igaz történetek szülésről, születésről

1516. nap: Hentesélmény (Lili)

1516. nap: Hentesélmény (Lili)

Májusban született a kislányom. Azt gondoltam, eléggé tudatosan készülök a gyerekvállalásra, így kb. egy évvel a fogantatás előtt kerestem már orvost, akiben bíztam, s az első pillanattól kezdve kísérte a történetünket. Gondtalan várandósságom volt, de az idő előrehaladtával valahogy voltak olyan beszólásai vagy elhallgatásai, ami nem tetszett, és a 36. hétre meg is fogalmazódott bennem, hogy következőre mást keresek.

Na, ez volt részemről hatalmas rutintalanság és bátortalanság. Mert akkor ott, bizalmam sérülése miatt, váltanom kellett volna. A 39. héttől kezdve kétnaponta(!) akart látni, holott igazából semmi nem indokolta. Igaz, hogy nem volt minden tökéletes, addigra feljött kb. 15 kiló, a bokáim intenzíven vizesedtek, és ment felfele a vérnyomásom, az amúgy inkább alacsony, 110 körül helyett rendre 130-140 közötti értékeket mértek. (És talán el kellett volna hallgatnom az elején, hogy anyukám a húgommal HELLP-es volt, s majdnem mindketten rámentek.) Ráadásul a flowmetria alapján öregedő, harmadik fokban meszes lepényem volt.

Szóval 39+2-nél doki el kezdte szajkózni, hogy nagyon ki kellene már jönnie ennek a babónak, viszont a fejecskéje még nagyon fent van, s a méhszáj teljesen zárt. Ugyanilyen állapotban voltunk 40+4-nél (csütörtökön), de én még mindig nem gondoltam, hogy bármi probléma lenne, sőt, valahogy úgy éreztem, a vasárnap lesz a mi napunk.

Csütörtök este a doki ismét méhszájvizsgálatot tartott, de ez alkalommal kegyetlenül fájt, konkrétan felkiabáltam és a könnyem kicsordult. (Később tudtam csak meg a szülésznőtől, hogy a doki konkrétan kézzel megpróbált tágítani, másképpen: az előzetes tájékoztatásom és engedélyem nélkül beindította a szülést. Milyen érdekes, másnap volt az ügyeleti napja a kórházban.)

Mire a vizsgálatról hazaértem, már tízperces fájásaim voltak, rendszeresek, de nem túl erősek. Az este folyamán haladt előre, 11-kor írtam a szülésznőnek, hogy hatperceseknél járunk. Írta, hogy meleg zuhany, s ne siessünk, inkább pihenjünk még le, reggel hattól ő is ügyeletben van, még aludna egyet előtte, de bekapcsolva marad, ha bármi történik, hívjam.

A meleg zuhany nagyon jólesett, de a fájások nem változtak. Röviddel ezután irdatlan hascsikarás tört rám, de végül is csak természetes béltisztulási rohamom volt. Közben találkoztam a nyákdugóval is. A beleim kiürülése után nem erősödtek tovább a fájások, hanem inkább még enyhültek is. Így lefeküdtünk a párommal.

Pár óra eltelt, félálomban voltam talán, mert időnként azért csak jöttek a fájások, de nem rendszeresek, nem sűrűsödtek. Aztán kettő körül megint intenzívebbek lettek, magamhoz vettem a telefonom, tízpercesek. (Itt megint felkészületlen voltam, ugyanis – mivel senki nem mondta, vagy épp az ellenkezőjét, nem tudtam, nem éreztem, hogy fel kellene állni, sétálni, mozogni, hátha azzal segítem a babókámat lejjebb haladni, vagy a fájásokat erősíteni.)

Az egyik fájás közben úgy éreztem, menten bepisilek, vártam, hogy elmúljon, s induljak ki a vécére, de már nem értem ki szárazon, az előtérben elpukkant (tényleg pukkanó hangot adott ki) a burok. A víz inkább csak szivárgott. Újabb zuhany, a fájások leálltak. SMS szülésznőnek, férj ébresztése, egy óra múlva a szülőszobán voltunk. Szülésznő majd értesíti a dokit. (Aha, hát nem, de ezt is csak utólag tudtam meg, doki kilencre ért csak a kórházba, előtte vagy hatan vizsgáltak már.)

A szülőszobán ügyeletes megvizsgált, szivárgó magzatvíz, van még bőven. Babóca feje nagyon fenn, nincs beilleszkedve, nem kellene sétálgatni, nehogy előre essen a zsinór. Megmutattam a berakott betétet (talán nem kellett volna, rajta, minta homokszemcsék lettek volna), mekónium, írta a lapra. A vajúdás alatt többször fakasztottak vizet, s nézegették, vitatkoztak a fejem fölött azon, hogy vajon mekóniumos-e a víz, mert hol annak látszott, hol nem.

A kórházba tartó úton a fájásaim gyakorlatilag teljesen megszűntek és beérve csak szűk egyujjnyi voltam. (Utólag könnyű okosnak lenni, de nem kellett volna annyira rohanni befelé. Valószínűleg megijedtem az elfolyás pillanatában a szüléstől, s bár nem voltam tudatában, magam blokkoltam a szülés előrehaladását, mert valahol mélyen volt egy csomó, meg nem fogalmazott, nem tudatosult félelmem, amit fel kellett volna időben tárnom és feldolgoznom.) Szóval, mivel a vajúdásom kb. leállt, a férjemet hazaküldték, nem maradhatott ott, szülőszobára majd minimum négyujjnyival mehetünk, addig hatágyas közös terem, CTG állandóra felkötve, bekötötték az oxitocint, arra jól reagáltam, de amikor leállították, megint nem voltak fájások, s ne mozogjak, nehogy előre essen a zsinór. Közben odajött az ügyeletes doki, valahogy sokkal több bizodalmam volt benne, mint a saját dokimban.

Ott feküdtem, egyedül, magányosan, kiszolgáltatottan és elkeseredve: én nem ilyen szülést képzeltem magamnak… némán csurogtak a könnyeim, hogy miért nem haladunk, hol a férjem… Úgy érzetem, órák teltek el így, közben kivilágosodott, a szoba többi tagja kapott reggelit, de én nem, s akkor rájöttem, hogy marhára éhes vagyok, aminek hangot is adtam, mire a nővérke rám szólt, hogy ugyan, ne legyek éhes, mert ott csöpög a cukros víz az infúzióban, majd eszem, ha megszültem. Éreztem én, hogy leálltak a fájások, s nem tartunk sehová, de hol az egyik, hol a másik szülésznő vagy orvos matatott bennem, és állapította meg ezt újra és újra.

Végre megjött a saját szülésznőm. Valamivel később mondta, hogy hívjam a férjem, hogy jöjjön, átmegyünk a szülőszobára, bekötnek oxitocint, muszáj haladnunk az elfolyt mekóniumos víz miatt. A férjem éppen hazaért, és fordult vissza, és bent volt (elmondása szerint ez az egész időszak max. két és fél-három óra lehetett, nekem egy fél napnak tűnt). A szülőszobán bekötötték az oxit, elkezdtek visszatérni az erős fájások. A szülésznő azt mondta, hogy elhúzódó vajúdás lesz, ő olyan este öt-hat körülre várja a babát (ez kb. tíz-fél tizenegy körül lehetett, s háromujjnyinál jártunk).

Közben megjelent egy orvoshadsereg, a saját dokim, az éjszakai ügyeletes (a kedves), meg a főorvos s még egy. Vizsgálgattak, vizet fakasztottak, s susmusoltak. Mire a főorvos annyit mondott, hogy határeset, anyukán múlik. Nem értettem, mi van. Utána magyarázta el a szülésznő, hogy nem egészen jól alakul a helyzet, s készülünk egy esetleges császárra, ezért kellett a főorvosi konzílium, de nem egyértelmű a szitu, ezért még hagynak. Sokkot kaptam, konkrétan, légszomjam volt.

Közben felemelték az oxitocint, az én vérnyomásom felugrott 160-ra (basszus, kié nem, ha derült égből villámként egy császárral fenyegetik), az oxitocin hatására pedig a baba szívhangja minden egyes görcsnél leesett 90-110 között volt. Pedig csak haladtunk valamennyit előre, fekve, mozdulatlanul, gépre kötve is, mert a következőre már négyujjnyi voltam. Szülésznő egyre gyakrabban jött be, s láttam az arcán, hogy nem nyugodt, ahogy a CTG-, vérnyomás-értékeket nézi. Mondta, hogy nekünk kell kimondani a döntő szót, a doki műteni szeretne, ő látja, hogy nehéz szülés lenne, s igaza van a dokinak abban, hogy most még jó állapotban vagyunk, nem kellene megvárni az életveszélyes helyzetet, a baba feje még mindig nagyon fent van. (Akkor nem mondta a szülésznő, csak utólag, hogy arctartásos volt, így kérdéses, hogy hogyan jött volna ki, mennyire sérültem volna én, vagy esetleg vákuumozni kellett volna.)

Rajtam eluralkodott a pánik. Hozzátartozik a történethez, hogy közben a férjem telefonon értekezett a leendő nagyszülőkkel, mint kiderült, anyukámék bejöttek(???), de minek, a szülőszobára nem engedik be őket; anyósom meg telefonban elkezdte sulykolni a férjem, hogy kérjünk császárt, elfolyt mekóniumos vízzel, nem haladó vajúdásban ne kockáztassunk… (Jó az ilyen támogató családi közeg…)

Az első gondolatom az volt, hogy ha császár, akkor lemondhatunk a négy-öt gyermekes nagycsaládos álmunkról, viszont milyen anya vagyok én, ha kockára teszem a babám egészségét (a zuhanó szívhanggal) egy álomért… így könnyek között, de beleegyezetünk. Ránéztem az órára: 11.55. Ez azért fontos, mert Lilit 12.06-kor emelték ki a pocakomból. Vagyis amikor bólintottam, a szülésznő azonnal hívta az anesztest.

Rólam kapták le a hálóinget, s kaptam egy zöld ruhát. Savlekötőt, valami tablettát. Elkezdett a hideg rázni, egész testemben remegtem. Mondtam, hogy nem tudom abbahagyni. Tolókocsiban toltak be a műtőbe, nem engedtek mozogni, úgy emeltek át az asztalra. Az érzéstelenítésből semmit nem éreztem, csak remegtem, mint a kocsonya, s rettegtem, hogy pont emiatt nehogy félrebökjenek. Aztán már éreztem is, hogy vágnak. Mármint nem a fájdalmat, hanem a matatást.

S pillanatokon belül ott volt Lilikém. Nagyon lila volt, de sírt. Odatartották az arcomhoz, adtam neki egy puszit, mondtam, hogy Apu fog rá vigyázni, és szeretem, s elvitték a kötelező vizsgálatokra. Engem meg összevarrtak. Kb. tíz perccel később toltak is ki az őrzőbe. Közben Lilit megmérték, de szerencsére csak leitatgatták, nem csutakolták le, s apja kezében teljesen megnyugodva jöttek oda mellém.

Férjem kérdezte, hogy vagyok, mondtam, még nem értek semmit. Szülésznő jött, hogy a fejem nehogy emelgessem még hat órán át, de a babót tegyük a mellkasomra. Cicire nem lehet tenni így hanyatt fekve. Kb. két órán keresztül ültünk egymás mellett így hármasban, csöndben. A világ legszebb és egyben legfájdalmasabb percei voltak. Több mint négy évvel az esemény után már azt hittem, régen feldolgoztam, de belegondolva, újraélve, még most is csurognak a könnyeim.

A műtét után hat órával a nővér felkeltett, lemosdatott. A hasam ki-be-ba*** fájt, alig bírtam mozogni. A szobatársam egy szintén császáros (faros) anyuka hasa egyáltalán nem fájt, simán mozgott. Azt gondoltam, én vagyok túl gyenge…

De tényleg minden erőmet összeszedve elvánszorogtam a csecsemőszobáig, és megkaptam a kicsi lányomat. Szerencsére a cukros vizet megúszta, de sima vízzel itatták. Mindenesetre a csecsemős jött velem, hogy megnézzük közösen az első mellre tételt.

A csecsemősök előtt le a kalappal. Jó pár óra múlva besomfordáltam hozzájuk, hogy nem merem tisztába rakni a gyereket, mert még sosem volt ilyen pici babám, s hogyan kell. Féltem, hogy kiröhögnek, de nem. Segítőkészek voltak, türelmesek és jó szándékúak. Bár a gyermekorvos fintorgott, a csecsemősök grimasz nélkül fogadták a kéréseimet, hogy ne csutakolják le babasamponnal, csak sima vízzel, s hogy nem kap a kórházban BCG-t, mert ott a háziorvosi igazolás, hogy majd körzetben megkapja hathetesen.

A péntek déli szülés után mehettünk volna haza hétfőn, de pünkösd lévén leállt az élet, így végül is kedden eresztettek el bennünket. A doki egyszer sem nézett rám. Kedden reggel rátelefonáltam, hogy elmehetünk-e, mire ő, amikor csak akarok, a zárójelentést még péntek délután megírta. Találkozunk egy hét múlva varratszedésen, akkorra várja a szülés árát is. Én megalázott és végtelenül dühös, haragos voltam. Végül is kifizettük a pénzt neki, mert ő mondott előre konkrét összeget, ráadásul számlát is adott róla, de akkor is, legszívesebben nem adtam volna semmit.

A szülésznőnek igen, ő meg is kapta, amikor másnap benézett hozzánk, hogy hogy vagyunk, s vigasztalt kicsit, hogy higgyem el, jobb ez így, helyesen döntöttünk, hogy nem kockáztattunk, s hogy a következő még mindig érkezhet spontán. Azt is mondta, hogy még jó, hogy nem akartunk köldökzsinórvért levetetni, mert a lepény rögtön összeesett, tényleg elöregedett volt. Úgy látszik, ha valaki, hát ő érezte, hogy én ott lelkileg összetörtem. Nem kicsit, nagyon. Az orvos meg egy gennyláda volt.

Legalább a szoptatás simán ment. Illetve onnantól kezdve, hogy hazakerültünk, igazi anyának éreztem magam, s megfogadtam, hogy ezentúl sokkal jobban kiállok magamért és a gyerekeimért. Ami egyébként nem mindig, de a legtöbb esetben azért sikerül. Úgy gondolom, az adott körülmények között elfogadom a műtét indokoltságát, de az adott körülményekhez az vezetett, hogy a doki kérdés és engedély nélkül, idő előtt kézzel indított. Ha kivárják az időnket, talán nincs idő előtt elfolyó víz, leálló fájások, extra oxitocin, megugró vérnyomás, zuhanó szívhang…

N. B.

Zsombor > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.