igaz történetek szülésről, születésről

1446. nap: Angyalkám – Babszem története

1446. nap: Angyalkám – Babszem története

Leírom Angyalkám, Babszem történetét. Mivel nem egy szívvidító történet, nem várom el, hogy ezt is feltegyétek a szüléstörténetek közé, sőt! Szerintem így is van mitől félniük, rettegniük a pocakos kismamáknak a sok rémtörténet és téves magzatvizsgálati eredmény miatt, nem kell, hogy még egy ilyen eshetőség is a szemük előtt lebegjen. Persze tudom, hogy köztudott, hogy ilyen is előfordulhat, de amíg valaki nem éli meg, vagy hallja valaki igaz történetét, addig csak egy (talán egy százalékos?) statisztikai adat a lehetősége, amiről szerintem a legtöbben úgy vélekednek – helyesen: csak nem velünk fordul majd elő! Velünk előfordult, sajnos. És ami miatt felesleges szerintem ilyen történeteket olvasni, hogy nagyjából kivédhetetlen…

Sok átbulizott és átpasizott év után végre úgy éreztem, megtaláltam az Igazit! Nagy volt a szerelem, de rögös volt az út, mire valóban egymáséi lehettünk. Nem is volt kérdés, hogy nagyon szeretnénk közös gyermeket! Amikor Párom is úgy érezte, minden szempontból (anyagiak, múlt lezárása stb.) készen áll a vágyott közös babára, nekiálltunk a „babaprojektnek” – végre nem kellett védekezni!

Kb. az első alkalommal meg is fogant az új kis Élet! Hihetetlen boldog, idilli várandósság volt az enyém! Egy gyönyörű kis házikóban laktam Életem Szerelmével, akitől gyermeket vártam! Az első trimeszter émelygését leszámítva semmi nyűgöm-bajom nem volt, tökéletes volt minden leletünk, eredményünk, végig remekül éreztem magam: fitt voltam, energikus, boldog, vidám ragyogtam!

Szerettem járni a terhesgondozásra is, a Párom mindig elkísért a kellemes kis rendelőbe, ahol a megszokott vidám csapat várt mindig: az orvosom, a szülésznőm és az asszisztens (aki szintén szülésznő). Nem kellett semmi plusz „kört” mennem vérvételre, cukorvizsgálatra meg egyéb nyavalyákra, ott helyben intéztek mindent.

Imádtam a babámat már a pocakban! Sokat voltunk kettesben otthon, sokat énekeltem, meséltem neki, simogattam a pocakon át, beszéltem hozzá szóban, vagy épp csak gondolatban. Tökéletesen fejlődött, nagyon büszke voltam rá már a pocakban is, hogy milyen remek kisfiú, boldog voltam, és alig vártam, hogy megölelhessem!

A 40. héten már kétnaponta jártam CTG-vizsgálatra. Mindig teljesen rendben volt az eredmény. A terminus napján a kórházba kellett mennem CTG-re, mert éppen ügyeletes volt a szülésznőm. Felfeküdtem az ágyra, a szülésznő a szokásos helyre tette a kis tappancsokat… majd kicsit arrébb… majd még arrébb…

„Tán csak nem megfordult?” kérdezte. „Nem hinném! mondtam mosolyogva. Itt van a kis feneke mutattam a pocakom tetejére. Még az autóban is pakolgatta jobbra-balra” „Várj, hívok egy »szűz kezet«! Szoktak néha minket így megviccelni!” Azzal hívott egy másik szülésznőt. De a szívhangot ő sem találta. Én nem rettegtem, hiszen egész úton éreztem az autóban a mozgását, csak úgy hullámzott a hasam, még mutattam is Páromnak! Aztán hívtak egy ultrahangos orvost. Egy nőt. Egyre többen lettek a kis szobában. Akkor már kezdett elfogni a pánik, hogy mi van, de azt reméltem, csak megvicceli őket Babszem, hiszen még tíz perce is úgy mozgott, hogy hullámzott, keményedett tőle az egész hasam!

„Ez a baba már nem él” mondta a doktornő nulla együttérzéssel a hangjában. Értettem, hogy mit mond, de teljességgel hihetetlen és lehetetlen volt, hiszen nemrég érezhetően, láthatóan mozgott a pocakomban! „Az nem lehet! Ez biztos?” kérdeztem. „Ez a gyerek már minimum egy, de inkább két napja halott! Nem tűnt fel, hogy nem mozog, anyuka?!?!” mondta igencsak emelt hangon az ultrahangos nő. „De hát egész úton, még kb. tíz perce is úgy mozgott, hogy hullámzott tőle a hasam! Pakolgatta a kis fenekét jobbra-balra!” mondtam értetlenül. „Az már csak egy passzív méhtevékenység volt, nem a baba! Nem vette észre, hogy nem rugdos, nem mozog?!” „De hiszen mozgott!” „Mikor rúgott utoljára?” kérdezte. Elgondolkoztam, konkrétan rúgást mikor éreztem. „Tegnap vagy tegnapelőtt? Annyira a gyomromba rakta a kis sarkát, hogy rendesen meg tudtam fogni a pocakon át, még kértem is, hogy húzza kicsit lejjebb! És aztán lejjebb is húzta, végig a hasfalamon, látszott, ahogy a dudor megy lejjebb.” „És azóta nem hiányolta a rugdosást? Nem olvasta, nem mondta magának senki, hogy ha x (már nem emlékszem, mennyit mondott) órán keresztül nem, vagy nem úgy mozog a baba, mint eddig, akkor orvoshoz kell mennie?!” mondta kioktatóan, számonkérően, szinte már üvöltve. „De hát mozgott!! Még az előbb is! mondtam kétségbeesve. Azt olvastam, hogy közvetlenül a születést megelőző egy-két nap már nem rugdosnak úgy a babák, kicsi a helyük is, meg inkább már csak helyezkednek, készülnek a nagy útra. Azt hittem, ez már az!” „Mikor volt utoljára CTG-n?” „Két napja.” „És minden rendben volt?” „Azt mondták, igen.”

Kint ezerrel sütött a nap. Július volt. Feküdtem a vizsgálóágyon a gyönyörű, nagy pocakommal, benne a Szerelmemmel: a kisbabámmal, akiről épp most mondták mit mondták, üvöltötték! hogy már nem él! Kb. két napja. Azt is elmondta az a nő, hogy biztos nem most halt meg, mert már deformálódik a feje, ahogy kezdenek összecsúszni a varratok a koponyájában.

Jeges rémület futott rajtam végig. A gyomrom diónyira ugrott össze. Belül remegtem. Egy halott baba van a hasamban. Egy eltorzult, halott baba. Az én Kisbabám! Az én Szerelmem! A Gyönyörűm! Nem lehet!!! Hol van akkor az anyai ösztön? Hogy nem éreztem, hogy baj van?? Ez csak tévedés, ugye? Ugye csak rossz a gép, vagy béna az a nő! Nézzen meg valaki más is! Az én orvosom!

Haragudtam a hasamra, a méhemre. Utáltam őket, legszívesebben letéptem volna magamról, amiért nem vigyáztak a Kisbabámra! Aztán elkezdtem belegondolni, mit érezhetett, mit élhetett át a kis Drágám. Gyűlölni kezdtem magam, amiért nem segítettem neki! Cserbenhagytam! Biztosan segítséget kért tőlem, és én nem segítettem! Milyen szörnyű lehetett neki?!

Párom hazament a cuccaimért, én a kórházban maradtam. Akkor most mi lesz? Felvágják a hasamat, és kiszedik belőlem? Nem. Meg kell szülni. Micsodaaa??? A halott Babámat? Szó sem lehet róla! Altassanak el, szedjék ki belőlem, és utána „villantsanak egyet”, hogy elfelejtsem ezt az egész rémálmot! Ilyen baromságot! Azért vajúdjak „mesterségesen” még hosszú ideig, hogy egy halott babát szüljek?! Azt nem bírnám ki ép ésszel! Altassanak el MOST! Legyünk túl rajta!

Időközben megérkezett az orvosom is. Elkezdte magyarázni, hogy meg kell szülnöm ezt a babát, ez az orvosi protokoll, meg hogy sokkal veszélyesebb a császár ilyen esetben, nekem is bajom lehet tőle stb. „Teszek a protokollra és baromira nem érdekel, hogy mi bajom lehet!! Altassanak el! Szedjék ki, és villantsanak! Nem akarok tudni erről az egészről!!!”

„Jó,  de azt tudja, hogy akkor a következő baba is császár lesz…?” mondta ki a varázsmondatot a dokim. Tudta, hogy nálam egyébként nem volt opció a császár, mindenképp természetesen szerettem volna szülni, mint ahogy minden másban is a természetességet szeretem. Az EDA-ról is már hónapok óta győzködött akkor, milyen jó az, én meg hallani sem akartam róla végül abban állapodtunk meg (amikor még élt a Babám), majd a vajúdás alatt meglátjuk, szeretném-e mégis, vagy tényleg nem. A „következő is császár lesz” gondolatára, ha lehet, még jobban összeugrott a gyomrom a kétségbeeséstől, így végül beleegyeztem: megszülöm.

Innentől már nem érdekelt semmi. „Kiléptem” agyban és lélekben a testemből, nem érdekelt, mi történik, mit csinálnak velem, hogy érik el, hogy kibújjon a halott babám a méhemből, aki már nyilván nem akar magától megszületni. Nem kérdeztem semmit, nem számított már semmi, hagytam, csináljanak velem, amit akarnak. Nem érdekelt.

Arra emlékszem, hogy még akkor este valami nedvességre megduzzadó zselés rudat tettek a hüvelyembe éjszakára, hogy fizikálisan tágítson. Meg persze jött az infúzió, folyamatosan, fogalmam nem volt, mikor mi folyik épp belém belőle. Egy kis szobát(?) kaptam a szülészeten, hogy ott vajúdjak, és persze így már az EDA is alap volt.

A szomszédos szobákban sorra születtek a kisbabák. Hallottam vajúdni, szülni a nőket, asszonyokat, örülni az édesapákat, felsírni a kisbabákat, a nővéreket, ahogy mérik, fürdetik a babákat… Folyamatosan bőgtem, egyetlen percet sem tudtam aludni egész éjjel. Nem tudtam felfogni, mi történt, miért történt ez velem, velünk! Soha senkinek nem ártottam, nagyon vártuk, nagyon szerettük Babszemet, boldog élet várt rá, minden olyan tökéletes volt… és mégis elvették tőlem! Miért?!?

Reggel hat körül (ha jól emlékszem) jött a szülésznőm, hogy kezdje adagolni az oxitocint is. „Aludtál valamennyit?” kérdezte. „Nem tudtam” mondtam még mindig bőgve. Úgy omlott össze addigi boldog életem, mint egy kártyavár. „Pihenned kell. Próbálj meg aludni egy kicsit. Kelleni fog az erőd.”

Párom végig mellettem volt, egy széken kínlódott. Persze nem tudtam aludni. A szülésznőm időnként benézett, nyomott ezt-azt az infúzióba, hozott egy újabb csomag 100-as zsepit, megsimogatott, együtt érzett…

Mikor pár óra múlva még mindig azt a választ kapta, hogy továbbra sem aludtam semmit, megkérdezte: „Adnék egy kis nyugtatót, ami segítene egy kicsit, hogy tudj pihenni. Megengeded?” Megengedtem, persze. Abszolút nem érdekelt, mit adnak és mit nem. Csak túl akartam lenni az egészen. A nyugtató hatott. Teljesen ugyan talán nem is aludtam el tőle, de „lementem alfába”. Álomképek jöttek-mentek, de közben hallottam, érzékeltem mindent magam körül. Még nevetnem is kellett, pedig igazán nem volt semmi vicc! „Nem tudom mi ez, amit adtál, de jó a cucc!” mondtam nevetve a szülésznőmnek, amikor legközelebb arra járt, hogy megnézzen.

Időnként megvizsgált, hol ő, hol az orvosom. Aztán kérdezték, kit szeretnék, ha bent lenne a szülésnél, mert közel az idő. „Anyut. Kincs, Te menj ki! Nem akarom, hogy lásd!” mondtam a Páromnak. Anyum és Apum kint ültek a folyosón előző este óta. Már délután volt. „De hát apás szülést terveztünk, nem? Itt akarok lenni veled!” mondta akkor már ő is sírva. „De nem így terveztük!!! Ki kell menned! Nem akarom, hogy itt legyél akkor!!! Küldjétek ki!!!” mondtam a szülésznőmnek és az orvosomnak. Kiküldték. Anyut behívták.

Teljesen le voltam szedálva, EDA-zva. A fájásokat csak annyira éreztem, mint egy közepes menstruációs görcs (gondolom nekem sosem volt olyanom…). Elmondták, mi fog történni. Nyomjak, ha szólnak, hagyjam abba, ha azt mondják, majd ők irányítanak, csak csináljam, amire kérnek. Csináltam. Minden erőmet összeszedve nyomtam, de nem éreztem, mennyire nyomok, mert semmit sem éreztem a testemből. Szem becsuk, fog összeszorít, erek dagadnak, és nyomtam, ahogy bírtam. Láttam, hogy az orvosom és a szülésznőm is erőlködnek, izzanak rendesen, ahogy próbálták kiszedni belőlem halott gyermekemet. Valami olyasmit is hallottam, hogy beakadt a keze vagy a lába. Több variációt próbáltak. Hol az orvos nyúlt belém, hogy kiszedje az élettelen testet, hol a szülésznő. Jött a hasba könyöklés is kínlódós volt, de a kitolás ezzel együtt nem tartott olyan sokáig.

Nem akartam látni őt, a Kisbabámat, a Szerelmemet. Emiatt máig lelkifurdalásom van, de miután azt mondták, már összecsúszott a koponyája, és azt sem tudtam, egy kétnapos halott vajon merev vagy épp tónustalan, nem mertem megnézni! Élt bennem az ultrahang-felvételek és a képzeletem alapján egy kép az én gyönyörű Kisbabámról (még otthon a hűtőn is az ő ultrahangképei voltak), és nem akartam most eltorzulva látni, nem akartam, hogy ez a kép maradjon meg bennem róla. Máig nagyon fáj, hogy nem tudtam, nem mertem megnézni, megölelni. Irigylem azokat az édesanyákat, akik legalább megölelhették halott kisbabájukat! Nekem még ez sem adatott meg legalábbis nem volt elég bátorságom, erőm hozzá, hogy megtegyem. Remélem, megbocsátotta ezt nekem Babszem, hisz akkor ő már rég nem volt a testében, és a kis lelke tudta, tudja, mennyire szeretem!!!

A testem egyébként nagyon komolyan tette a dolgát, és ügyes volt a szülésznő is. A gátam teljesen ép maradt, csak a hüvelyem belseje repedt, ott kellett két öltést csinálni. Meg mint utólag kiderült a hosszanti hasizmaim szétváltak, maradandóan. Gondolom, a hasbakönyöklés és az úgy kinyomás nem tett túl jót nekik.

Amikor rendbe raktak, az orvosom leült mellém az ágyra, magához ölelt, és azt mondta: „Ugye, tudja, hogy nagyon szereti magát a férje!” majd kiment a szobából, és beengedte a Páromat.

Két napot kellett még a kórházban töltenem szerencsére átköltöztettek a nőgyógyászatra, ahol nem hallottam folyton a csecsemősírást. Ezalatt megkértem a családom, hogy otthon tüntessenek el mindent, ami Babszemre emlékeztethet, csináljanak vissza mindent úgy, ahogy az a babavárás előtt volt, hogy mihamarabb el tudjam felejteni ezt az egész szörnyűséget.

Persze nem tudtam. Soha, egyetlen napra sem! Mert Babszem itt él bennem, örökre, a szívemben, a lelkemben, és szívből remélem, hogy jól van, és boldog valahol, csak most máshol volt dolga, nem az én életemben…

Hiányzol, drága Kisfiam, és örökké szeretni foglak!!!

G. É.

Zalán > > >
Dorka > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.