igaz történetek szülésről, születésről

381. nap: Kijön ma még ez a baba? (Ábel)

381. nap: Kijön ma még ez a baba? (Ábel)

A kezdet

Kezdem a legelejétől. Már nagyon régen szerettem volna egy kisbabát, mindig is erős anyai ösztönök dúltak bennem. Tíz hónap „munka” után egyszer csak megfogant a Kismanónk. Örültünk nagyon. Akkor még nem tudtam, hogy otthon fogok szülni. Még nőgyógyászt sem ismertem, így körbekérdezgettem az ismerősöket, hátha ajánlanak egy jó szakembert, de úgy voltam vele, hogy ami az egyiknek jó, az lehet, nekem nem jön be.

Aztán egy ismerős, aki egy SZTK-s nőgyógyászaton dolgozik, ajánlotta, hogy menjek oda. Az egyik doki el is vállalta a terhesgondozást, de ő nem szülész, szóval a kórház meg a szülészorvos keresése még odébb volt, nem is érdekelt nagyon. Eljártam a kötelező vizsgálatokra. Szerencsére a doki nem macerált sokat, épp a „kötelező” ultrahangvizsgálatokat ejtette meg, de például egyszer sem vizsgált meg ‒ a várandósságot egy másik doki állapította meg, aki nem vállalt el, ugyanott ‒, mert nem volt semmi panaszom. Ennek kifejezetten örültem.

Közben megtudtam, hogy az egyik barátnőm otthon szülte a kislányát, és egy másik ismerős lány mesélte, hogy van egy információs hét, ahová érdemes elmenni, akkor is, ha úgy döntök, hogy kórházban szeretnék szülni. Majd miután ő világra hozta otthon a kisbabáját, egyre inkább foglalkoztatni kezdett a dolog, és úgy döntöttünk a Kedvessel, hogy elmegyünk az információs hétre.

Az elején, amikor csak épp megfordult a fejemben, hogy talán jó lenne, ha kikerülném a kórházat, voltak még kétségeim, nem voltam biztos magamban. Az információs hét alkalmai során, ahogy egyre jobban belemélyedtünk az ismeretekbe, és egyre több információhoz jutottunk, egyre inkább oszlottak a kétségeim ‒ Kedvesnek eleve nem volt semmi kétsége ‒, míg eljutottunk ahhoz a döntéshez, hogy nekünk így lesz a legjobb, otthon szülni. És onnan kezdve még jobban kinyíltunk, még több információt gyűjtöttünk, tudatosan készültünk a várandósság során az eljövendő szülésre, könyveket olvastunk, videókat néztünk, másokkal beszélgettünk.

Várandósságom teljesen problémamentes volt, sőt mi több, egyik legcsodálatosabb időszaka az életemnek, szóval a kockázatmentes, azaz nem veszélyeztetett kategória. Nagyon szerettem figyelni a testem változásait, átalakulását. Csodálatos érzés volt, hogy szívem alatt, a pocakban egy új ÉLET növekszik bennem.

A szüléstől nem féltem ‒ mint ismeretlentől sem ‒, sőt, szinte kívántam átélni az élményt. Úgy gondoltam rá mint igaz beavatást a női létbe. Végiggondoltam: soha életemben nem voltam kórházban, csak amikor megszülettem, nem voltam beteg, miért pont most menjek oda, egy egészséges várandóssággal, babával (mert tudtam, hogy a babám egészséges, és nem kimondottan a szűrésekből)? Persze, tudom, mik az ellenvetések, de nekem meggyőződésemmé vált, hogy Nekünk otthon lesz a legjobb, szép nyugiban, amilyen a teljes kilenc hónap volt.

Kicsit aggódtam, nehogy a 37. hét előtt legyen kedve Ábelnek kijönni a pocakalbérletből, mert akkor úszott volna az otthonszülés. De nem történt ilyesmi. Beszélgettem vele közben, mondtam neki, ne jöjjön ki hamarabb, sőt, a kiírt dátum helyett ‒ ami amúgy szerintem nem pontos számolás, mert a ciklusaim nem 28 naposak, hanem legalább 33-35 naposak voltak (legközelebb másként is számolom majd, másként fogom számon tartani) ‒ Ábel a 42. héten, terminus után a 12. napra, teljesen időben, az ő idejében bújt ki e világra. Persze már mindenki tűkön ült körülöttem, de én tudtam, hogy akkor fog jönni a babám, amikor neki jó lesz.

Szóval a 37. heti, bábákkal való találka után sínen volt a dolog, mert úgymond „megfeleltem” a feltételeknek ‒ mert ugye, azért vannak esetek, amikor mégsem vállalják el a bábák, ennek több oka is lehet, és nagyon örültem, hogy akadálymentes az eddigi terv ‒, onnantól kezdve nagyon vártam már a NAGY NAPOT. Közben mindent előkészítettem, amit ilyenkor kell, főleg a lelkemet. Sokféleképpen elképzeltem a szülést, de azt is tudtam, hogy bármit képzeljek is el, biztosan teljesen másképp lesz. Nem tudtam, hogyan fog kezdődni, és melyik jobb, fájásokkal vagy burokrepedéssel, magzatvízelfolyással…

A kiírt dátumtól kezdve izgalmasak voltak a napjaim. Minden este úgy feküdtem le, hogy lehet, reggelre vagy másnapra találkozhatok Ábellel. Közben voltak amolyan „jóslóim”, mensiszerű görcseim, de főleg éjszaka és hajnalban, fekvő állapotban éreztem, nappalra általában elmúltak.

Húsvétkor már napközben is éreztem egy kicsit, és találkoztam a nyákdugó kis darabjaival. Gondoltam, no, talán már közeleg a szülés, bár tudtam, hogy még ez sem jelent túl sokat. Közben meg kétnaponta CTG-t végeztünk ‒ szerencsére itthon volt a Születésház fetafonja (otthoni CTG), amivel egyszerűen ment a dolog, nem kellett elmennem sehová. Bár az utolsó napokban is sokat mászkáltam. Igaz, egyre nehezebben, mert már annyira húzta a hasamat Ábel, és a feje is már úgy be volt ékelődve, hogy kisterpeszben, kacsázva-imbolyogva jártam, baromi lassan, de végig jól éreztem magam.

A szülés

Aztán eljött húsvét, és eljött az a bizonyos hétfői nap. Aznap még porszívóztam, felmostam, szinte készültem…

Majd este elkezdtük nézni a Patch Adams című filmet. Körülbelül fél 9 körül éreztem, hogy valami meleg folyik belőlem, folydogált… Szóltam a Kedvesnek, hogy folyik belőlem valami, és azt hiszem, a magzatvíz! Tudtuk, hogy kezdődik…

Nem estünk pánikba, kicsit megdobbant a szívem, hogy akkor itt van a várva várt pillanat! Hoztam törölközőt, ellenőriztem a magzatvíz színét és szagát, lázat mértem. Minden rendben volt, szép tiszta és szagtalan… Először a nyákdugó nagy adagjával találkoztam, majd folydogált a magzatvíz, egyre nagyobb löketekben, még a parkettára is csöpögött. Közben néztük a filmet tovább, nem hagytam volna ki, de mintha valami kicsit megváltozott volna, kezdtek elkalandozni a gondolataim. A film után felhívtam Ágit, és elmondtam, mi a helyzet, majd megnyugtató szavai után lefeküdtünk. Még írtam SMS-t a barátnőmnek, a házi doulámnak, hogy elkezdődött, és jöjjön reggel.

Én nem tudtam aludni, bár nem voltak még érezhető kontrakciók. Ádám úgy döntött, alszik egy kicsit, amíg lehet. Elkezdtem nézni a tévét. Az első film végére, olyan éjfél körül már éreztem, ahogy a méhem dolgozni kezd, egyre erősebb összehúzódásaim voltak… A második filmre már nem tudtam koncentrálni, ahogy jöttek a hullámok ‒ akkor már tudtam, mik is azok a „hullámok”…

Meggyújtottam a nagy, vastag, fehér gyertyát, amit direkt erre az alkalomra vettem. A gyertyafény megnyugtatott, és az éjjeli csendben átengedtem magam az érkező hullámoknak. Nem nagyon tudtam aludni (pedig jó lett volna), csak két kontrakció között bóbiskoltam el, majd föltérdeltem, fölültem, fölugrottam, körbejártam a szobában, mikor hogy éreztem könnyebbnek. Jó volt így „egyedül”, és jó volt, hogy Kedvesem ott szuszog mellettem… Halkan sóhajtoztam is, nyöszörögtem, sóhajtoztam egy-egy erősebbnél… Lélekben és gondolataimban készültem az eljövendő találkozásra. Méregettem, de elég rendszertelenek voltak a „fájások”, hol négy perc, hol nyolc perc, hol tíz perc…

Fél kettő körül beültem a kádba. Erre Kedves is fölébredt, és mérni kezdte a kontrakciók jelentkezésének idejét. A meleg víz nagyon jólesett, de úgy éreztem, különösebben nem enyhülnek a fájdalmak, sőt. Kedves szabályos kétperceseket mért, de miután kiszálltam a kádból, ismét rendszertelenebbé váltak a kontrakciók. Kedves visszafeküdt, én meg tovább bóbiskoltam és ugráltam felváltva. A fájásnál nem tudtam fekve maradni…

Hajnali fél négykor hívtam a megadott számot, és kértem a bábát, hogy jöjjön. Fél ötre megérkezett, felmérte a terepet és megvizsgált. Csalódnom kellett, mert még csak egy centire voltam kitágulva. Mivel a bábának tennivalója még nem volt, úgy döntöttünk, hogy elmegy, én meg „dolgozom” tovább. Javasolta, hogy aludjak, egyek meg igyak… De nem sikerült. Még egy kis áfonyapálinkát is ittam, hátha bekábulok, és tudok aludni, de csak hányingerem lett tőle, meg kicsit rosszul lettem, sehogy sem bírtam elaludni.

A hullámok meg jöttek, szünet, ismét, majd szünet, már nem mértem semmit, csak vártam a következőt, a szünetekben meg a párnába fúrtam a fejem, bóbiskoltam, álmodtam, belső képeket nézegettem, vártam a szünetet, mikor hogy… Álomszerű volt, ébren sem voltam, de nem is aludtam.

Közben megvirradt, felébredtek a madarak is a ház előtti platánon. Szép volt a hajnal, szép volt a reggel… Fél kilenckor hívtam újra a bábát. Kicsit aggódtam, hogy talán túl korán hívom megint, de úgy éreztem már, jönnie kell… Fél íizre megérkeztek, és kezdődött a „nagy meló”, kipakolás, vízforralás, szívhanghallgatás, és nem is tudom mi még, ja, hát a saját és a babám nagy munkája, akkorra már elég erősek voltak a kontrakciók… Jólesett a meleg borogatás, jó volt Kedves szemébe nézni, miközben szorítottam a kezét. Sokat nem beszéltem. Néha, tisztább pillanatomban, szünetben mondtam ezt-azt, mit hol találnak, ilyenek. Aztán megérkezett a barátnőm-doulám, jólesett, hogy jött, ő tudta, mi hol van a lakásban, segített. És biztató volt ránézni közben, hisz’ ő is szült már, belőle is kijött egy baba, úgy, mint most belőlem.

Aztán kicsit elakadt a dolog, a méhszájperem nem akart eltűnni, és így nem tudott a baba lejönni, ezért kellett még külön vagy másfél órát „dolgoznom”, és amikor már jegelésről lett volna szó, hirtelen egy erős kontrakciónál eltűnt. Hurrá, felszabadító érzés volt! Szabaddá vált a baba útja is, éreztem, ahogy mind lejjebb és lejjebb jön. Ez volt körülbelül délután negyed 2-kor. A baba szép lassan jött lefelé. Hamarosan látszódott a haja. Olyan hosszú volt, hogy kilógott.

Közben kétszer is becsengetett a gázos (eltévedt), talán kicsit ki is zökkentett a ritmusból…

Szóval Ábel lent volt hamar, de nehezen jött ki. Eltelt körülbelül egy jó óra, másfél, Ábel meg állandóan visszacsúszott. Akkor a bába javaslatára próbáltam többféle pozíciót, visszatartást ‒ amúgy általában térdepelve, párnára dőlve a matracon vajúdtam, úgy esett a legjobban. A szoba 25 fokra felfűtve, én meg rövid, fehér, frottír fürdőköpenyben izzadtam és fáztam, néha feltűrve (a végére jó kis vérfoltos lett), de olyan jólesett, hogy rajtam volt, néha reszkettem, melegített, még a felfűtött szobában is… Kedves masszírozta a hátamat, derekamat, nagyon jó volt minden érintés, jólesett, hogy itt vannak, törődnek velem, rám, ránk figyelnek. Szülök.

Néha felálltam, topogtam, táncoltam is egy keveset… Aztán rögtönzött „szülőszéken” is próbálkoztunk, úgy, hogy Kedves térdein, hátammal a mellkasának támaszkodva ültem… Ábel csak nem jött ki…

A szívhangot folyamatosan nézték, Ábel ügyesen bírta (kis hős), és én is, pedig már valósággal szkandereztem Kedvessel. Nemcsak nekem volt utána izomlázam, hanem neki is, sőt, a bábának is… Jó lett volna pisilni, de nem tudtam. Nem ment. Nyomtam, nyomtam, javaslatra visszatartottam… Ábel nem bújt ki.

Már éreztem a kis fejét, haját, állva is már nagyon furi volt, a lábam között lent a kisbabával… Aztán azt kérdeztem: „Kijön ma még ez a baba?” Ezen jót derültünk… Erősen nyomtam, amikor éreztem az ingert, kakilnom kellett, a baba feje nyomott, már-már kint volt, de mégsem tudtam kinyomni. Tolófájások ezerrel… Nyögés, sóhajtozás, kiabálás mélyebb hangon, „jaj, istenem”. Nem voltam csendes vajúdó, szülő. De van, aki az? Biztos akad…

Homeopátiás szerekkel próbálkoztunk… Végül aztán felhívták Geréb Ágit, hogy tud-e jönni. Meg is érkezett, és három kontrakcióból megoldotta.

Előtte már megfordult sok minden a fejemben, mikor megláttam felvillanni a szemem sarkából az ollót a bába kezében, amint lefertőtleníti Betadinnal, azt gondoltam magamban, jaj, gátat akar metszeni… én kis hülye… miközben folyamatosan ment a gátvédelem, masszírozás. Picikét csüggedtem, hogy miért nem akar, vagy miért nem tud ez a baba kijönni, talán nem jól csinálom??? De mire ezt kigondoltam, már jött is a megerősítés, hogy nagyon ügyes vagyok, és nagyon jól csinálom. Igen, valóban bírtam… Úgy nyomtam, mint még soha, amikor jött. Talán nem kellett volna annyira nyomni, és jobban kellett volna lélegezni, „kilélegezni”, de ez akkor nem jutott eszembe… Csináltam, ahogy jött… Vizualizáltam, hogy nyíló rózsa vagyok…

Ági először is bekente valami olajjal a hasamat, mindjárt erősebb kontrakció jött, vissza kellett tartanom, végül a hátamra fektetett, akkor már összefolyt minden, nem volt szünet, ő meg segített a babának, nem tudom, pontosan mit csinált, azt hiszem, segítette (két ujjal), amikor jött, mert egyből kijött a kis teste. Kedves szerint mint egy kis inka szobor, nem volt rajta magzatmáz, gyönyörű, puha bőr. Sajnos, azt nem láttam, amikor világra jött, háton feküdtem, és nagyon odavoltam.

Felsírt, majd rám fektették ‒ csodálatos volt, ott pihegtünk együtt. Kisvártatva már szopizott is, Kedves és a doulám ott zokogtak örömükben fölöttem, én csak mosolyogtam. Körülbelül fél óra múlva, az utolsó „fájásra” a lepény is kijött, egyből, épen. Megnézegettük a burkot, mindent, picit volt csak meszes. És ezennel a szülés befejeződött.

Megvártuk, amíg a köldökzsinór nem pulzál, majd Kedves elvágta a zsinórt. Gátszakadás nem volt, icipici hajszálvékony sérülés csupán. A hüvelyem inkább megsínylette a súrlódást, a ki-be csúszkálást, az viszont nem fájt ‒ legalábbis nem éreztem… De hát 36-os fejkörfogattal és 4370 grammal érkezett Ábel-baba. Majd segítőim elpakoltak, tiszta ágyat húztak, én felálltam, kicsit szédülve, majd lezuhanyoztam, telefonáltam a szüleimnek. Addig Ábel Kedvesem mellkasán pihegett…

Befeküdtem a tiszta ágyba a babámmal. A doulám hozott ételt. Csodálatos délután volt. Mire a szüleim nagy örömömre megérkeztek, nyugodt csend uralkodott. Csak néztük és néztük, csodáltuk Ábelt.

Utószó

Így utólag is biztos vagyok benne, hogy nekem a legjobb döntés volt itthon szülni, pedig ez csak egy ócska albérlet, mégsem ez a lényeg, hanem a háborítatlanság, ma már tudom. Annak idején fura volt elképzelni, hogy egy albérletben szüljek. Badarság. Ezt kellett tennem, jó, hogy hallgattam a belső hangra, hisz’ egy ekkora babával biztosan nem úsztam volna meg az oxitocint, a tágítást esetleg, a gátmetszést, és azt hiszem, a műszereket sem… Talán császár nem lett volna belőle, de ki tudja… Az biztos, hogy nem vártak volna, amíg szépen megnyílok! Az első kontrakcióktól 17 órát számoltam… Ebből az utolsó három óra: tolófájások. Biztos vagyok benne, hogy azért kellett ennyi idő a testemnek, hogy szépen kiengedje magából kis nagy babámat.

Nem volt könnyű! Kemény meló ez a szülés. Örülök a tapasztalatnak, a beavatásnak. Nem féltem tőle, igaz, nem is tudtam, mitől kellene, de azt hiszem, hogy ezután sem fogok félni. Főleg EZ után nem. Mert nem ért semmi olyan közben, ami ne lett volna jó nekem. Minden jó volt, és mindennek úgy kellett lennie, ahogy volt… És Ábel is jól bírta, beszéltem is hozzá magamban, mondtam neki, hogy hamarosan találkozunk idekint, biztattam őt is, magamat is. Egyszer sem jutott eszembe, hogy nem bírom ki, és tudtam, hogy a szenvedésem úgynevezett produktív, termékeny szenvedés, aminek a végén találkozom a kisfiammal.

Mint az igazgyöngy képződése, amikor a kis porszem megsérti a finom húsú kagylót, és a porszemből a kagyló fájdalma révén igazgyöngy lesz. A segítőim egyszerűen csodálatosak voltak, ezer és még több köszönet és hála, hogy velünk voltak, nagyon bíztam bennük… És magamban.

Kedvesem végig fogta a kezem, mellettem volt, velem volt, eszébe se jutott elájulni, meleg barna szemeivel biztatott, olyan jó volt a szemébe nézni és erőt meríteni, pedig azt mondta, olyan erős voltam, olyan erő jött belőlem, amilyen ő sosem lehetne…

Így született a mi kis Csodánk!

V. K.

Anna > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol