Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 909. nap: Tudatosan (Regő születése)

909. nap: Tudatosan (Regő születése)

Megjelent: 2013. ápr. 1.

Marci után nagyon sokat vártunk a kistestvérre. A történet ott kezdődött, hogy másik apával vártuk… Az eltelt években volt nem is egy költözés, munkahelyváltás, óvodakezdés és óvodaváltás, egy tervezetlen kisbaba, aki éppen csak megfogant, és elköszönt, orvos nem is látta, más nem is tudta, de mi tudtuk, hogy volt.

És onnantól vártuk a tervezett kisbabát, aki nem akart jönni, nem és nem. Tudtuk, hogy még ráérünk, ennyi várakozással orvosilag még nem is foglalkoznak, de munkált a kisördög: nekem már van gyerekem, de a páromnak még nincs, ha van valami kijavítható oka, mire várjunk? Tehát belementünk pár vizsgálatba, épp közéjük estek az év végi ünnepek, december végén voltunk egyen, január elején kellett volna visszamenni… De oda már pozitív teszttel mentünk. Időközben engem kirúgtak egy nagyon stresszes munkahelyről – az ember azt gondolná, hogy a munkahely elvesztése stresszforrás: az is, de van, amikor kisebb stresszt okoz, mint maga a munkahely –, illetve a házunk eljutott abba a fázisba, hogy lett már gyerekszoba, hálószoba, egy festetlen, kezdetleges, de használható nappali, szóval beköltöztünk a sajátunkba. Csoda-e, hogy így már megfogant a várva várt kisfiunk?

A sok mindenféle változásnak, ami a Marci születése óta eltelt majd’ hat évben történt, része volt az orvosváltás is, már láttam, hogy megy nekem ez a szülésdolog, a kórházi napokban meg majd rutinos leszek, tehát jó nekem a helyi kórház is. Közben egyébként is megszűnt, átalakult az a hely, ahol Marci született, bababarát alternatív kórházból gépezetté vált az ország egyik legnagyobb császárarányával. A mi kis vidéki kórházunk szülészetét viszont átvette egy olyan szülészorvos, akinek szívügye a vertikális szülés, a családbarát szülészet, könyvet is kiadott róla, amit a szülésre felkészítő tanfolyamon megkaptunk. Mert, hiába második baba (én voltam az egyetlen a csoportban, akinek a második), elmentünk tanfolyamra, egyrészt mert a páromnak az első, másrészt mert volt benne szülésznőkkel ismerkedés, szülőszoba-látogatás is és minden alkalommal torna, relaxáció. Jaj, az nagyon jó volt, utána itthon is csináltuk a vertikális szüléses könyvben leírt tornagyakorlatokat.

Erre a terhességre is úgy emlékszem, hogy gondtalan volt, pedig a közepe táján akadt egy nagy ijedség. A 19. heti ultrahangon két cisztát találtak a baba fejében. Egy nagyon szűkszavú, mogorva orvos csak annyit mondott, tessék elmenni Pestre genetikai szűrésre, és ennyi. Itthon kutakodtunk utána, megnyugtató eredményeket találtunk, az esetek többségében ez nem valódi ciszta, csak ahogy az agytekervények és az agyvíz helyzete alakul, a folyadék ultrahangon olyan képet ad, de a terhesség végére általában felszívódik, és főleg fiúknál gyakori a középső harmadban. A saját orvosom is megerősítette ezeket az értesüléseket.

Azért a genetikára elmentünk, nyugtassanak meg, hogy a miénk is ez az eset. Hát ezt nem tették, ehelyett a cisztatémát gyakorlatilag félresöpörték, és közölték, hogy az AFP alacsony – ezt tudtuk, de azt is, hogy az AFP-t már sok helyen el is törölték, annyira felesleges vizsgálat, ráadásul voltunk helyette kombinált teszten, kiváló eredménnyel –, és menjünk amniocentézisre, mert valószínű, hogy ez a baba Down-szindrómás. A cisztának annyi a jelentősége, hogy Down-szindrómás (DS-es) babáknál gyakrabban fordul elő. Ekkor voltam a 21. héten, a következőn lett volna a vizsgálat, eredmény a 24. héten. Aha, szóval vállaljak egy vetélési kockázattal járó vizsgálatot a jelentéktelen ciszta és az alacsony (szerintem szintén jelentéktelen) AFP miatt, izguljak három hétig, majd ha esetleg mégis pozitív az eredmény, ne szüljem meg a babámat, aki akkor már jól érezhetően lubickolt a hasamban, tudtuk a nemét, a nevét, a mienk volt…? És 24 hetesen lehet még egyáltalán ilyesmiről dönteni…?

Mi már 20 hetesen döntöttünk, nem kértük a vizsgálatot, és nagyon felhúztuk magunkat. Olyan volt az egész, mintha feleslegesen, mondvacsinált okokkal küldenének amniocentézisre, talán mert a kórháznak pénz jár érte? Nem tudom… Így, hogy felelőtlenül elutasítottuk a vizsgálatot, egy magzatiszív-ultrahangot javasoltak, mert ha DS-es lenne a baba, valószínűleg a szíve is beteg. Ezt rendjén valónak tartottuk, el is mentünk rá egy héttel később, és természetesen minden rendben volt. A ciszták meg szépen elkezdtek összemenni, és a harmadik harmadra el is tűntek.

Ezzel együtt kiegyensúlyozott, boldog babavárásunk volt. A vége felé, a 37. héten nagyon furcsa érzéseim voltak, fájdalmak, de nem olyan, mint egy jósló fájás. Mintha alulról késsel szurkáltak volna. Bizonytalan voltam: minden terhesség más, minden jósló fájás is biztosan más, de ösztönösen éreztem, hogy ez nem az, ez valahogy nem jó. Bementünk az ügyeletre, egy orvos megvizsgált, mindent rendben talált, és azt mondta, ezek jósló fájások. Hát jó, ha minden rendben, akkor tényleg csak az lehet, szokjunk hozzá, gondoltam, most ilyenekkel fogok szülni. Rosszabb lesz, de biztos ez ilyen. Rá pár napra volt jelenésem a saját orvosomnál: hüvelygyulladást diagnosztizált. Tényleg, hiszen volt már ilyenem, tudtam én, hogy valahonnan ismerős ez a fájdalom, de nem a jósló fájásokról… Egy háromdarabos kúpot kaptam rá, az elsőt sikerült is elhasználnom, máris jobban lettem.

Érdekes, hogy ez a szülés is egy másik születésnappal indult. Az elsőnél anyukám születésnapját ültük meg, itt az enyémet csendesen, kis családi körben. Elfújtam a gyertyákat, örvendeztünk, lefeküdtünk aludni, és ahogy lehunytam a szemem, valami furcsát éreztem. Fel kellett állnom… És akkor placcsant a földön. Egyértelműen magzatvíz, teljes meglepetés. Semmi fájás, semmi beinduló szülés, csak ez, így hirtelen. A párom még ébren volt mellettem, ő is nézett csodálkozva, én meg mondtam, hogy hát, akkor menjünk, és szüljünk egy gyereket. Lezuhanyoztam, fogtuk a táskát, és mentünk. Tudom, megoszlanak a vélemények, hogy ilyenkor azonnal menni kell, vagy lehet még otthon vajúdgatni, vagy mentőt kell hívni… Elméletben órákig is maradtam volna otthon még, a rendszeres fájásokig mindenképpen, gyakorlatban viszont nem mertem mégse. Reméltem, hogy a kórházban is pont annyira békén hagynak majd, mint ha otthon várakoznék.

Fél egy körül folyt el a víz, azt nem is tudom, hányra értünk be. Ha nagyon figyeltem, pár enyhe, kósza fájást tapasztaltam, drukkoltam nekik, ez az, gyertek csak, erősödjetek. Beérve azt az egyujjnyi tágulást találták, ami már hetek óta megvolt. Adtak egy szobát, a páromnak azt mondták, majd a megindult szülésnél bejöhet (nem értettem, miért, hiszen külön szobát kaptam, kit zavart volna?), nekem meg azt, hogy pihenjek.

Egy kicsit le is feküdtem, szundítottam, de aztán bejött valaki vért venni, én meg gondoltam, ha már felébresztettek, akkor felkelek, hiszen fájásokat akarunk, nem? Azok meg fekvéstől, pihenéstől nem fognak jönni. Tehát nekiláttam köröket róni a szobában, keresgéltem magamban az enyhe kis összehúzódásaimat, és erősítgettem őket. Gyertek, segítsetek a kisfiamnak! Vele is beszélgettem, biztattam, jöjjön ki, nagyon várjuk! Így lett lassan hajnal, volt egy CTG, már az is kimutatta az összehúzódásaimat, megindult szülésnek nyilvánítottak, behívtam a páromat is, és kaptunk egy szülőszobát.

Ez volt talán reggel hatkor, tehát a magzatvíz elfolyása után öt és fél órával. Más kórházakban ilyentájt adnak rutinból oxitocint, ha a magzatvíz elfolyt, és nincsenek rendszeres, erős fájások. Nekem ezek a kis enyhék voltak néhány percenként, de nem voltak rendszeresek, pláne nem erősek, és ha leültem, elmúltak. Az egész vajúdást én tartottam fenn akarattal, elhatározással, és ez szerintem kellett ahhoz, hogy beavatkozások nélkül természetesen megszülethessen a második kisfiam is, de háttérbe szorította az ösztönös működéseimet. Azt diktálták az ösztönök, hogy tudatos legyek…

Tehát róttam, róttam a köröket, félhomályos szülőszobában, halk zene mellett, szerintem azóta is az általam kitaposott ösvény díszíti a linóleumot abban a szobában. Két-három percesek voltak állandóan, erősödtek, de pihenésre még mindig elmúltak, ez végig így volt. Nem zavartak, néha benézett valaki, megkérdezte, hogy vagyunk, vannak-e fájások, és mosolyogva kiment. Egyszer szívhangot akartak hallgatni, és ehhez leültettek, az nem volt jó, viszont egy áldott szülésznő talált egy szekrényben egy olyan CTG-gépet, amihez nincsenek hozzázsinórozva a tappancsok, lehetett sétálni, eltávolodni a géptől.

Nagyon ritkán vizsgáltak meg, tényleg burokban éreztem magam, bejött az, amit reméltem: szinte mintha otthon vajúdtam volna. Minden vizsgálatnál rettegtem, hogy oxitocin lesz az ítélet, hiszen ez mégiscsak egy kórház, és hány órája itt vagyok már magzatburok nélkül… De mindig biztattak, hogy hiszen fájások vannak, picit tágultam is a felvétel óta, van haladás. A párom egyszer még ki is ment megkérdezni (erről csak utólag értesültem), hogy ilyenkor nem kell semmit tenni? Elmagyarázták neki, hogy amíg rendszeres fájások vannak, mindenki jól van, addig ők nem avatkoznak be. Hála nekik!

Egyre jobban fáradtam. Nem tudom már, hány órája járkáltam, amikor végül kifakadtam: miért nem változik semmi? Miért nem tágulok rendesen, ha egyszer hajnal óta két-három percenként fájok és állandóan mozgok? Mit kéne másképp csinálnom? Úgy félek, hogy nem fog haladni, és oxitocint fognak javasolni, aztán meg császárt…

És aztán valahogy leesett a megoldás. Vagy éppen csak ez a kifakadás kellett, egy kis önuralomvesztés? Nem tudom. Mindenesetre rájöttem, hogy amikor bejöttünk, adtak egy nagy vattát, hogy tegyem a combom közé, de bugyi nélkül, a magzatvíz miatt. Ha feküdtem volna, ez még jó is, de járkálni a combom közé szorítva a vattát…? Rájöttem, hogy ha a combomat összeszorítom, akkor semmi más sem fog ott nyílni…

Korszakalkotó felfedezés volt, eldobtam a vattát, nem érdekelt, mi hova folyik, majd feltörlik. Innentől már nemcsak járkáltam, hanem guggolásokat csináltam, ajtófélfának támaszkodtam, a párom karján lógtam, ültem szülőszéken és labdán, és bár székre ülésre még mindig elmúltak a fájások, a labdán és a szülősámlin fenn tudtam tartani őket. Lelkesen újságoltam a benéző szülésznőnek, hogy mire jöttem rá, mintha legalábbis a spanyolviaszt találtam volna fel!

Innentől sikerült igazán befelé fordulni. Mantráztam magamban és vizualizáltam: elképzeltem, ahogy egy csúszdában csúszik lefelé a babám, vagy ahogy nyílok, mint egy virág. Magam elé suttogtam varázsszavakat. És csodák csodája, ugrásszerű tágulás történt! Vagy tizenkét óra után egy óra alatt hatalmas változás állt be. Addigra a lábaim teljesen elfáradtak, leültem a labdára, a párom mögém ült, igazából szinte feküdtem az ölében, valamilyen furcsa, delíriumos állapotban. Azt nem mondanám, hogy elaludtam a fájások között, de hogy máshol voltam, az biztos. Nem is hittem a szememnek, amikor elkezdték székké alakítani a szülőágyat – mert mondtam, hogy függőlegesen szeretnék szülni –, az volt bennem, hogy ha már tizenhárom-tizennégy óra alatt nem született meg ez a baba, akkor miből gondolják, hogy már olyan hamar meg fog, hogy ilyen előkészületek kellenek?

Volt egy apró csalás is, sajnos: az orvosom szabadságon volt (nem hibáztatom, ha nem három héttel korábban szülök, akkor itt lett volna, de így is minden jó volt), az ügyeletes doktornő pedig, amikor pedzegettem a szülősámlit, azt mondta, hogy oké, szülhetek azon, de előbb még legyek szíves, másszak fel a szülőszékre, mert ott jobban meg tud vizsgálni. Magamban azt gondoltam, kit érdekel, én szülök, vizsgálj meg itt… De olyankor nincs az ember abban az állapotban, hogy vitatkozzon. Valahogy felmásztam, és onnantól már le se akartam mászni, egyrészt maga a mászás sem kellett, másrészt a széken volt egy deréktámasz, és rájöttem, hogy az nagyon kell, jól megfájdult a derekam a hosszas járkálásban. Amúgy a legjobb az lett volna, ha a labdán félig fekve elém térdel valaki, a kezébe születik a babám, és el se kell mozdulnom onnan… De ez is csak utólag jut eszembe.

Szóval, fenn voltam a széken, teljesen kitágulva és függőlegesen, lehet nyomni. Sehol sem volt most az az elsöprő erejű érzés, ami az első szülésnél vitt a hátán. Ahogy az egész vajúdást, úgy ezt a részt is nekem kellett csinálnom tudatosan. Elmerültem magamban, kerestem az érzést, amire emlékeztem, tudtam, hogy jönnie kellene a gyorsvonatnak, és meg is találtam valami halvány másolatát, erre rátámaszkodtam, és tudtam, hogy ki kell segítenem a babámat. Most ez a tudatosfajta összehúzódás van, ilyen erőt kaptam, ezt kell használni meg a gravitációt. Ami szintén itt van és segít. Most van valódi gátvédelem, mandulaolajjal, jólesik. A bőröm feszül, ezt a részét nehezebbnek érzem, mint a gátmetszéses szülésnél, de örökre hálás maradok érte.

Aztán perceken belül kiderül, hogy a kicsi fiam szalutálva érkezett erre a világra, keze a feje mellett, ezért is éreztem nehezebbnek a dolgot. De már a karomban is van, vékonyka, csupakéz-csupaláb, és én csak ölelem, és nézek az apjára, ő meg ránk. Hát megszületett ő is, Regő Dániel, a mi fiunk.

Megmérik, még előtte kérdezem, hogy nem nagyon pici? Három héttel korábban született, és nekem olyan aprónak és törékenynek tűnik… De 2910 gramm, a korához képest teljesen jó. Úgyhogy adják is gyorsan vissza nekem, az enyém.

És visszaadják, és nem is veszik el többet. Én pedig kiválóan vagyok, tizenöt óra vajúdás ide vagy oda, megyek zuhanyozni, saját lábamon sétálok a szobába, egy harmadik császáros és egy először szülő kismama a társam, és ahogy a mozgásukat nézem, áldom a gátvédelem kitalálóját és a szülésznőmet. Élvezem a rutinomat, élvezem, hogy hat és fél év után újra kisbabám van, gyönyörű. Ebben a kórházban a szobában van a kiskád, a vizsgálatok, tényleg nem válok el egy percre sem Regőtől.

Boldog vagyok, és hálás a körülményekért, a békén hagyásért, a félhomályért, a csendért, a párommal kettesben töltött, meghitt vajúdásért. Nagyon szeretnék még egyszer ugyanide eljönni.

Regő Dániel pedig éppen ma három és fél éves.

K. T.

Marci > > >
Csongor > > >