igaz történetek szülésről, születésről

1517. nap: Újabb nyiszatolás (Zsombor)

1517. nap: Újabb nyiszatolás (Zsombor)

Nem egészen kilenc hónappal a kislányom születése után egy kósza érzéstől vezérelten teszteltem egyet, s eléggé meglepődtem a két kis csíkon. Ugyanis Lili nem jött össze túl könnyen, nekem még nem állt be a ciklusom, intenzíven szoptattam, s ráadásul majdnem mindig védekeztünk, szóval gondolnám, hogy nem jön össze ilyen gyorsan és könnyen egy újabb csemete, de mégis.

Az első trimeszter azzal telt, hogy orvosokat látogattam. Na, nem mintha bármi bajom lett volna, csak olyat kerestem, aki támogatja a következő hüvelyi szülésem. A korábbi zárójelentésemre elhúzódó vajúdás, fájásgyengeség, kezdődő toxémia, mekóniumos víz volt; volt doki, aki mondta is, hogy egy előzetes farfekvés sokkal jobb ajánlólevél lenne, mint ezek így halmozva… végül is hat dokit látogattam végig. A fő elutasító indok az volt, hogy VBAC-nál 24 hónapot szokás várni, de 18 hónapon belül senki nem vállalja, mert nagy a kockázat. A doktornő, akinél végül kikötöttem, szintén azon az állásponton volt, hogy szűk 17 hónap kevés, s alapvetően programcsászárra készülünk. Egy dobásom van, ha 39. héten spontán beinduló, jól előrehaladó vajúdással, négyujjnyival érünk be a szülőszobára.

A második terhességem egy kicsit komplikáltabb lett, egyrészt gesztációs diabéteszt állapítottak meg (basszus! legközelebb eszembe jut, hogy hétfőn reggel ne úgy menjek cukorterhelésre, hogy előtte vasárnap családi szülinapi ünneplés van, és benyomtam vagy három szelet tortát, és éjszaka még hókiflit csipegettem!). A diétát kicsit csalósan csináltam végig, ugyanis éhen haltam volna tőle, úgy, hogy amúgy a fehérjetuningtól meg híztam, mint a kismalac. Így a kontroll előtti két napban tartottam szigorúan a diétát, többi nap meg nem annyira. Ennek az lett az eredménye, hogy a terheléses cukrom végig 6,8-8,5 között mozgott, ami még belefért a diétás cukorba, viszont a vizeletem szinte mindig acetonos volt, ami le is buktatott a gondozónő előtt, hogy bizony csalok… Ezt leszámítva, nagyobb komplikáció nem volt.

A kis pocaklakómra sokkal kevesebb időm jutott, mint az elsőre, hiszen közben az egy év körüli kisbabámról is folyamatosan gondoskodni kellett, fokozatosan leszoktatni a cicizésről (közel félidős voltam, mire végleg elválasztódtunk; talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy másodjára gyakorlatilag műtét után 12 órával áradt a tejcsi a babócának), beszoktatni a saját kiságyába.

Szóval, a hetek pörögtek, s úgy jártunk, hogy ezúttal nem pünkösd, hanem mindenszentek miatti ünnepi hétre esik a terminusunk, vasárnap lettem volna a 40. héten. Doktor néni 39+4-nél befektetett a kórházba, másnapi programcsászárra. A fájástevékenység 0, méhszáj teljesen zárt, nyoma sincs beinduló szülésnek, viszont közel 20 kiló túlsúly, ödémás láb, újra emelkedő vérnyomás. Azt mondta, az ismétlődő ödéma+vérnyomás-emelkedés nem jó előjel, nem várna a 40. hét utánig, pénteken műtét.

Így csütörtökön jelentkeztem felvételre. Újra ultrahang, bár előtte nap nézték, újra NST és flowmetria, vérvétel. Állítom, csak azért csináltak mindent újra, hogy ne unatkozzak. A két, egymás utáni ultrahangon egyszer 4100 g-ra, egyszer meg 3300 g-ra mérték a babókámat. S bestresszeltek, hogy öregszik a lepény, zsugorodik a babám… Persze ez hülyeség volt, a babám 4050 g-mal született, de 3300-zal is bőven méretes lett volna. Csakhogy stresszeljük az amúgy sem nyugodt lelkiállapotú pcs (programcsászár) előtt álló kismamát… A szobatársam szintén pénteki császáros, farfekvés miatt, első baba, s még örült is a császárjának, hogy legalább nem fog annyira fájni. Basszus! Nem lettünk barátnők…

A pcs előkészületei rosszabbak, mint a sürgősségié. Korábban, amikor a döntés elhangzott, szinte azonnal toltak a műtőbe. Senki nem tökölt beöntéssel, borotválással, azzal, hogy 12 órán belül nem csak ne együnk, de ha lehet, ne is igyunk (na, ezt felejtsék el, én éjszaka még megittam vagy két liter vizet – értem, hogy csecsemők, de minek van egy szobában 27 fok meleg, amikor hazatérve sincs ennyi???). Hát most igen. A beöntés ráadásul eredménytelen volt, mert állítólag túl gyorsan szaladtam a vécére, de nem kaptam újabb adagot.

Aztán átvonultunk a szülőszobarészlegbe, közben megjöttek a férjek is. Teltház volt, csütörtökön szinte üres volt az osztály, de valami front lehetett, mert csütörtök délután beindult a nagyüzem, s péntek reggelre 16, délutánra 24 szülés zajlott le; ami még ezen az osztályon is igen soknak számít. Szóval, a folyosón várakoztunk, de oda meg nem jöhettek a férjek.

Az én dokinőm bent volt, mert másik anyukája éppen szült, kitolási szakban, elhúzódóan (vagy másfél órán át). Ezért a másik császárost vették előre, az ő dokinője szabad volt, ő lesz az első. De mégis megvárjuk az elhúzódó szülést, hátha sürgősségi beavatkozás lesz a vége, mi meg végül is ráérünk…

A másik császáros közben bemehetett egy üres szülőszobába a férjével együtt várakozni, engem meg betereltek a hatágyas közös (vajúdó) kórterembe, ahol egyedül voltam, bekötöttek valami infúziót, és magamra hagytak, én meg elkezdtem némán, de nagyon bőgni. Egy szülésznőgyakornok vett észre, s kérdezte, hogy mi a baj. Mondtam, hogy kísértetiesen hasonlít az élmény egy másfél évvel ezelőttihez, amikor hasonlóan itt feküdtem elszakítva a páromtól, hogy nem engednek vajúdni és szülni, hogy pedig mi nagy családot akartunk, s hogy legalább a férjem lehetne itt velem, de ott kint ül a vasajtó mögötti folyosón. Osztályvezetői engedéllyel, de engedték, hogy a férjem bejöjjön, azzal, hogy addig maradhat, ameddig üres a kórterem, ha jön valaki, neki ki kell mennie.

Az ügyeletes szülésznő az volt, aki korábban a fogadottam volt. Először homályosan, de azután emlékezett rám. Kissé szomorkás mosollyal konstatálta, hogy úgy látszik, nekem a császárt rendelte az élet. Intézkedett, s mi is egy szülőszobára kerültünk, az infúzióval együtt, de legalább kettesben. Ezután többórás őrjítő várakozás kezdődött, a szülőszobák közben kiürültek, csakhogy kiderült, hogy az altatógép elromlott, anélkül pedig nem csinálnak programműtétet, csak ha már megjavítják. Időközben megjavították, de akkor meg nem volt elérhető anesztes, mert éppen valami nagy baleset volt, s oda irányították át őket.

Aztán csak felállt a „stáb”, elérkezett az ideje, hogy megkapjam a savlekötőt, meg valami injekciót. S akkor megérkezett a már ismerős, nem akaratlagos, de kontrollálhatatlan hidegrázás, remegés, vacogás. Mondtam, hogy próbálom abbahagyni, de nem tudom. Anesztes nyugtatott, hogy ez normális. Nem tudom, mitől az.

Érzéstelenítés sikerül. Műtét indul. 13.00. Még kb. öt perc, és itt lesz a kisfiam. Fura feszítő érzés van a mellkasomban, lecsukódnak a szemeim. Anesztes csipked, hogy jól vagyok-e, nézzek rá. Mondom, nem kapok levegőt, hányingerem van. Mire ő, miért nem szóltam hamarabb, ne jusson eszembe aludni. Röviddel utána jobb az érzés, hányinger elmúlik. Kérdezem, minden rendben, mire az anesztes, hogy most már igen, bár a fejem kb. olyan színű, mint a műtőlepedő. Mondom, olyan zöld? Azt mondja, igen. Férjem az üvegfalon keresztül is látta, hogy valami van, szerintem lefehéredtem, s ketten is gépekhez ugrottak. Valószínűleg túl nagy adag érzéstelenítőt kaptam, s lezuhant a vérnyomásom, de ügyesen reagáltak.

Csakhogy a babókám még mindig nincs kint. Próbáltam a dokira figyelni. Hallom a nyiszatolást. Meg azt, hogy „nem jó, inkább itt”. Végre-végre: kiemelik. Vagy inkább kirángatják belőlem, 13.35. Kiderült, hogy a kisfiam a kislányomhoz hasonlóan arctartásos volt. S megtudtam azt is, hogy durva összenövések alakultak ki, a hólyagomat úgy kellett lefejteni a méhemről, hogy hozzáférjenek. Doktor néni ott az asztalon mondta, hogy „Anyuka, önnek nem ajánlanék több hasi műtétet, mert egy tragédia, ami itt van.”

A műtét befejezése, az összevarrás is több időbe telt, mint korábban. Ezek szerint az első műtét mégis csak sürgősségi volt? Vagy tényleg ennyivel gázabb egy második műtét? Vagy csak a doki volt sokkal alaposabb? Ez utóbbi egészen biztos, de ez is csak hetekkel-hónapokkal később tudatosult. Ugyanis az első műtétem után egy jó ujjnyi vastag keloidos, húsos, érzéketlen heg maradt, kifejezetten csúnya volt és feltűnő. A második műtét után ez teljesen eltűnt, és csak egy vékony csík látszik, az is csak akkor, ha nagyon nézzük. Biztos, hogy hajlam is, hogy mennyire lesz szép egy seb, de élő példája vagyok, hogy mennyi múlik az orvos kezén…

A megőrzős idő hasonlóan telt a korábbihoz, apukával, manócskával, annyi különbséggel, hogy ezúttal már mondtam a csecsemősnek, hogy márpedig lehet fekve szoptatni, csak kell a segítség, és láss csodát, tényleg: császárosan, a műtét után szűk egy órával a kis csöppségem cicizett. Azután apukának menni kellett, a kicsit meg bevitték az osztályra.

Este elvileg kelhettem volna valamikor nyolc-kilenc óra magasságban, de az ügyeletes azt mondta, a kismanóm alszik, mint a bunda, én is jobban tenném, ha pihennék, hajnalban jön, és engem kelt először. Akkor egy kicsit dühös voltam rá, de amikor hajnalban, négykor ott volt, megnyugodtam, mert segített lezuhanyozni, s utána átkísért a babácskámért, aki valóban aludt, nem visította át sok órát, mint korábban a nővére.

Csodálkoztam magamon, hogy mennyire könnyen megy a leülés-felállás, egyáltalán a mozgás. Az első műtét után két nap alatt egy levél Algopyrint bekajáltam, hogy létezni bírjak, most egyetlenegy szemre nem volt szükségem. Nem mondom, hogy egyáltalán nem fájt, de viselhető volt, főleg pedig a korábbihoz képest. Szóval, az új sebem nem csak esztétikusan gyógyult, de sokkal kevesebb fájdalommal is járt. Úgy testileg, mint lelkileg.

A csecsemősökkel hasonlóan elégedettek voltunk, mint korábban, Zsomboromat kicsivel több atrocitás érte, kötelező cukorvizsgálat az én gesztációs diabéteszem miatt, és kötelezően kapott valami antibiotikumot is (a császár miatt?!), amit Lili vagy nem kapott, vagy kapott, csak nem árulták el.

A doktornő, most lassan három év után, rábólintott a harmadik baba vállalására. Korábban nagyon ellenezte, annyira, hogy felvetette, hogy inkább ad orvosi igazolást, s fogadjunk örökbe csecsemőt. Most is azt mondja, hogy csak programcsászár és kizárólag úgy, hogy lesz mellette még egy sebész szakorvos is, mert az összenövések valószínűleg csak durvultak, s hogy engem is épségben, ép méhvel és ép hólyaggal akar leszedni a műtőasztalról. S hogy ott lesz a vége, nagyon javasolja a műtéti elzárást, hogy véletlenül se kísértsen a sors egy negyedik műtétre…

A doktornőben még nem vesztettem el a bizalmam, sőt, nagyon sok mindent, a saját önbecsülésemet, a helyzet elfogadását ő adta nekem vissza az első hentesélmény után. Ennek ellenére él bennem a vágy, hogy olyan nagyon szeretnék szülni, vagy legalább vajúdni. És ha van rá reményem, akkor szívesen váltanék orvost.

Tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset. Hogy a két terhesség után bő 20 kiló rajtam maradt, s hogy 100 kiló fölött kerülnék újra szülőszobára. Hogy van csúnya visszerem. Hogy hajlamom van a vizesedésre, magas vérnyomásra. Hogy nem indultak be idő előtt a szüléseim. Hogy mindkét babókám arctartásos volt. De mindennek ellenére; annyian hangsúlyozzák, hogy minden szülés más! Én nem ragaszkodom mindenáron a természetes szüléshez, mert azért az egészség csak fontosabb (ezért nem is lenne bátorságom otthon szülni), de szeretnék egy esélyt, egy lehetőséget, hogy hátha sikerül harmadjára….

N. B.

Lili > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.