igaz történetek szülésről, születésről

1589. nap: Derült égből ikerszülés

1589. nap: Derült égből ikerszülés

Koraszülés? Ugyan már! Attól, hogy ikrek… Az velem nem fordulhat elő! Kihordtam már három egészséges gyereket. Úgy szülök, mint a legrutinosabb ős indián asszonyok. A babák ideálisan fekszenek, természetes szülésre készülünk. Fitt vagyok, erős (a duplahordónyi körülményekhez képest), és most még amúgy sem érek rá. A babaszoba kész sincs, és össze se pakoltam a kórházi táskám… Hisz ez még csak a 32. hét!

Már a 30. héttől kezdve gyakorlatilag mindenki „cseszegetett”, hogy pihenjek többet. Ne csináljak házimunkát (akkor ki fog?), ne gyalogoljak (hiszen csak vánszorgok!), ne hajoljak (mintha tudnék), ne menjek általában sehova, és főleg ne utazzak Budapestre vonattal. A doki felhívta a figyelmemet, hogy a kritikus időszakba jutottunk. Ha most kihúzom még négy-öt hétig, akkor rendben lesz.

Kihúzom én! Hogyne húznám. A kiságyakat is… Hadd segítsek! Ide… még egy kicsit jobbra. Így jó lesz. Kész a babaszoba! Juhé! A kanapéra leülve azonban gombóc került a torkomba, és elkapott valami furcsa szorongás. Talán az eddig elnyomni próbált aggodalom, hogy hogyan fogjuk tudni ezt végigcsinálni? Egyáltalán rendben lesz-e minden? Képesek leszünk rá? Én képes leszek rá?

Aztán a rossz gondolatokat elhessegettem, illetve a három nagy lelkendezése szertefoszlatta. Energikusan, lelkesedéssel – bár fújtatva és hordóhasammal komótosan hömbölögve a lakásban – a másnapi teendőket tervezgetve befejeztük a babaszobán az utolsó simításokat. Megágyaztam, odatettem egy-egy mini rugdalózót, kismackót, és letakartam, ne porosodjon még hetekig… Kiparancsoltuk a három nagyot is a rácsos ágyakból, vacsora, fürdés, alvás. Békésen, kellemesen.

Éjfélkor hirtelen, mint egy hangtalan gongütésre, egyszer csak felébredtem, és felültem az ágyban. A következő pillanatban kibuggyant a magzatvíz. Megfordult velem a világ. A döbbenettől úgy éreztem, mintha egy homokzsákkal dobtak volna mellbe. Ledermedtem, nem kaptam levegőt. Ez nem lehet! Ezt még nem szabad! Még nagyon picik, túlságosan korai… Biztosan álmodom. Megpróbáltam visszafeküdni, de a mozdulattól egy újabb, nagy adag meleg folyadék öntött el. Azonnal ráeszméltem, hogy tényleg a magzatvíz folyik, tényleg baj van!

„Norbiii!” – szakadt fel a sikoltás a mellkasomból. Norbi felpattant a babzsákfotelből, ahol elaludt a tévé előtt, és felszáguldott a lépcsőn. Iszonyú félelem tört rám. Egész testemből remegtem, a hasam kőkemény volt, de próbáltam észhez térni és nyugalmat erőltetni magamra. Nem akartam elhinni, hogy valóban ez történik. Tiltakozni akartam, de erre sajnos nem volt sem idő, sem racionális érv. Most nem lehet kétségbeesni, bármennyire csábít is a lehetőség. Most határozottnak kell lenni. Ezt most végig kell csinálni. Bármi lesz is. A lehető legügyesebben. Felelős, a gyerekeink életéért felelős felnőtt emberként.

Próbáltam nyugodtan lélegezni, miközben Norbi hívta a mentőt és (szerencsére) a szomszédban lakó húgomat – őt bébiszitternek a fent békésen alvó gyerekekhez. Mindketten engem nyugtattak, úgy csináltak, mint akik urai a helyzetnek, de azért a szemükben látszott a rémület. Olyanok voltunk, mint három, vadonban eltévedt gyerek, akik mindegyike úgy akarja bátorítani a másik kettőt, hogy eltitkolja, ő maga mennyire fél. Tesóm rutinosan gyorsan bedobálta egy táskába a legszükségesebb holmikat. Inni adott. Nyugtatott. Norbi kiállt a garázsból, felhívta a szülésznőt, öltözködött. Én meg szófogadóan feküdtem, és mélyeket lélegeztem.

A mentő hamar megérkezett. Norbi kocsival jöhetett csak utánunk. A k-i kanyarokról már írtam a 15 perces rakétaszülés kapcsán. Most kétszer olyan kátyúsnak éreztem a mentő kőkemény priccsén fekve, ahogy hatalmasakat zökkentünk. Csak kapaszkodtam, és imádkoztam, hogy bírjuk ki a kórházig.

A kórházban azonnal „tüdőérlelő” injekciót kaptam. Ha valaki nem lenne tisztában vele, ezt az anya kapja combba, és a baba tüdőhólyagocskáit hivatott „mechanikailag” segíteni működni. Legalább 24 óráig kellene hatnia, hogy érjen valamit. Ezért (is) van szükség a „visszatartó” infúzióra, amit az ügyeletes nővér rögtön be is állított.

Az orvosom telefonon megnyugtatott, hogy így akár még három-négy napig, vagy egy egész hétig is kihúzhatjuk. Biztatott, hogy a fájások – amik ekkor már rendszeresen, nyolc-tíz percenként jöttek, el fognak múlni. A magzatvíz folyamatosan újratermelődik. Nem lesz baj.

Na, persze, a fájások csak nem múltak. Sőt! Ha egyik oldalamra feküdtem, kinyomtam a magzatvizet. Ha a másikra, beindultak a fájások. Ha a hátamra, akkor a derekam és a keresztcsontom annyira fájt, hogy ordítani tudtam volna.

Én jól tűröm a fájdalmat (a szülésit legalábbis). Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez biztos nem számít erősnek, biztos csak én nem bírom… és ezért tűröm. De azért egy idő után kezdett gyanússá válni az egybefolyó fájások néhány másodperces szüneteiben, hogy ez talán már nem természetes, és hogy így nemhogy három napig, de két óráig sem húzom. Mert vagy megszülök, vagy meghalok. Pedig a feketeleves csak eztán jött…

A sokadik szólás után (elhaló, udvarias segélykérések, hangos „Hahó, segítség!” kiáltozás) végre elfogytak az „Értse meg, most császározunk”, „Mindjárt, csak vannak most magánál előrehaladottabbak is”, „Mondtam, hogy várjon!” válaszok, és végre hozzám is odaértek.

Az ügyeletes (kb. 25 éves) doki bácsi megnyugtatott, hogy ez nem szülés, nem fájás, csak „úgy érzem”. Ez „csak méhtevékenység“. Háááá-há-hááááááá!! Ha nem éreztem volna annyira nyomorultul magam, biztosan hangosan kiröhögöm. Mégis, mi egyéb méhtevékenység lehet ilyenkor??

Az tartotta bennem a lelket, hogy a picikre gondoltam, akik egyelőre csak bennem bízhatnak. Hogy még kitartok egy ideig. Amíg mindenképp muszáj. Csak simogattam őket, folyamatosan, hogy tartsanak ki ők is, itt vagyok velük (hol lennék?), szeretem őket, nem lesz semmi baj. Ha viszont arra gondoltam, hogy ők a hasamban – az ő szerencsétlenkedő anyjuk hasában – talán ugyanúgy szenvednek, mint én, összeszorult a szívem, és lelkiismeret-furdalás gyötört.

Aludni nemigen tudtam, nem is mertem. Vártam a megváltó reggelt, amikor talán ráérnek velem is foglalkozni, és én is telefonálhatok Norbinak, szülésznőmnek, dokimnak. (Utólag haragszom magamra, miért nem hívtam őket az éjszaka közepén. Úgy gondoltam, az ember nem akar fölöslegesen rángatni senkit… Nem voltam már beszámítható.

Alig világosodott, nem is kellett telefonálnom, megérkezett az orvosom. Jöhet az ultrahang, hogy lássuk, hogy állunk. Ehhez le kellett gyalog(!!!) mennem egy emelettel lejjebb ultrahangra, hiába kértem, hogy toljanak le ágyon. Naná, hogy beindultak a fájások, így függőlegesben, szivárgó, sőt csordogáló magzatvízzel, a „visszatartó” csepegtetése nélkül.

A doki megállapította, hogy a babák (úgy tűnik) megvannak kétkilósak, ezért maradjunk itt, nem érdemes a klinikára menni szülni. Megkonzultálta a többi orvossal is. Nem lesz baj. Mindenesetre a nővérrel megemeltette a „cseppszámot”, hogy jobban „szűnjenek a fájások”…

Fél óra sem telt bele, elkezdett kegyetlenül fájni a fejem. Migrénesen, egyre erősebben. Csillagokat láttam. Ha megmozdultam, lüktetett az agyam, égett a szemem, hányingerem volt. Egyik pillanatban vert a víz, a másikban reszkettem a hidegtől. A fájások mindeközben nem szűntek, sőt, egymást érték.

A reggeli műszak sem volt kevésbé elfoglalt. Nemigen nézett felém senki. Én meg csak tűrtem. Azt hittem, ez az állapot ilyenkor normális. A könnyem is csak akkor kezdett folyni, amikor felismertem a szomszéd szülőágyon vajúdó kismama hangját – gyerekkori játszótársunk, húgom ovis barátnője szült éppen, a fél fal túloldalán mellettem. Sosem vettem részt más szülésén. Elszoruló torokkal szurkoltam nekik, magamban, hanyatt fekve, hogy „Hajrá, Juci!” Kimondhatatlan, felemelő érzés volt hallani a végső szakasz erőfeszítéseinek nyögéseit, sóhajait, és nemsokára azt a semmihez nem hasonlítható első sírást, amit most a kicsi Flóra teljes tüdőből produkált.

Feltört bennem is a sírás. Eszembe jutott az én három előző szülésem, a három csoda, boldogság – és ez a mostani nyomorult helyzet. Elszakadtak a gátak, megállíthatatlanul bőgtem, kiadva az elmúlt éjjel minden feszültségét. Sajnos a rosszullét nem múlt el, de legalább a lelki békém helyreállt pár órára.

Aztán estefelé már annyira rosszul voltam, hogy felmerült bennem: lehet, hogy én itt most tényleg meg fogok halni. Ez az érzés egyre inkább hatalmába kerített: egyedül voltam, féltem, és nem jött segítség. Hiába kértem szépen. Mert most már kértem. Úgyhogy kértem csúnyán.

Főleg, miután az ügyeletes nővér megsértődött, és emberesen kiosztott, amiért kétségbeesésemben felhívtam a saját szülésznőmet, hogy addig is, amíg be nem ér – mert most már azonnal jöjjön! –, hívja fel az itt tébláboló kolléganőjét, hogy ugyan vessen rám egy pillantást, mert ezt nekem még ez idáig nem sikerült elérnem.

Na, itt szakadt el a cérnám. Maradék erőmet összeszedve, magamból kikelve üvöltöttem vele: „Hogy merészel lerázni?! Itt fekszem, 32 hetes ikerterhesen, tök egyedül egész éjjel, a saját fél liter vizemmel, a kutya nem törődik velem! Mindjárt meghalok és szülök egyszerre, órák óta iszonyúan görcsöl az agyam, nem látok, ver a víz, elönt a meleg, ráz a hideg, folyamatos szülőfájásaim vannak, kőkemény a hasam, folyamatosan folyik a magzatvizem. A k***va életbe!!!! B***ák meg! Csináljanak már valamit!” – ezt már sikoltva ordítottam, hisztérikus állapotban káromkodva (én, akinek azelőtt egy k vagy b betűs szó sem hagyta el a száját, még otthon sem. A nővér idegesen elrohant a dokiért – még mindig az ügyeletes, szegény…, hogy behisztizett a kismama.

És akkor, mákomra, épp megérkezett a műszakváltás. Én csak aléltan feküdtem, próbáltam csak befelé koncentrálni. Túlélni. A frissen beöltözött nővérke odalépett az ágyamhoz, megnézte a papírom, kedvesen megkérdezte, hogy vagyok, majd a következő pillanatban rémült hangon megkérdezte: „Mióta van maga ezen a cseppszámon?” „Reggel óta” – suttogtam. „Azonnal hívjanak orvost!” – kapkodva leszedte rólam az infúziót. Villámsebességgel rám tette a vérnyomásmérőt, és elfehéredő arccal nézte az eredményt. Ekkor ért vissza a másik nővér a fiatal orvossal. Nem tették zsebre, amit a „kedves nővér” vágott hozzájuk.

Kiderült ugyanis, hogy tényleg majdnem meghaltam. Nem sokon múlt, hogy nem kaptam agyvérzést, annyira felment a vérnyomásom az „enyhén” túladagolt visszatartó infúzió miatt. Mintha egy nehéz ólomköpenyt húznának le rólam, úgy enyhült percről perce a fejfájás, és múltak el a hőhullámok. Újra kaptam levegőt. A jókedvem és az optimizmusom is visszatért.

„Fel tud ülni?” – kérdezte kedvesen a kedves nővér. „Fel, de akkor nekem tolófájásom lesz” – mondtam én is mosolyogva, hiszen az egybefolyó szülőfájások így önmagukban igazán kellemes közérzetet biztosítottak. „Azt azért nem hiszem – válaszolt elnézően – ennyi visszatartó után…” „Hát jó” – ültem fel. Persze azonnal jött a jól ismert inger. – „Na akkor most tolnom kell. Én szóltam!” Ekkor esett be a szülésznőm. „Higgy neki! Ha azt mondja, jön, akkor jön! Tapasztalatból beszél!”

A szülőszékre hogy kerültem, nem emlékszem, csak arra, milyen mennyei megkönnyebbülés volt, hogy beért a férjem, a dokim, a szülésznő. És hogy végre szülhettem. Mindjárt véget ér a szenvedésünk, az enyém is, a piciké is. Alig vártam, hogy együtt legyünk – itt kint, összebújva, biztonságban az ölemben.

Közel 20 órás szenvedés, kétség és félelem után, könnyedén, szinte fájdalommentesen, ötperces eltéréssel, mint két pici halacska, sitty-sutty kicsusszantak az ikrek. Megszületett Andris és Gergő. A negyedik és ötödik P. fiú. Két formás, dundi törpike. Andris a kezemben, Gergőt Norbi törölgeti a szomszéd helyiségben.

A leírhatatlan megkönnyebbülés és boldogság azonban nem sokáig tartott. Norbi holtsápadtan lépett oda hozzám. Kiküldték a fürdetőből. Gergő nem lélegzett fel. A következő pillanatban ijedten láttam, hogy az idős neonatológus doktornő, kezében egy babával – Gergő!!! – szélsebesen rohan ki a folyosóra, nyomában az egész kórházi brigád.

„Mi van?? Mi történt?” – valaki mondja meg, mi folyik itt! Csak kapkodtam a fejem, a jeges félelem pedig visszakúszott a testembe. Közben Andrist is elvették már, legalább őt hozzák vissza! „Mi ez? Hova rohannak vele is?” – ráncigáltam meg Norbin karját, akivel döbbenten láttuk, hogy egy nővér még egy takarócsomaggal száguld a folyosón ugyanabba az irányba.

„Nyugodjatok meg, nem lesz semmi baj” – lépett vissza hozzánk végre a szülésznő, de látszott az arcán, hogy neki is vannak kétségei. – Az a helyzet, hogy Gergő egyáltalán nem akar lélegezni. És… és Andris légzése is akadozni kezdett, aztán megszűnt. Nem tudjuk, mi történhetett – tette hozzá nem épp megnyugtatóan – 1720 és 1910 grammosak! Ekkora súlyú babáknál nem szokott ilyesmi előfordulni.” Megfordult velem a világ, tompa aggyal hallgattam a továbbiakat: „Most villámgyorsan lélegeztetőgépre tették őket, hogy nehogy oxigénhiány lépjen fel. Már jön értük a koraszülöttmentő, viszi őket a klinikára, a PIC-re. „Hová?” – kérdezte Norbi, akinek még alkalmas volt az agya információ befogadására. „A PIC-re. A koraszülött-intenzívre. Ott jó kezekben lesznek. Most gyorsan ellátlak, hogy fel tudj kelni hozzájuk, és el tudj búcsúzni.”

Búcsúzni? Hisz most születtek… Fel sem fogtam, mi történik valójában. Meglepően nyugodtan (vagy inkább enerváltan) viseltem, ahogy tettek-vettek rajtam. Nem tudtam figyelni a méhlepényre sem, pedig úgy terveztem, végre egyszer alaposan megnézem. Csukott szemmel feküdtem, halálosan fáradtan. Hallottam, ahogy a doktornő, aki közben visszajött, mondja a menetrendet, hova kerülnek, mi történik ott velük, hol lehet majd érdeklődni stb. Norbi jegyzetelt, én próbáltam nem gondolni semmire. Legkevésbé arra, mi vár ránk.

Most nem küldtünk SMS-eket…

Fél óra múlva felkelhettem. A szívem nagyot dobbant: hozzák a kerekes inkubátort, egy pillanatra csak, mielőtt a mentőbe tolják. Csak néztem, néztem az üvegen át két kis csöppségemet, a csövekkel, vezetékekkel teli dobozban. Nem tudtam elhinni, hogy ennyi jut nekem belőlük – és nekik belőlem. A mentősök egy gyors fotó erejéig megálltak, aztán mentegetőzve sietve tovább tolták őket. A folyosó végéig kísértem őket, és néztem, ahogy a liftajtó bezárul mögöttük. Elmentek. Az én babáim… nélkülem.

Ott maradtam.

Üres hassal, üres kézzel, üres szívvel. Aztán ettem valamit, elmentem pisilni (sikerült!), lezuhanyoztam, és beköltöztem az egyszemélyes kórházi „luxus lakosztályomba” – persze nem rooming-in-be, hanem a terhespatológián… Norbi ott volt velem végig, segített berendezkedni. Összeírtuk, mit kell behoznia, mit kell intézni, mi legyen másnap a nagyokkal. Ezek a rutincselekvések jótékonyan hatottak. Újra visszatért belém az élet – az optimizmus és a lendület.

Elhatároztam, hogy nagyot alszom, és másnap kipihenten újratervezem a gyermek(telen)ágyas napjaimat. Nem fogom elhagyni magam, nem fogok kétségbe esni, és nem fogok aggódni! Minden energiámat a tejtermelésre összpontosítom, és arra, hogy minél hamarabb csúcsformába kerüljek. Norbi boldogan helyeselt, és egy hosszú, kellően szoros, de óvatos szerelmes ölelés után hazament ő is.

Mikor az ágyban fekve újra (és újra) végiggondoltam magamban az eseményeket, a szívem – furcsa, még sosem éreztem azelőtt így – megtelt hálával. Hogy élnek, és biztonságos helyen vannak. Én jól vagyok. Ők a legjobb kezekben vannak, vigyáznak rájuk, és nekem nincs más dolgom, mint erőre kapni, és hamar felépülni, hogy mehessek utánuk. Így legalább tudok pihenni! Minden rosszban van valami jó – még a nagyon rosszban is. Ebbe kapaszkodtam, mert hinni és bízni akartam.

Másnap egészen fitten ébredtem. Norbi kincseket hozott. Finom reggelit, egy új regényt, DVD-ket, a laptopomat, és ami a legfőbb, a kézi fejőkészülékemet. Amint lehetett, telefonon érdeklődtünk, hogy vannak a picik. A jó hír, hogy Andris légzése beindult, bár rásegítésre szorul. Gergő állapota sajnos (vagy inkább szerencsére…) változatlan. A légzési problémától eltekintve úgy tűnik, egészségesek. Telefonon is meglepően kedvesek, készségesek voltak, részletesen beszámoltak mindenről, és bátorítottak, hogy telefonáljunk, ahányszor csak úgy érezzük.

ikrek 2A szülészeten is jó hírt kaptam – ha minden rendben, harmadik nap már haza is mehetek! Azaz: mehetek hozzájuk! Hozzájuk… hozzájuk… Borzasztóan furcsa, hogy nem ismerem őket. Nézem a telefonomban a tegnapi fotót. Olyan távoliak… Mintha meg sem történt volna az egész… Mintha nem is az enyémek lennének… Süt a nap, én hátfájás nélkül, hetek óta végre egy igazán jóízűt aludtam… Könnyed vagyok és derűs…

Milyen anya vagyok…??? Tudom, hogy biztonságban vannak, de mégis furcsa, hogy nem aggódom halálra magam, és nem érzem, hogy nagyon hiányoznának. A nagyok sem… Nyugalomra vágyom… De hát miért baj ez? Az senkin nem segít, ha én is elhagyom magam. Ha kétségbeesek, ha vergődöm azon, mi lesz, ha… Attól nem lesz jobb nekik, ha én itt aggódom miattuk. Csak nekem lesz rosszabb.

Reggeli után első dolgom volt, hogy elhelyezkedtem az ágyamban, kezembe vettem a kézi fejőkészülékem, és nekiálltam fejni, fejni, fejni… Hosszú órákon át. Nem volt kérdés, hogy az ikrek is anyatejet fognak kapni. Akár sikerül majd „ügyesen szoptatni”, akár nem.

A sok fejés nem volt egyhangú – vagy filmet néztem közben – tesómtól megkaptam a Váratlan utazás összes évad összes részét –, vagy olvastam (itt lettem a Virágszál révén Fábián Janka-rajongó), vagy kavarogtak a fejemben a gondolataim. Szerencsére vizsgálatokkal nemigen zavartak.

Örömujjongásban törtem ki, amikor már az első félórában az első vaníliapuding-sárga cseppek legördültek a fejőgép nyakán. Nagy örömömre a lefejt anyatejet nem kellett kiöntenem, mint pár éve. Megkapta egy másik kisbaba (csak úgy a’la nature, nem hivatalosan, mert úgy nem kaphatta volna meg. Itt nincs hozzá „infrastruktúra”…).

Ezek a napok nagyon nehezen teltek. Hazamenni gyerek nélkül pedig leírhatatlan érzés… A következő hat hetet a klinikán töltöttem, a PIC-en. Hosszú, kétségekkel, félelmekkel, de bizakodással és reménnyel teli időszak volt, sok gyönyörű és sok borzalmas élménnyel.

Az első nagy kő egy hét után esett le a szívünkről, amikor Gergő végre magától lélegezni kezdett. A második, amikor nem kellett már a gyógyszer. És még sok kisebb kő – hogy kiderült, egészségesek, jól „ereződik” a szemük, szépen növekednek, jól tűrik a kezeléseket, és szeretnek enni – szerencsére a kezdetektől anyatejet, igaz, eleinte gyomorszondán keresztül.

Hat hét után térhettünk haza. Szülőknek, nagyszülőknek és a nagytesóknak is leírhatatlan boldogság volt végre otthon lenni, öt gyerekkel, együtt.

P. Gy.

Második gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.