésik”, hisz papa is két nappal később kapta meg a születésnapi ajándékát.
C. E.
Első gyermekünk születése > > >
Apamese > > >