igaz történetek szülésről, születésről

1490. nap: Először („Zavartalan anesztézia”)

1490. nap: Először („Zavartalan anesztézia”)

Kölcsön kaptam Ina May könyvét, Útmutató szüléshez címmel. Akkor, kisterhesen semmi kedvem nem volt hozzá, egyáltalán nem kívántam a szülésre gondolni, aztán győzött a kíváncsiság, és a könyv magával ragadott. Rögtön otthon akartam szülni.

Aztán inkább háborítatlanul, de kórházban. Félidős voltam ekkor. Ott is hagytam az első nőgyógyászt, miután világossá vált számomra, hogy ő nem ezt az utat képviseli.

Mivel a kinézett kórházban tudomásom szerint (nem volt helyes az információm) csak egy valaki jöhetett számításba, hozzá jelentkeztem, és el is vállalt. Úgy gondoltam, több választási lehetőségem nincs, nincs más, aki természetesszülés-párti és félidőben elvállalna. Mint ember szimpatikus volt, nőgyógyásznak már kevésbé tudtam elfogadni, de sajnos arra csak későn jöttem rá, hogy ez pedig meghatározó dolog szülésnél.

Azt mondta (K., az orvos), nála nem probléma a faros fekvés, amikor kiderült, hogy L. ül bent, ahelyett, hogy fejjel lefelé helyezkedne. Aztán ahogy közeledett a céldátum, egyre nagyobb gondnak tűnt. Egyre csak azt szorgalmazta, hogyan lehetne fejvégűt csinálni a faros gyerekből. Mivel semmi hatása nem volt egyik praktikának sem, amit a fordulás érdekében kipróbáltam, mondtam neki, hogy szeretnék arra készülni, hogy ez a gyerek faros marad. Ha így akar a világra jönni, akkor ebben akarom segíteni. Úgy éreztem, a külső fordítás, amit K. erőltetett, durva beavatkozás lenne a gyerek akaratába. Hagyjuk már békén, ne építsünk arra, hogy majd a szülőágyon megfordul, inkább készüljünk arra, hogy így fog megszületni, hiszen azt mondta, nem okoz neki problémát.

Érdekes egyébként, hogy kijelentette, amikor átjelentkeztem hozzá félidőben, hogy a terminus után egy héttel neki konferenciája lesz, nem ér rá, mondtam, hogy ó, én addigra már tuti megszülök, úgyhogy nem érdekelt.

A másik furcsaság, hogy kikötötte, faros babát lábtartás esetén nem vállal, tehát, ha a gyerek úgy akar kibújni, hogy a lábát nyújtja előre a szülőcsatornába. Be is firkálta a kiskönyvembe a jegyzetek részhez, pálcika ábrával. Arra gondoltam, ez annyira ritka, biztos nem így történik majd.

Lassan eljött az időpont, amire ki voltam írva, és a Bébi nem adta még komoly jelét, hogy jönni akarna. A terminust átléptem néhány nappal, amikor egyik reggel gondoltam egy nagyot, és elmentünk D-vel az Őrségbe, a világ végére, a Fordítóhoz. K. ugyanis azt mondta, ha fejvégű lenne a gyerek, még nem fenyegetne a császárral. Így viszont…

Felhívtam telefonon a Fordítót (K. őt ajánlotta). Azt mondta, nem javasolja, hogy elinduljunk, kb. csak 30%-os a fordítási sikeressége, ha sikerülne is a művelet, másnapra visszafordulhat a bébi, ezért ez egy-két napos program szokott lenni a kismamáknak. (Én nem bántam volna azt sem, ha ott nála megszülök – habár még sosem találkoztunk –, csak ne kelljen császárra mennem. És különben sem szeretnék K-val szülni…) De nem vállalja már, késő van az én esetemben, az út is nagyon hosszú. Mondtam, hogy én vállalom, mire azt válaszolta, akkor várnak.

Odaértünk szerencsésen, a rokonságnak csak később szóltunk az akcióról. A művelet előtt kívülről megtapogatta a hasamat, nagy babát jósolt, majd belső vizsgálat következett. Kicsi keze volt az orvosnak, óvatosan vizsgált, fájdalommentesen. Éretlennek találta a méhszájat, tuti nem szülök még szerinte. A vizsgálatot követően már csak egy kis kézi hallgatót használt, amivel L. szívhangját ellenőrizte. Végig rendben találta. Óvatosan terelgette kívülről, a hasamon keresztül. Pontosan éreztem, a Bébi melyik testrésze hol van, mit csinál. A fordítás egyébként nekem nem okozott fájdalmat, de végig úgy éreztem, a babám akarata ellen cselekszem, és nem állok ki mellette, nem védem meg őt ettől az általa nem kívánt piszkálástól.

A fordítás nem járt sikerrel. A Fordítótól megtudtam, hogy régen a nagyfejű babákat direkt fenékre fordították, mert a tapasztalat szerint úgy könnyebben megszülettek. Ez is adott egy kis erőt és bizalmat, hogy menni fog a faros szülés! A látogatásom után beszéltek egymással (K. és a Fordító), és K. megnyugodva mondta, hogy a Fordító szerint fogok tudni szülni. (Nahát!)

A Bébi addig bal oldalra görbülő gerinccel ült bent a méhemben, most az ultrahangon K. jobbra domborodó háttal találta, ennyi változás történt a helyzetében. Ezt K. bíztató előjelnek tartotta. Felhívtam rá a figyelmét, hogy talán inkább a macerától van, nem fordulni készül! Később tudatosodott csak az az érzés, ami volt bennem már az utazás előtt, hogy a baba beült már a kijáratba, onnan mozdítottuk ki ezzel a fordítási kísérlettel, egy kedvezőtlenebb helyzetbe.

A konferencia előtti délelőtt, 11-re rendelt be CTG-re, vizeletvizsgálatra az orvos, és délután négyig váratott, akkor közölte csak, hogy opaleszkáló vizelet miatt (a CTG rendben volt), még ma császár, ne is menjek haza (ha fejvégű lenne, maradhatna… szöveggel). Pontosan mikor lesz a műtét? Azt nem tudja, majd ha rám kerül a sor! Persze D. pont pár perccel előbb lépett le kaját venni, egyedül fogadtam a hírt. Semmit sem tudtam a császárról, természetes, háborítatlan szülésre készültem. Szóval teljesen tanácstalanul álltam, megbénítva a hírrel, hogy akkor császár. A belső vizsgálat alatt azt mondta K., hogy lábtartásos a baba, érzi, ahogy rugdossa a kezét.

„Nem lehet, hogy a műtétig megszülöm? Merthogy most rohadtul elkezdett fájni (azonnal a vizsgálat után), és eddig is (két órán keresztül, amíg vártunk az ítéletre) szabályos hatpercenkénti összehúzódásaim voltak (ugyan fájdalomérzet nélkül).” „Nincsenek kiskapuk – hangzott a válasz. – Annak lennének egyéb tünetei is” – szólt a kiegészítés. Én hülye azt gondoltam, hogy ha ő mondja, akkor biztos úgy is van, azt hittem, ő jobban tudja attól, hogy szülész. Elköszönt azzal, hogy jön a szülésznő, már szólt neki. Ugyan minek, ha megműt? Mi dolga lesz velem? – kérdeztem magamban.

Felvettek az osztályra. Lezuhanyoztam. D. ezalatt kint várt rám. Az események kezdtek felgyorsulni, egyre erősebbek lettek a kontrakciók. Kimentem D-hez a folyosóra. Többször csengettünk a szülőszoba ajtaján, mire végül kinyitották. A prof. kukucskált ki, épp egy szülést kísért. Kértem tőle egy terheslabdát, hogy könnyebben viseljem az összehúzódásokat az ajtón kívül, erre behívott, hogy kerüljek beljebb (D. nem jöhetett velem), üljek le a belső folyosón, amíg előkerül a szülésznőm.

Hát G. csak nem akart előkerülni, a hullámok meg csak jöttek. Nem bírtam tovább ülni, felkeltem, és találtam egy korlátot a fal mellett derékmagasságban, abba kapaszkodtam, ráhajoltam, közben erőteljesen fújtattam. A szünetekben leültem, vissza a csinos, szűk kis fonott karosszékbe. A pizsamám, amit hetekkel a terminus előtt vettem, rettentő szűknek bizonyult, ezt próbáltam palástolni egy jó meleg és vastag frottír köntössel. Egyre nehezebben viseltem mindkettőt. G. még mindig sehol.

Az egyetlen, aki észrevette, mi történik velem, az a prof. volt, pedig közben egy másik szülést kísért. Be is tessékelt a vajúdóba, ami egy hat-nyolc ágyas, nagyobb kórterem. Bent a félhomályban egyetlen riadt kismama várakozott az ágya szélén ülve. Én továbbra sem tudtam, mitévő lehetnék, akkor most vajúdhatok, vagy nem? Mindjárt megcsászároznak. Mégis, valamit tennem kell, a hullámok jönnek! De hogy csináljam? Nem tűnt egyszerűbbnek a helyzet itt bent a sokágyas kórteremben, lefeküdni ugyanis semmi porcikám nem kívánt, más lehetőséget pedig nem igen tudtam itt elképzelni. Nem volt túl hívogató a hely. Újra kimentem a folyosóra, hátha megjelenik a szülésznő.

Jött egy másik kismama a szemben levő karosszékbe, és fájdalomcsillapítót követelt, fájásokra panaszkodott. Én közben vajúdtam tovább a másikban.

Elszaladt mellettem G., kértem tőle is labdát, hátha megszán. Gyorsan visszaszaladt egyért, és odagurította. Hát sajnos ez sem jött be, nem tudtam használni a túl szűk ruhák miatt. Meglátván ezt a felvételemkor vizsgáló orvos, azt mondta a szülésznőmnek: „Szegény, ne adjon neki labdát…” Nem értettem. Mi van? Ez a fickó azt hiszi, kicsit játszadozni akarok még a császár előtt? – ez lehetett K. felettese. (Mikor korábban megvizsgáltak egymás után, mindketten egyujjnyira találtak nyitva. Hát persze, mi más lehetett volna az eredmény, hiszen pár perccel előtte mondtam K-nak, hogy MOST kezdett el ROHADTUL fájni, sokat nem tágulhattam azóta. A felettes, miután megvizsgált, levette a használt gumikesztyűt, és széles mozdulattal átnyújtotta K-nak, hogy ő helyezze a szemetesbe. Sokra nem tarthatta, de K. mégis minden döntése előtt őt kérte fel.)

Szóval, ott ültem tovább (immár labda nélkül) a szünetekben, a hullámokat pedig állva, félig a korlátra görnyedve vészeltem át. „Kiesett a hajgumid” – szólalt meg egyszer csak a fájdalmakra gyógyszert kérő kismama. „Aha” – mondtam két összehúzódás között, majd felvettem valamikor a földről.

Közben jött G., és próbált vért venni, de többszöri bőr alatti turkálás sem hozott eredményt, küldött valaki mást maga helyett. Óhatatlanul beleesett egy-két fájás a próbálkozásokba. A második nővérnek sikerült a vérvétel, még mosolyogtam is rá közben, ez már igazán meg se kottyant.

„Van esetleg szabad szülőszoba? Nagyon szeretnék egyet, és egy kórházi hálóinget is kérek szépen, mert nagyon kényelmetlen a pizsamám” – kértem a folyosón feltűnő G-t. „Nincs, most takarítják éppen” – hangzott a rövid válasz. Így hát szemem a takarítón tartottam, és ahogy végzett, újra feltettem a kérdést a nővérszobán heherésző G-nek, aki ugyanazt a választ adta, mint az előbb. Gyorsan válaszoltam illedelmesen, hogy nem, pont az imént fejezték be, kész van. Így kelletlenül bekísért, és eltűnt.

Gyorsan ledobtam magamról mindent, és próbáltam a vajúdásra koncentrálni. Úgy esett jól, hogy leguggoljak és a szülőágy szélébe kapaszkodjak, mindezt anyaszült meztelenül. Az ajtónak háttal helyezkedtem el, így nem láttam, amikor G. belépett. Biztosan megdöbbentette a látvány, ami fogadta, de rövid szünet után gyorsan kiadta a parancsot, miközben beljebb jött: másszak fel! Engedelmesen felmásztam a szülőágyra. Rám kötötte a CTG-t, amikor közöltem, „nemes” egyszerűséggel, hogy „kakálnom kell.” Miért most szólok, mikor pont elkészült?! Nem tudtam volna hamarabb?? – és eltűnt.

K. jött vissza, neki is említettem (kicsit szalonképesebb stílusban), hogy „vécére kell mennem.” Ő mondta, hogy ne izguljak, mindjárt utánanéz, hogy infúzióval is kimehessek, és biztosan csak a burok nyomja a végbelem. „Hány percesek a fájások?” – kérdezte meg, mintegy mellékesen. „Nem tudom… nincs órám… de elég sűrűn jönnek” – mondtam, miközben visszatartottam a levegőt, hogy beszélni tudjak. Kiment.

Közben D. is beszökött, a vizsgálóban át is öltözött. Odament a CTG-hez, és örömmel konstatálta, hogy: „Drágám, kiakadt a CTG! Drágám!!! Beindult!!!” – ujjongott. Jólesett, hogy nem pánikol, hanem megnevettet, függetlenül attól, hogy nem viccnek szánta, hanem tök komolyan így állt a dologhoz. G. visszajött, és ki is dobta. Szóval kb. öt percet volt velem.

Ekkor már nagyon nehéz volt, az fordult meg a fejemben, hogy most már aztán császározzanak meg, vagy legyen valami, mert ezt nem bírom így, ilyen bizonytalanságban, nem tudok tovább koncentrálni. Vajúdjak? Vagy műtenek? Vagy mi lesz már? Ugrásra készen kell várakoznom.

Jött K., megvizsgált, annyit mondott, hogy: „Lehet, hogy jön a feneke is” – (azt a fekvési helyzetet ugyanis vállalta volna), majd kiment. Bejött a felettes, ő is megvizsgált, majd szó nélkül kiviharzott a szobából, és jött a hír, hogy akkor most én jövök, helyet cserélek az épp műtőbe készülővel. Megjelent a hó-rukk, és kérdezte, hogy akkor megyek-e. Pont fel akartam kelni, mire jött az anesztes, hogy a hüvelyembe lóg a gyerek lába, ne menjek sehová, vigyen a beteghordó. „Megfog! Elenged!” – adta ki a vezényszavakat az ember, és át is rakott a gurulós ágyra. Kedvesen érdeklődtem a gerince hogyléte felől, és elnézést kértem, hogy ilyen nehéz vagyok.

„Várjatok, még meg sem borotváltam!” – kapott a fejéhez G. Mikor végzett, a beteghordó elgurított, és a műtőasztalra is átrakott. Ahogy ott feküdtem, várva, hogy felvágjanak, megint előkerült G. Az aláírásomat kérte a beleegyező nyilatkozatokhoz. A tartalmáról nem tájékoztatott, az utolsó oldalra lapozott, és azt mondta: „Itt írd alá…, itt… és még itt is” – engedelmeskedtem.

Az anesztes megkért, hogy üljek fel, és akkor hátba döf. Közben, amíg erre vártam meztelenül, a műtéthez beöltözők velem szemben nevetgéltek. Kellemetlenül éreztem magam előttük ruhátlanul. Megkérdeztem az anesztest, megvárják-e a kontrakció végét? Igen, jött a válasz – de nem végeztek a következőig, sőt az utána jövőig sem.

„Érzi a meleget, ahogy szétárad a lábaiban?” – érezni véltem, de a zsibbadást nem. Éreztem még a hideget-meleget is, amit a bőrömön próbálgatott. Már vágtak is fel. Az érzéstelenítés nem hatott. Ide-oda rángatták a szerveim, úgy éreztem, széttépnek. Innen nem tudom időben rendezni a történéseket, csak leírom, amire emlékszem: 

Annyi erőm sem maradt, hogy üvöltsek, csak halkan annyit bírtam elsuttogni, hogy „…kérem, segítsenek… nagyon fáj…” Az anesztes egy darabig simogatta az arcom, aztán magába roskadt egy széken. A helyettese úgy próbált segíteni, hogy közvetítette az eseményeket, mintha legalábbis egy focimeccsen lennénk: „Most választják szét az izmokat… most tolják félre a beleket… most veszik ki a méhét…” – még csak most? Mindjárt meghalok… és kiveszik??? Az egészet????? Nem csak ejtenek rajta egy bemetszést??? – ezek a kérdések suhantak át az agyamon…”

„Na, kezd beállni” – mondta megnyugodva az egyik anesztes a másiknak… „Aludt egy kicsikét?” „Biztos…” – válaszoltam, valójában hallottam őket, de ez alatt az idő alatt egy furcsa állapotba kerültem, mintha nagyon eltávolodtam volna mindentől, és megszűnt a remegés is. Aztán újraindult. Ezt a kis időt leszámítva a műtét elejétől a végéig egyfolytában volt ez a megállíthatatlan remegés. Még az elején kérdeztem, azt mondták, szokott lenni. Az izgalomtól.

„Most mit érez?” – folytatta a kérdezősködést a sportriporter. „Valami… meleg folyadék… ömlik ki belőlem… – éreztem azt is, hogy meleg. Aztán egy kicsivel később: „Nem nézi meg a kisbabát?” Csak arra tudtam gondolni, hogy ugyan, hagyjanak már békén…

Szerencsénkre valaki nem hagyta annyiban, az arcunkat egymáshoz érintette L-lel. Ekkor eszméltem fel, hogy ennek az egésznek ő volt az értelme!!! Össze-vissza puszilgattam, ahol csak értem. Még folytattam volna, de már vitték is el. Később megkérdeztem, hogy a kisbaba az apukával van? Megnyugodtam, amikor mondták, hogy igen.

„Megmozdíthatom a lábam? …nagyon kényelmetlenül van…” „Ha tudja!” – hát tudtam. „Sokáig tart még?” – kérdeztem. „Nem, már nem tart soká. Mindjárt végzünk” – és a keresztnevemen szólított K. „Milyen kedves” – gondoltam. Csöndesen dolgoztak rajtam tovább. „Mindjárt végeznek…” – mondtam az anesztesnek.

Anyáék ott vártak a folyosón, láttak, amikor kitoltak, át a gyerekosztályra. Anya azt mondta, megnyugodott, hogy láthatott, nem néztem ki rosszul, élettel telinek talált. Habár direkt kértem, hogy ne jöjjenek be, nem akartam, hogy a közelben legyen, nekem is jólesett látni őt, az események után.

Megérkeztünk a szobámba. Jött G., a gyerek helyett egy súlyos homokzsákot dobott a hasamra. „Muszáj ezt?” „Igen!” Hát, állatira nem hiányzott, D-t néha megkértem, hogy emelje fel egy kicsit, hadd pihenjek pár másodpercet.

Meghozták L-t. G., a jól beígért: „és akkor megúsztatjuk a kisbabát egy nagy kád vízben, amitől elernyed, nyugalom árad szét rajta, a mellkasodra fektetjük, segítek mellre tenni” helyett hazament. Így D-vel kettesben próbáltuk a tanultakat átültetni a gyakorlatba. A meztelen mellkasomra tettük L-t, ő rögtön tudta emelni a fejecskéjét, és csak nézegetett. Főként a szemünkbe. Kérdeztem D-t, hogy szerinte megszokott-e már, tehetem-e mellre? – Ugye, volt szó a kórházi szülésfelkészítőn arról, hogy nem kell mindjárt cicivel tukmálni a szerencsétlen újszülöttet! – D. azt mondta, szerinte próbáljam meg. Hát próbáltam, életemben először. A kis Drága nem tiltakozott, elfogadta a mellem, szopizott. Aztán rettentő nehéz lett, az egész hasam sajgott, megkértem D-t, hogy vegye le rólam. Nagyon rosszul éreztem magam emiatt. Annyi mindent kibírtam, és pont a Bébi a nehéz.

Nem hagytak minket sokáig békén, legalábbis nekem nem volt elég az egymással töltött idő. Jött egy csecsemős nővér, és ellenmondást nem tűrő hangon követelte, hogy adjuk oda az újszülöttet. Odaadtuk. Elvitte. Máig bánom, hogy engedtem. A Babámnak élete első éjjelét a kinti világban, egyedül, nélkülem kellett töltenie.

„Aludnia kellene, hiszen holnaptól el kell látnia a kisbabáját!” – mondta az éjszakás nővér. Mindenre tudtam gondolni, csak alvásra nem, így kérlelőre fogtam a dolgot, hadd maradjon D., senkit nem fogunk zavarni, az egyágyas fizetett szobámból ki sem fog mozdulni, nem fogja meglátni senki, hadd maradjon. Zárlat volt egyébként, így ezt nem hagyhatta, kis idő múlva visszajött: „A férjének is pihennie kell, hagyja hazamenni!” – Hagytam.

Később bejött az anesztes, és szólt az éjszakásnak, hogy dupla adag fájdalomcsillapítót adjon, mert a műtőben nem ment minden úgy, mint kellett volna. Semmi hatását nem éreztem, sajnos, ennek sem. Meg is kérdeztem, hogy akkor kapok-e fájdalomcsillapítót, mire mondta a kedves nővér, hogy már az folyik az infúzión.

Egész éjjel nem tudtam pihenni. El-elszenderedtem, de folyton felriadtam, azt hittem, az én Kicsikém sír. Még nem volt alkalmam megismerni a hangját. A nővér kedvesen azt mondta, hogy a csecsemőosztályon csend honol, egyébként is messze van, nem hallhatom.

Már hajnaltól vártam G-t, mint a Messiást. Egy ideig. Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy majd én magam felállok, és elhozom a Babám, egyedül. Fel is vetettem az éjszakásnak az ötletet, mire azt válaszolta, hogy „dehát a G. ezért jön be!” Ezt előbbre valónak hittem, mint a saját ügyünket. Azt is elhittem, hogy L. érdekében az első éjszakát nem tölthetjük együtt, mert nem tudnám ellátni. Már hogyne tudtam volna, hiszen nem sikerült az érzéstelenítés!!! G. soká érkezett meg. Bosszankodott, hogy jobban járt volna, ha haza se megy. Oké-oké, csak hozd már L-t. – gondoltam.

De először lábra kellett állítania: Na, akkor keljek fel! – nekikészültem, húzódott és hasogatott a sebem, de gondoltam, hogy ez így normális. Mivel L-t csak akkor láthattam, ha felkelek, ezért haladni akartam. Óvatosan feltámaszkodtam az alkaromra, és oldalt fordulva, lassan-lassan felültem az ágy szélén. Lelógattam a lábam. Kicsit pihenjek! – Pihentem. Mikor úgy éreztem, rendeződött minden, felálltam.

Lassan, csoszogva a fájdalomtól elindultam a zuhanyzó felé, közben G-re támaszkodtam jó erősen. Levetkőztem a segítségével, és élveztem a tiszta vizet. Aztán egyre gyengébbnek éreztem magam, és őt kérdezgettem, hogy „nem fogok elájulni?” Átállította hidegre a zuhanyt, és az irányítást is magához ragadta, letusolt, én pedig moshattam magam, szigorúan csak az alsó felemet, arra kaptam engedélyt. Szívem szerint jó sokáig áztattam volna még magam, hogy megtisztuljak, de G. szerint ennyi épp elég volt, elzárta a csapot, és visszatoloncolt az ágyba, mielőtt hanyatt vágódtam volna. Megtanította, hogyan ápoljam a császársebem. Hálás voltam ezért és a fürdetésért is.

Nagyon gyorsan kitágultam, még jó, hogy nem mentünk haza a kórházi cuccokért! Hát ő még senkit nem látott tíz perc alatt felkelni császár után! Ez másoknál egy egész délelőttös program. Látom, a fájdalommal nincs probléma! (Anyám mondta, hogy ő ezt tudta rólam. Nekem viszont új volt ez az információ magamról.) Mondtam neki, hogy úgy látszik, az érzéstelenítés nélküli műtét hatása.

Három napot voltunk bent a kórházban, egy örökkévalóságnak tűnt. Úgy köszöntem el, hogy ide se jövünk többet, legközelebb ügyesebbek leszünk, a következőt otthon szüljük!

Végre találkozhattunk D-vel, együtt lehetett az új család!

Később kikértem a kórházi dokumentációt, az altatási jegyzőkönyvben ez olvasható: „Zavartalan anesztézia.”

K. K. E.

Második gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.