igaz történetek szülésről, születésről

1134. nap: Lackó – a futamgyőztes, avagy kórházban is lehet háborítatlanul…

Megjelent: 2013. nov. 12.

Julának ajánlom

Nem értem rá? Vagy nem mertem nekivágni? Minden jel arra mutatott, hogy Lackó már hetekkel a terminus napja előtt készen állt az elindulásra. Én be is harangoztam minden fórumon minden nap, hogy másnap már nem leszek elérhető. Nyílik a méhszáj, mutatták hétről hétre a vizsgálatok, egyre jöttek a jósló fájások, esténként biztatóan rendszereződtek is, mégsem indult be a folyamat. Vérzés is jelentkezett, gyors utolsó simításokra kényszerítve, aztán megint minden elcsitult. Lassan beláttam, várni kell.

Mentem minden nap a lányokért az iskolába, vásároltam, főztem, varrtam, rendezkedtem itthon, tettem a dolgom. Már két hete minden nap úgy keltem, hogy talán majd ma… Minden napszakra volt egy ügyeletesünk, aki beugrik helyettünk a lányok mellé. Telefonszámok hívási sorrendben a hűtőre mágnesezve. És mégsem.

CTG-re járás, minden oké, jó beszélgetések Anikóval, a szülésznőmmel, hogy lesz, mint lesz, ha majd jönni kell. Javaslatát, hogy szedjek caulophyllumot és gondolkodjam el a bábakoktél megivásán, egyelőre figyelmen kívül hagytam, meg akartam várni, hogy megnyugodjak. Julával, aki barátomból dúlám lett, ezekben a napokban már csak praktikus dolgokról tárgyaltunk, hány törölközőt, milyen innivalót vigyek a kórházba, milyen meleg a víz az alternatív szülőszoba fürdőkádjában, mik az esélyei, hogy hamar hazajöhessünk (ambuláns szülés? – lemondtam róla…).

Láttam a családon, hogy ők is egyre nehezebben viselik a várakozást. Innen jött a nagy ötlet, hogy utazzanak el a lányok a nagymamához hétvégére. Ez elsőre teljesen önzetlennek tűnt: fel akartam szabadítani őket a teher alól, hogy otthon kell ülni és őrizni a mindenórás anyjukat. Csak miután elmentek, jöttem rá, hogy engem mennyire felszabadított a távollétük! Az egész szombatot olvasgatással, filmnézéssel, alvással töltöttük édes kettesben az apjukkal. Este nagy ölelésben összesimulva megállapítottuk, hogy holnap, vasárnap tökéletes lenne… Laci még hozzátette, hogy „a Forma-1 futam előtt vagy után” – ezt elengedtem a fülem mellett.

Az az éjszaka a korábbiaknál is csendesebb volt, úgy aludtam, mint lánykoromban: reggel fél tízig. Laci is mellettem volt még az ágyban, összebújtunk hát. Hasam a hasához. „Érzed? Feszül.” „Érzem. Megint?” „Megint.” „Hú, ez kemény volt.” „Hát, igen.” „Milyen gyakran?” „Öt perc kábé.” „Reggelizünk?” „Reggelizünk.”

Finomak a szendvicsek, meleg a tejeskávé, nézzük az órát, még mindig öt perc. Tizenegy óra van. Jóféle fájások, erősek. Menni kell vécére, jólesik a zuhany is. Ne telefonáljunk? Még ne. Mosom a fogam. Megint itt egy összehúzódás. Nézem magam a tükörben közben – nem is látszik, hogy fáj. Pihegek. Telefonáljunk. 11.50: Anikót hívom, beszámolok, megegyezünk, hogy indulunk lassan, nehogy aztán kapkodni kelljen később. Megnyugtat, indul ő is, amint a kórházi vizsgálaton túl vagyok. Laci berakja a táskákba a még hiányzó dolgokat, én öltözöm, közben Julával is beszélek: megyünk a kórházba, tudsz jönni? „Egyre ott leszek, persze.”

Olyan nyugodt vagyok, ez jó. Laci kérdezi, biztos, hogy megyünk? Megyünk. Ő sem ideges, szépen leliftezünk, bepakolunk a kocsiba, tíz perc alatt a kórházban vagyunk. Ragyogóan süt a nap, csak pici szél lengedez. Gyereknap van, gondolom derűsen. Megint lift, második emelet. Többen toporognak tanácstalanul a szülőszoba előtt. Mi rutinosan csengetünk, megyünk befelé. Kedélyes beszélgetés az ügyeletes szülésznővel: Igen, a harmadik. Nem, nincs orvosunk. Szülésznőnk van. Juláról nem szólok, nem jut eszembe, hogy kellene. Vizsgálat, négy cm tágulás, telefon Anikónak. Pakoljunk be a szülőszobába, öltözzek át, jön mindjárt a CTG.

Körülnézek. Feliratozott fiókok, ronda műanyag padló, egy összehajtott szülőszék pink alkatrészekkel a sarokban rémisztenek, de az IKEA fotel kényelmes, a fal barackszínű és a párna hófehér, hímzéssel a sarkán! Ennek valahogy nagyon örülök. Nekidőlök, míg méri a gép, amit mérnie kell. A csíkos hálóing a mellemig felhúzva, nem zavar, melegem van. Bejön egy nővér, rám borít egy lepedőt – ne nézzen mindenki, aki elmegy a nyíló ajtó előtt, mondja, ő se örülne neki. Figyelmes akar lenni, csupa jószándék, de nekem melegem van. Bár az ajtó tényleg megint nyílik, a szülésznő szól, hogy itt a dúlám. Jöjjön, várom. Mosolygok. Ő nem. Utóbb tudom meg, azt hitte Julára, hogy az anyám. Majdnem.

Jula komoly. Lacival együtt nézik a gépből kígyózó papírt, fürkészi az arcom. Nagyon figyel. Pár dolgot kérdez. Nem kell feküdnöd, szól, mire hálásan felülök. Törökülésben sokkal jobban viselhetők az összehúzódások. Még mindig ötpercenként jönnek, hol erősen, hol még erősebben. Álldogálnak, toporognak körülöttem. Közben beszélgetünk, poénkodunk. „Biztos, hogy nem küldenek haza?” – kérdezi Laci megint. Nem valószínű – gondolom, mosolygok. Nagyon jó kedvem van.

Anikó is befut, Jula rögtön rákérdez, nem mehetünk-e az alternatív szülőszobába. Anikó megnézi, üres – átköltözhetünk. És hozza utánam a hímzett párnát! Itt sokkal enyhébb a levegő, óriáslabda, bordásfal, boxzsákra emlékeztető óriáspárnák és egy nagy „tatami” fogad (ágynak nem nevezném, annyira kemény). A sarokban, az ablak előtt a kád, peremén korábbi szülésekről itt maradt mécsesek. Anikó mindenféle papírokat írat velem alá a kórházi felelősségvállalásról. Fél kettő lehet. Nem akarok mozogni, nem csábítanak az alternatív eszközök. Csak ülök fél lábamat magam alá húzva a tatami szélén hátam mögött a hímzett párnával. Jók a fájások, érzem. Hullámvasút, így mondtuk Lacival: ha felülsz rá, nem szállhatsz le a végéig. Én nem sikítozom, ahogy szokás, jó nekem a csönd, hogy Laci mellém ül, fogja a kezem. Összehúzódásnál vállára hajtom a fejem, lehunyom a szemem, lazítom az ajkaimat, sóhajtok. Minden fájáshullám végén muszáj mosolyognom. Meg is jegyzem, milyen furcsa… Jula szerint jó, ez is nyitja a méhszájat. Ott guggol mellettem, jó közel. Megemlíti, hogy felöltözhetnék, kimenni a kertbe sétálni egyet.

Mielőtt elgondolkodnék a válaszon, jön Anikó, hogy megvizsgálna, megyek vele, előtte pisilni betérek a mosdóba. Jön egy fájás, „jé, itt is van tükör!”, magabiztos arc néz vissza rám, derűs, pihent és nyugodt. A vizsgálat rossz, fájás közben nézi a tágulást Anikó, rettenetes érzés. Rá is kérdezek, hogy tágított-e kézzel. „Dehogy!” – feleli, majd közli, már 7 cm-nél tartunk! Felajánlja, hogy ha szeretném, még felgyorsíthatjuk a folyamatot burokrepesztéssel. Persze nem szeretném. „Bizonyos tágulási szint után, ha addig nem reped meg magától, mindenképp muszáj lesz.” Bólintok. „Bemehetnél a kádba, ha jól esne.” Bólintok.

Vissza a szülőszobába. Laci és Jula a tatami szélén összehajolva beszélget. „Nagyon fájt a vizsgálat” – panaszolom, és nem kérdezem meg, mi a téma, pedig érdekel. Anikó bejelenti a mérési eredményt, most már Laci is elhiszi, hogy nem küldenek haza minket. Jula nekilát kitakarítani a kádat, engedi a vizet. Laci kipakolja a táskából törölközőket, kibontja a masszázsolajat, hogy kéznél legyen, ha hirtelen kell. Előkerül a fényképezőgép, fotó is készül rólam, az utolsó pocakos kép. „Igyál!” – biztatnak. Iszom néhány pici korty vizet, nem kívánom.

Bejön bemutatkozni az ügyeletes orvos: fiatal, szimpatikus, szerény, nyílt tekintetű szíriai férfi. Kezet fogunk. „Tényleg a harmadik gyerek érkezik? Spontán szülések voltak? Valóban kádban szülés lesz?” Röviden beszélünk. Távozása után Anikó elmeséli megelőző párbeszédüket: „Kádban szülés? Olyat még nem láttam.” „Hát, akkor majd figyelj!” Jót vigyorgunk ezen.

Két óra – kész a fürdő, vetkőzöm, megyek a kádba. Laci megjegyzi: „Most rajtol a Forma-1 is…” A víz jó forró, imádom, hogy rengeteg. Elnyújtózom benne, lazulok. Laci törölközőt hajtogat a nyakam alá, egy másikat is odakészít a homlokomat törölgetni. Jó kinézni a kád fölötti ablakon, látom, feltámadt a szél, vihar készül. Lebegek, élvezem az elengedettséget, hogy sodor egy erő magával és én hagyom. Most már elragad rendesen, gyorsabban jönnek az összehúzódások, nehéz bírni velük. Szememre csúsztatom a nedves borogatást, belül vagyok, csak távolról érnek el a kinti világ hangjai.

Laci döbbenten figyeli a pocakom alakváltozásait az összehúzódások alatt. Jula mondja: „Ez ilyen.” Laci borogatást cserél a homlokomon. Jula fényképez. Laci a hátam mögött, két kezem a két kezében, szorítom. Jula halkan szól hozzám: „Nyugodtan adhatsz ki hangot.” „Tudom” – felelem. De még nem kell, jó a csend. Anikó a vízben nagyon gyengéden vizsgál, ez már nem fáj. Szívhangot is ellenőriz. „Minden rendben.” Tudom. „Nem érzel még feszítést?” Rázom a fejem, beszélni nehéz volna már. „Eltűnt a méhszáj. Meg kell repeszteni a burkot.” Bólintok. Kimegy a célszerszámért, mire visszajön, Jula közli vele, már nem kell sietnie, megrepedt magától. Nagy buggyanással ömlött szét körém, most már én is magzatvízben fürdöm.

Előtörnek belőlem az első hangok is – kezdődik a kitolás, feszít szét, most már kiáltani kell. A szünetekben kapkodom a levegőt. Laci velem együtt. „Lassabban lélegezz, mert elzsibbadsz – figyelmeztet valaki. És tényleg, kezem-lábam alig érzem. Nagyon hangos vagyok. „Nem vagy hangos.” Anikó segít megtámasztani magam a kád peremében, masszíroz, halkan, nyugodtan szól hozzám. „Próbálj a következőnél lassítani, ne feszüljön annyira a gátad. Jól csinálod. Látom a feje búbját, a barna haját. Jól van, Blanka, mindjárt kint lesz.” Égetve feszít a fájdalom, de közben is érzem, Anikó keze vigyáz rám, nem fogok szétszakadni.

Pár perc már csak, és kint van a kis kobak, utána csusszan a test, megjött Lackó. 2 óra 55 perc. „Nézz ide, megvan a babád!” Nem tudok lenézni, hátradőlve, csukott szemmel fújtatok. Csak akkor látom, amikor már bebugyolálva a mellkasomra teszik. Tökéletes. És tényleg fiú. Köszönök neki, ölelem. Laci simogat.

Ki kell szállnom a vízből. Anikó támogat, erősen fog, miközben arra is figyel, hogy Lackót megtartsa. Olyan hálás vagyok, hogy nem veszi ki a kezemből – csak napokkal később jövök rá, hogy nem is tehetné, hisz bennem még a méhlepény. Lépegetünk óvatosan, lábam között a köldökzsinór, mellemre lapul a fiam. A tatamira fekszem, Lackó száraz törölközőt kap, most hallom meg a hangját, sír. Ölelem szorosan, Laci mellénk fekszik, csókol, lesi, ami a törölköző alól kilátszik a babából. „Ő lett a futamgyőztes, a többiek még köröznek…” – jegyzi meg.

Vért vesznek a köldökzsinórból, lassan már nem lüktet, Laci elvágja. Várjuk a lepényt, jön is, ahogy kell. Megvizsgálják, Anikó nekünk is megmutogatja, magyarázza, melyik oldala milyen. Nézik a gátamat, csak egy pici horzsolást kell kezelni rajta. Mindent Anikó csinál, az orvos a háttérből segít – tartja a lámpát. Jula ott guggol mellettem, figyeli, hogy vagyok, fényképez rendületlenül. Felülök, a hímzett párna támasztja a hátam. Mellre teszem Lackót, először a jobbra, amelyik kevésbé jó. (Mert Dédi így tanácsolta…) Mintha mindig is ezt csinálta volna, olyan ügyesen szopik, s közben néz az újszülöttek mindent értő tekintetével.

Eddig minden percet élveztem, most kezdek nyűgös lenni. Újra melegem van, fájni kezd a fejem, szomjas vagyok, Anikó vért vesz tőlem: vércsoport-összeférhetetlenségi ellenőrzés. Lackót nem kell elvinni mellőlem. „Nem fürdetjük, már túl van rajta.” A mérleget is behozzák, ott mellettünk történik az adatfelvétel. Pihenünk. Anikó mosolyogva elköszön, megy haza. Nem érzékelem az idő múlását. Rengeteget iszom, a fejemet hátratámasztom, fogom a fiamat, szoptatom, beszélünk is valamit, nem emlékszem.

Én öltöztetem az első ruhájába, amikor mondják, hogy el kell vinniük a csecsemőosztályra. Viszik a gyerekorvoshoz. Engem is – először a mosdóba, majd a kórterembe. Jula kicsomagolja a táskáimat, mindent ügyesen elrendez a szekrényekben. Laci elszalad ásványvízért, mert azt keveset csomagoltam. Már visszaért és Lackó még sehol. Küldjük érte az apját, de nem akar menni. Nem erőszakoskodom. Végre jön egy nővér, hogy mehetünk a babáért. Vonulunk mindhárman.

A csecsemőosztályon rajta kívül senki, ott fekszik egyedül egy kis ládában. Eltelt már legalább másfél óra, és még nem csináltak vele semmit! Dühös vagyok rájuk, ellopták tőlünk ezt a közös időt. A csecsemős nővér türkizkékre festi Lackó talpát, lenyomatot csinál róla, majd megfürdeti („Véres a feje!”). Nyelek nagyot. Csak most jön a doktornő, megvizsgálja. Végre vihetem magammal! Kapunk egy kis babatároló kocsit, Laci tolja utánam, ölben viszem Lackót. Később se teszem bele, mellettem a helye. Mostantól mindig.

K. B.

Zsuzsi > > >
Lizi > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.