igaz történetek szülésről, születésről

1491. nap: Másodszor (Hentesmunka)

1491. nap: Másodszor (Hentesmunka)

Előzmények: Pár nappal az események beindulása előtt voltam az új nőgyógyászom helyettesénél. (Az első babám születése után kerestem a sztárorvost, akinek kimagasló eredményei voltak a császár utáni hüvelyi szülésben. Úgy gondoltam, egy kórházi vonalat is ébren tartok a vágyott otthonszülés mellett.) Mondtam a helyettesének, hogy úgy érzem, nagyon lent van a baba feje, nem baj-e, mire azt válaszolta, nem, azt szeretjük. Mindent rendben talált.

Ezután nyugodtan mentünk el vidékre a férjem, D. családi ünnepére. Mindkét ott töltött éjjel felébredtem, mintha egy-egy összehúzódást éreztem volna. Féltem, hogy meg akar születni a baba, ezért el is vetettük az ötletet, hogy én tovább maradok L-lel, az elsőszülöttel, kihasználva az utolsó napsugarakat és a pancsolást a strandon. Másnap a „Hogy aludtál?” kérdésre be is számoltam a rokonságnak arról, hogy pánikpercek voltak: „Úgy érzem, nagyon lent van a baba feje, aminek örül is a nőgyógyász, bár még csak a 32. héten járunk. De lehet, hogy ez akkor normális, L., ugye, ilyenkor ült bent, az más érzés volt, fejvégű babával még nem volt dolgom.”

Visszatartás: Pár nappal hazaérkezésünk után M. azt mondta, mielőtt hazament tőlünk, hogy ha úgy érzem, mennünk kell, akkor induljunk, ő itt nem tehet többet, túl pici még a baba. Előtte azért még kiderítette, hogy hol van Magyarországon a legjobb koraszülött-intenzív.

Mikor vajúdva beestem oda, fogadott is a kórház szülészeti osztálya. Kaptam tüdőérlelő szteroidot, aminek 48 óra szükséges, hogy kifejtse a hatását a babánál, a kontrakciókat pedig Bricanyl-infúziókkal állították le. Mivel teljesen leálltak, nem sokkal másfél nap után kiraktak az intenzívről (a nőgyógyászatra!), itt már csak szubkután injekciók formájában kaptam a Bricanylt.

Mikor letelt a 48 óra (amíg elért a babához a tüdőérlelő), saját felelősségre távoztam. Úgy gondoltam, a nőgyógyászat nem épp a legmegfelelőbb hely a pihenésre, négyóránként én is be tudom adni magamnak az injekciókat (más úgysem történik), otthon, családi körben biztosan többet tudok pihenni, és kicsi L. nagyon vár. A nővérek azt is értésemre adták, hogy nem szabadulhatnék ám olyan könnyen azért, mert most leálltak a kontrakciók. A külső osztályról ugyanis hetente szoktak visszajárni a kismamák a Bricanyl-infúzóra. Ezt semmiképp nem akartam, bika erős gyógyszerekkel mindenáron nem akarom bent tartani a babám. Ha jönni akar, akkor engedjük.

A kedves nővér megmutatta, hogyan kell beadni bőr alá az injekciókat, azt mondta, nem lehet eltéveszteni. Otthon szorgalmasan adagoltuk, hol D., hol én magamnak. Deréktájon megemelt kanapén feküdtem, M. már másnap reggel CTG-zett. Anyám délelőtt elvitte magukhoz L-t, hogy tudjak pihenni. (Nehéz volt vele, folyton engem akart, nagyon zaklatott volt, érezhette, mi készül.)

Nem sokkal később megérkeztek anyósomék. D-nek nem sikerült kommunikálnia feléjük, hogy most nem megfelelő az idő a látogatásra, pedig megígérte. Kezdett reménytelenné válni, hogy néhány órát kettesben tölthetünk. (Anyósom nagyon sokat segített egyébként – és teszi ezt most is. Anélkül, hogy faggatott volna, hová járkálok, vigyázott L-re, így tudtam eljutni az infóhétre öt hónaposan. Ez alatt anyám kétségbeesve találgatott, mire készülök, riasztotta a külhonba szakadt kolléganőjét, hogy megírhassa nekem e-mailben, hogy ha úgy érzem, nem szültem a császármetszés miatt, ez a médiából jövő egészségügyi propagandának köszönhető, nem a zsigereimből jön. Egyenesen orvosi esetnek hittek, hogy nem szimpatizálok a kórházi úttal.)

Miután anyósomék elmentek, és pihenhettem volna, felhívtam anyámat, hátha rendezzük a kapcsolatunkat. Ehelyett jól összevesztünk: Akkor ne beszélgessünk, ha nem mondhatja el a véleményét! Mi mást tehetne? – Azt feleltem, hallgathatna, és földhöz vágtam a telefont.

Besűrűsödtek a kontrakciók. Felhívtam a sztárorvost, aki mondta, hogy a helyemben otthon maradna, nem menne sehova, hiszen csak gyakorlatozik a méhem, ezek csak jóslók, ilyenkor sok kismamát megijeszt a bentlakója… Később újra hívtam, amikor már nem volt kérdés számomra, hogy jönni akar a bébi, és egy napot sem marad bent tovább, nem hogy hét hetet, és hogy lassan indulni kell valahova, adjon tanácsot, hogy hova menjek. De már nem vette fel…

Beszéltem vele, a Bentlakóval, hogy elfogadom a döntését, habár nem könnyű. Nem lehetünk majd együtt, el fogják tőlem választani, és innen úgy néz ki, sokkal egyszerűbb lenne, ha bent várná meg a 40. hetet. Az ő oldalát nem látom, onnan biztosan másképp fest a helyzet, és elfogadom, ha úgy dönt, hogy jönni akar.

Kétségbeesve hívtam M-et, hogy mikor induljak és hová, hogy engedjenek szülni, ne akarják megint visszafordítani, mint három nappal ezelőtt. Ő megkérdezte, hogy akarom-e, hogy megvizsgáljon, és én örömmel válaszoltam, hogy igen!, ha neki jó így. Annyit mondott, hogy húsz perc múlva ideér.

Innentől kezdve, hogy felvállalt, megváltozott a vajúdás. Egész másképp éltem meg, szinte örömmel üdvözöltem minden kontrakciót, nem félelemmel. Így sokkal elviselhetőbb volt, hogy kiesett a kétségbeesés. Nagyon hosszúnak tűnt az a húsz perc, attól tartottam, késő lesz már elindulni a kórházba. Mire megérkezett, én anyaszült meztelenül fogadtam őt az ajtóban, a terheslabdán ülve. Elnézést kértem, hogy kissé hiányos az öltözékem, de biztosított felőle, hogy őt nem zavarja: „Csak nyugodtan…”

„Kétujjnyi” – vizsgált meg. „Ó, de jó, én azt hittem, már szülök!” „Még van idő.”

Egyre sűrűbben vonultam vissza a fürdőszobába. Teljesen sötét volt, csak az előszobában égett a lámpa. A nappaliban kinyitva hevert a kanapé, még abban az állapotban, ahogy a visszatartásról hazaértem, a szigorú fekvésre készülve. Teljesen elfoglalta az egész szobát.

Az összehúzódások alatt az alkarommal a fürdőszobában levő szekrényre támaszkodtam, ráhajtottam a fejem, és erőteljesen fújtattam. Közben furcsán ringattam a csípőm. Nem sokkal később úgy esett jól, hogy a törölközőszárítón csimpaszkodjak: „D.! Ez nem szakad le?” – aggódtam egy kicsit. Itt lógtam, valahányszor jött egy hullám. Ki-be mászkáltam a fürdőszobából, nem tudtam nyugton lenni. Közben éreztem pedig, hogy nagyon fáradt vagyok, jólesne aludni, de féltem, ha lefekszem, nem marad erőm vajúdni-szülni.

Egyre többször lógtam a törölközőszárítón, próbáltam engedni a tágulást, biztosítani az utat a születendő kisbabám számára. D. megpróbált megsimogatni a keresztcsontomnál, de nagyon ideges volt, nem esett jól az érintése, ezt elég durván, röviden, tömören értésére is adtam: „Nem kell!” M. viszont pár hullámmal később (nem feladva, az előző próbálkozást végignézve), a derekamra tette a tenyerét, és pont eltalálta, hol jó, máris könnyebb lett, megköszöntem.

Látva a vajúdás ütemét, azt mondta, indulni kéne a kórházba, nem lenne jó, ha ez a kisbaba itt születne meg, hiszen még csak 33 hetes. D-vel megbeszélték, hogy gyorsan be kell érni, és az útvonalat. Nem kellene megállni, persze, csak a piros lámpánál. Indulunk. „Milyen ruhát akarsz felvenni? – kérdezi tőlem D. segítőkészen. „Nem érdekel, csak menjünk! Ugye, M., most már engedik megszületni?” „Igen, én úgy gondolom, engedik. Miért ne engednék?” – válaszolta nyugodtan.

Amíg D. bezárta a lakást, addig lent a kerítésen csimpaszkodva vészeltem át egy újabb hullámot, jól beleereszkedtem. M. közben tartott a másik kezemnél fogva. Mire D. leért, addigra megint nem tudtam beülni a kocsiba, újabb összehúzódás érkezett. Az ülés is túl elöl volt, nem tudtam hátrahúzni. D-nek végre sikerült, de nagyon lassan ment minden. Amikor végre beültem, úgy bőgtem, mint egy tehén. Furcsán mélyről jövő búgás volt (AAA-aaa-aaaa), és a szünetekben ordítottam, hogy „Gyorsabban! Menj már!!!” Rettentő lassan haladtunk, úgy éreztem, nem bírom ki a kórházig. D. szakaszokban haladt, egyfolytában M-t várta (a saját autójával jött utánunk), hiába beszélték meg előre az ellenkezőjét.

Sikerült rossz bejárathoz érkezni, pedig a visszatartás miatt már tényleg ismerni kellett volna, hogy hol lehet bejutni. Itt már a minden mindegy érzés kerített hatalmába. (Később azért többször előtört belőlem, hogy ez már sok volt.) M. valahogy bevágódott a kocsinkba, onnantól jobb volt. Szólt, ha nyomnom kell, akkor ne engedjek az ingernek.

Végre megérkeztünk a másik bejárathoz. Lehetetlennek tűnt, hogy a saját lábamon egy lépést is tegyek, de mégiscsak sikerült feljutni a harmadik emeletre. M. közben lemaradt, ez egy kicsit nyugtalanított.

A szülőszobán régi ismerősként üdvözöltek. Azt nem mondom, hogy kedves ismerősként, sőt! Leszúrtak, hogy 33 hetesen miért „kényszerítem” megszületésre a babám? – miután vigyorogva közöltem, hogy most tényleg szülni jöttem (pár napja még bőgve mondtam ugyanezt).

Rögtön figyelmeztettek, hogy csak egy ember jöhet be. Gyors gondolkodás után M-t választottam, aki időközben utolért bennünket. – „Ugye, nem baj, D.?” – Azonnal elkezdtek faggatni, hogy ki az, akit választottam. „Barátnő?” – „Igen, a barátnőm” – válaszoltam.

A rangidős szülésznő megtapogatta a hasam, hogy meddig érnek az összehúzódások, de elég volt csak rám nézniük, és már vissza is vonultak, sustorogva latolgatták, kit tudnának most éjjel előkeríteni a szüléshez.

Az a szülésznő vett kezelésbe, aki bent tartózkodásom alatt a legkevésbé kedvelt meg. Ajánlotta, hogy akkor öltözzek át a szüléshez a hálóingembe. Mekkora előrelépés! Saját hálóingben lehettem volna, de kötelező a gátmetszés, és parancsra kell nyomni. Kihagytam ezt a lehetőséget, mert nem volt hálóingem. Mondtam, hogy ha nem zavarja, maradnék csak a felsőmben. Amikor megvizsgált, négyujjnyira voltam nyitva. „Hamar meglesz az a 2 cm!” – suttogta M.

Pisilnem kellett. Azt válaszolták, tudom, merre találom a vécét. Mondtam M-nek halkan, hogy az nagyon messze van. Mire rám förmedtek, hogy miért mondom ezt, hiszen tudom, hogy itt van a közelben. A mosdó nem lehetett messzebb 15-20 méternél, de vajúdás közben egészen megváltozott minden, egészen mások voltak a dimenziók (bár a múltkori ottlétem alatt sem voltam olyan állapotban, hogy közelinek tűnjön ez a távolság).

Elindultunk. Egészen a szülőszoba ajtajáig jutottunk (kb. három lépés), mikor utolért a következő összehúzódás. Belekapaszkodtam a tolóajtó tetejébe, és teret engedtem a tágulásnak. Tovább mentünk, de úgy éreztem, vissza kell fordulnom. Kérdeztem, hogy útközben pisilhetek-e, erre hülyének néztek. Most így tényleg furcsa, akkor nem volt az.

Visszaértünk, felparancsoltak az ágyra, hogy a szülészorvosnő is meg tudjon vizsgálni. „Látja? Nem kellett volna hazamenni!” „Otthon ugyanúgy csináltam mindent… csak még pihenni is tudtam… a vérző nőgyógyászati betegeket sem kellett néznem a szomszédos ágyon… és a családommal lehettem” – emelt hangon válaszoltam, közben szüneteket tartottam, lihegtem. „Igen? Beadta magának a Bricanyl-injekciókat?” „Igen!” „Pedig nem volt könnyű beszerezni” – tette hozzá M.

„Aha! Ő akkor nem barátnő, hanem egy dúla!!! Akkor úgy kell mondani!” – nem elég, hogy egy valaki jöhet csak be, még azt is ki akarja kötni, hogy kit választok??? Mi az, hogy meg kell neveznem, kivel óhajtom a szülésemet végigélni??? – de csak magamban háborogtam. „Néha fontosabb a barátság” – mondta M.

„Itt már szinte nincs is méhszáj!” – döbbent meg a szülész. A szülésznő mentegetőzve mondta, hogy az előbb még csak négyujjnyi volt. „Mikor kezdődtek az összehúzódások?” – Most mit mondjak? – tanakodtam magamban. Fogalmam sincs, hány óra! M-re néztem. „Tíz óra körül” – mentett ki M. „Igen, tízkor” – helyeseltem. „Az előző szülésénél is nagyon gyorsan tágult” – tette hozzá M.

A nő még hablatyolt valamit az otthonszülőkről, hogy a múltkori nem volt így kitanítva, de már csak arra emlékszem, hogy jöttek a tolófájások. Közben infúzióra kötöttek, „merthogy császáros voltam”! Ezt nem értettem. Láttam, hogy suttognak valamit, hogy mit kössenek be. Az EDA-t visszautasítottam, nem is verte ki a biztosítékot, hiszen úgyis késő volt már. Akkor vajon mi lehetett az a két infúziós zacskó, amit bekötöttek? Szerepel vajon a kórlapomon?

A nő burkot akart repeszteni, mire mondtam, hogy: „NE!!!” „Miért ne?” – kérdezte csodálkozva, majd elkezdett magyarázni, mintha jól megtanult leckét mondana fel, hogy milyen veszélyes burokban születni, „a magzatvíz színe pedig diagnosztikus értékű.” (M. mondta, hogy az egyik gyereke burokban született, köszöni, jól van.) A nyanya azért benyúlt, és olyat éreztem, mintha egy húrt pendített volna meg bennem. „Már megrepesztette” – mondtam. Erre úgy reagált, mint mikor vízilabdameccsen az ellenfelet lábbal víz alá húzza a játékos, és ezt leplezni próbálja: védekezve felemelte a két kezét a levegőbe, és tagadott: „Nem repesztettem meg!”

„Ide nyomjon! – piszkált meg a szülésznő – Most nyomjon! Nyomjon még egyet!” „Mindjárt jön az inger, mindjárt nyomok!” – próbáltam biztosítani őket arról, hogy érzem, mi folyik a testemben, és mindjárt ott fogok tartani, ahol várják. „Maga dúla, igaz?! Az lenne a feladata, hogy közvetítsen! Mondja meg neki, hogy nyomjon!!!” „Nem jön elég szépen a baba?” – kérdezte M. csendesen. „De most nyomjon!!! – toporzékolt. – Mindjárt felhangosítom a CTG-t, hogy hallja, milyen rossz a gyerek szívhangja!” – Szóltam, hogy ne tegye, nem akarom hallani, de ő csak tovább bizonygatta, hogy milyen rossz a gyerek szívhangja. Próbáltam kikapcsolni a fejemből, mintha nem lenne körülöttem semmi zavaró tényező, és fennhangon szólongattam a babám: „Gyere, Kicsikém, gyere!” (M. azt mondta, a nyomások közti szünetekben mindig nagyon szépen rendeződött a szívhangja, és gyakori, hogy ha valami akadály van, például rövid a zsinór, vagy rá van tekeredve, akkor szakaszosan halad előre a születendő gyermek, közben meg-megpihen, kihasználva a nyomásszüneteket.)

De ők ezt nem akarták megvárni. „Nyomjon!” „ÚGY AKAROK NYOMNI, AHOGY ÉN ÉRZEM!!!” – üvöltöttem. „Nézze, engem nem zavar, ha kiabál.” „De így nem jó, M!” – suttogtam. Amikor próbáltam volna felülni a hanyattfekvő pozícióból a nyomáshoz, akkor a nő kirántotta alólam a lábam, kb. kengyeltartásba húzta, és a saját hasához nyomta, majd magyarázni kezdett, hogy a hasprés így működik, ő tudja! Elgondolkodtam rajta, vajon neki hogy menne hanyatt fekve, kengyeltartásba szétfeszített lábakkal, mondjuk nem is a szülés, csak a székelés? Hogy működne akkor a hasprés?

Közben állandóan magához szorítva simogatta a lábam, amitől a hányinger kerülgetett. Próbáltam ilyen-olyan indokokkal lerázni, de nagyon elszánt volt, hiába húztam arrébb, mindig megtalálta a combom, és rendületlenül húzgálta rajta fel-alá a tenyerét. „Most nyomjon! Most már megrepesztem a burkot!” – szomorú voltam, de már nem volt erőm tiltakozni. „Milyen a víz?” – tudakolta M. „Tiszta – válaszolta szinte csalódottan. – Nyomjon!” „De így szét fogok szakadni!!!” – úgy éreztem, most nem nyomni kellene, csak finoman átengedni őt, hogy épek maradjanak a szöveteim is. „Dehogy fog, a gyerek feje nyomja, már látom a haját!” – szólt közbe a szülésznő is. „Nyomjál” – súgta M., és én nyomtam. Nem a tetőponton és többször, mint ahogy a nyomási inger diktálta volna. Kicsúszott belőlem a Kicsikém, a feje után fájdalom nélkül bukkant elő a teste többi része. Megszületett!

Rögtön a hasamra fektették, én pedig felhúztam a felsőm, hogy szopni tudjon, ha szeretne. A szülésznő mondta, hogy nem fog tudni, mert túl rövid a köldökzsinór. Ahogy kibújt, nem felsírt, hanem azonnal üvölteni kezdett, és nem is hagyta abba, amíg el nem vitték. Nagyon boldog voltam, mert arra készültem, hogy nem lesz ereje sírni. Többször óvatosan bekukucskáltam a takaró alá, és nézegettem, majd gyorsan visszatakartam, nehogy kihűljön. „Szia, Drágám, jaj de finom meleg vagy!” – ezt mondtam neki először.

Nemsokára szólt a szülésznő, hogy elvágja a köldökzsinórt. „Hosszút!” – súgtam oda M-nek. A szülésznő készségesnek tűnt, érdeklődött, hogy hol kösse el akkor? Megvárták, míg a pulzálás megszűnik, és M. megmutatta, hol van az a hely, ahol befűződik, ők ott szokták elkötni. A neonatológus is beleegyezett. Itt kapcsot tettek rá, és mindenki ámuldozott, majd mondták, hogy oké, de így nehezebben fog/nem fog leszáradni. M-től érkezett a válasz: minden gyerekének leszáradt. (Persze rövidre vágták később, mire másnap reggel hatkor meglátogathattam a Babám, már csak egy pici csonk volt, arra hivatkoztak, hogy kényelmetlen lett volna neki az inkubátorban hason fekve. M. azt mondta, szerinte a csatt sem lehet kényelmes, de akarta is mondani, hogy biztosan így lesz, ne aggódjak e miatt.)

„Ennyi volt a lepény?” – kérdeztem csodálkozva. A Baba után nagyon gyorsan megszületett, fájdalom nélkül csúszott ki belőlem. Olyan kicsikének tűnt, de senki egy pillantást sem vetett rá, nem vizsgálták meg. Úgy bántott már a múltkor is, hogy csak úgy félrehajították a veszélyes hulladékba, ami addig hűségesen táplálta a magzatomat.

A beérkezéstől számítva 26 percen belül megvolt a baba. Sokat tipródtunk, hogy milyen nevet adjunk neki, egy sem volt a tarsolyunkban, ami legalább egyikünknek tetszett volna. A nő készségesen öntötte magából az ötleteket, sőt! Mikor D. felvetett egyet, arról kijelentette, hogy ostobaság! Mivel törvény adta jogunk nyolc napig gondolkodni rajta, illedelmesen haladékot kértem, mire visszakérdeztek, hogy a laborba akkor milyen néven menjen a gyerek vére? M. megkérdezte, nem tudnák-e ráírni, hogy én vagyok az anyja? Nem ment nekik.

Elvitték megmérni, ellátni. Jött a hír, hogy jóval kétezer gramm felett van! Dagadtam a büszkeségtől! Visszahozták egy utolsó puszira. Jó volt, hogy még egyszer láthattam.

„Na, akkor most jön a betapintás, aztán a jódos öblítés, és utána még össze is kell varrni!” – újságolta a nő széles vigyorral az arcán. „Nem lehetne kiváltani megfigyeléssel, vérnyomásméréssel?” – próbálkozott M. megmenteni. Még a B-t is elmesélte, hogy volt egy hegszétválásos esetük, nem piszkálták, a szoros megfigyelésen kívül mást nem tettek, szépen magától összeforrt, ultrahanggal ellenőrizték. Ezt is lerázta magáról a nő: „Hát ez biztos nem így volt! Nem hiszem!”

„Na, ugye nem is fájt?” – kérdezték tőlem a betapintás végeztével. „Csak, mint egy szülés” – válaszoltam csendesen. „Na, azért annyira nem!” – vágta rá kórusban a szülész és a szülésznő. Gondolkodtam rajta később, hogy gyakran kaphatják ezt a választ, hogy így reagálnak? Hmm. Vajon honnan tudhatták volna, milyen volt?

„És most kiöblítjük a méhét ezzel a jódos oldattal! – folytatódott a procedúra. – Ezt szokták szeretni, jó hideg lesz!” – vigyorgott. Nagyon fáztam tőle. „Én inkább meleget kívánok” – már nem kiabáltam. M. közben azt suttogta, hogy vigasztaljon a tudat, a hegem jól van.

„Teljesen szétszakadt a hüvelye!!! Teljesen! – a nő ezt legalább háromszor elordította, zengett tőle az épület, de a szülőszoba biztos. – Látja? Mert nem úgy nyomott, ahogy kértem!” A kurva anyját! – de ezt is csak magamban gondoltam. Azért szakadtam szét, mert úgy nyomtam, ahogy diktálta. Borzasztó erőtlennek és szomorúnak éreztem magam, teljesen kiüresedtem. „Hát ezt be kell varrni!” – és nekilátott. Még ketten figyelték a műveletet. Minden egyes öltést jó alaposan meghúzott, megcsomózott. Nagyon zavart egyébként az a szülésznő, akinek semmi dolga nem volt itt, csak beugrott egy kicsit bámészkodni a hüvelyvarrásomra.

M. megkérdezte tőlem, hogy megnézheti-e, mi folyik odalent, és én nagyon örültem neki, hogy vigyáz rám. Rengeteg öltést berakott a hentes, egészen föntre is, alig érte el, pedig jól szétfeszített. Közben ecsetelte, hogy milyen rettentő módon szétszakadtam. „Na, majd legközelebb úgy nyom, ahogy én mondom!” Hát ebben halál biztos, hogy téved! De nem árultam el neki.

„Nagyon csúnya a sérülésem?” – kérdeztem a szülésznőt, mikor a hentes kiment. „Nem. Koraszülésnél kötelező a gátmetszés a protokoll szerint, de csak kicsit vágtam” – küldtem neki egy puszit hálám jeléül. Úgy vettem észre, M-nek köszönhetően szimpatizált velünk.

A szülész folyamatosan a „szültem” szót használta a sztorizgatásai közben (merthogy egyfolytában beszélt, egy percre sem maradt csöndben), mintha az anyák helyett valójában neki lenne köze a születendő gyermekekhez.

„Nincs kint az apuka! Hová tűnt?” – szegezték nekem a kérdést, mintha nem egész idő alatt a szülőágyon lettem volna. Gúnyt éreztem ki a szavaikból, mintha élveznék, hogy D. eltűnt.

Később azt mondta (merthogy előkerült), ő arra gondolt, még órákig tartani fog a szülés, ezért hazament még néhány dologért. Én inkább azt hiszem, megsértődött, hogy nem őt választottam annak az egynek, aki bejöhetett… de jobb volt így, mindkettőnknek. Nem tudott volna segíteni…

„Ha nem kitolásra jön be, biztosan megcsászározom, merthogy az előző is császár volt” – adjunktusi címmel rendelkezik egyébként a szülész…

Lassan végeztek velem, otthagytak kiterítve. Olyan üresnek éreztem magam, messzinek és kifacsartnak.

Hozták a beleegyező nyilatkozatokat. (Ez még az előző szülésemen is túltett, azt hittem, annál később, mint mikor a műtőasztalon fekszem felvágás előtt, már nem kérhetik az aláírásom.) Szóltam M-nek, hogy én ezeket nem akarom aláírni. Sajnálom, hogy végül mégis megtettem.

A szülésznő többször megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Kicsit gondolkodtam. Tulajdonképpen örülnöm kellene, hiszen hüvelyi úton megszületett nagyon jó állapotban a babám. Én szültem meg. Ő pedig megszületett! De csak messzeséget, ürességet éreztem. Jól elintéztek.

Még megcsapolt a szülésznő, mielőtt kiraktak volna az osztályra. Mondtam előre M-nek, hogy ez nem fog fájni (de tévedtem), egy hosszú, merev csövet helyezett fel, jól megnyomkodta a hasam, hogy ami tud, ürüljön ki, ugyanis hiába volt ingerem, nem sikerült pisilni. Székelési ingerem is volt folyamatosan, de óva intettek attól, hogy varrás után rögtön próbálkozzak.

A hátralevő időben, amit minden újdonsült család egymással tölthet a szülőszobán, én gyerek és férj nélkül, a hentes társaságában lehettem. Folyamatosan szövegelt. Arról szólt a kiselőadás, hogy hogyan működik a hasprés, és hogy „a magzatvíz diagnosztikus értékű.” Azt hiszem, ez szállóigévé válik, bár nem szívesen idézem vissza egyelőre, még viccből sem.

M. most sem tétlenkedett, még a szülőágyon kézzel lefejt tőlem tejet, és átvitte Gy-nek a PIC-re. (Köszönöm!!!)

Második nap, amikor mentem meglátogatni a PIC-re a kisbabámat, tettem egy vargabetűt, mert úgy fájt a gátam, hogy kértem, nézze meg valaki – tudtam, hogy minél előbb, annál jobb helyrehozni (a hentesmunkát). Menni még nem igazán tudtam, semmi erőm nem volt, rettentően feszült-fájt az alsó felem. Ha a kórteremben levő vécére kimentem, a visszafelé tartó (néhány lépéses) úton attól féltem, elájulok. Ehhez biztosan a Brycanil-kúra is hozzátett, rettentően kimerített a szívdobogás, remegés, ami a mellékhatása volt ennek a szernek. A varrásról nem is beszélve. Nagyon gyenge voltam, ez volt az első utam saját lábon a szülés óta, addig D. tologatott kerekesszékben.

Megérkeztünk, levetkőztem, és befeküdtem a vizsgálathoz. „Mit tettek veled??? Nézd! Oda is rakott öltéseket, ahol nincs is sérülés! Nincs bizonyíték, mondhatja, hogy gyorsan gyógyulsz, mire legközelebb rád néz valaki. Az eszem megáll!!! Azért, mert hazajöttél! A kurva életbe! Szólj, ha fáj” – és már neki is látott a műveletnek. „Jobb? Mondd, hogy jobb!” – Szabályosan éreztem, ahogy egyre könnyebb az alsó felem. „Sokkal jobb” – és elkezdtem bőgni a megkönnyebbüléstől. Csak annyit mondott, hogy „Ülj rá nyugodtan!” Ráültem (eddig csak az oldalamra tudtam), és tényleg nem okozott fájdalmat! Fantasztikus érzés volt végre megint ránehezedni az alsó felemre, és pihenni. Sikerült a szülés után először fájdalom nélkül leülnöm, lábra állnom, járkálnom, pisilnem, még leguggolni is tudtam! „Nem tudom, mi lenne velem nélkületek!” – a nyakába borultam, és jó szorosan megöleltem. És megkönnyebbülve visszamentem a kórházba.

Anyám, amikor bejött meglátogatni, hangot is adott a meglepetésének, hogy gond nélkül tudok ülni (őt mindannyiszor jól szétszabdalták), de nem akart tudni a részletekről. Fantasztikus volt a változás, HÁLA ÉRTE!

Később kiderült, hogy A-nak, a szobatársamnak is volt szerencséje a henteshez. Az ő hasából a csövet próbálta kitépni a kismedencei műtétje után, majd amikor többszöri rángatás után sem sikerült kihúznia, kicsit megállt megszemlélni a problémát: „Ja, egy öltés még tartja, azért nem sikerül!” – elvágta, és mint aki jól végezte dolgát (kivételesen szó nélkül) távozott.

Valószínűleg a végbél izomrétegébe is átöltött, mert nem éreztem a záróizom feletti arasznyi területet. Rettentő nehéz volt első alkalommal a megadott időn belül székletet produkálnom. Csak itthon sikerült, itt is csak rettentő nagy erőlködések árán, visszaidézve a szülési hangokat (meg is kaptam a szökésért a magamét a kórházban). (Ráadásul nem is éreztem, csak láttam, hogy sikerrel jártam.) Miután (több alkalom alatt) megszabadulhattam az öltések nagy részétől, újra éreztem ezt az alsó szakaszt is.

Gy. csodababának számított a koraszülöttek között, egy hét után hazaengedték.

K. K. E.

Első gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.