igaz történetek szülésről, születésről

1430. nap: Szülésem története – kósza kísérlet a szülés feldolgozására (Peti)

1430. nap: Szülésem története – kósza kísérlet a szülés feldolgozására (Peti)

Sosem gondoltam arra, hogy otthon szüljek. Semmilyen érvem nem volt se pro, se kontra, egyszerűen fel sem merült bennem. Ugyanakkor azt határozottan tudtam, hogy háborítatlan szülést szeretnék, olyat, ahol tudok arra figyelni, ami velem történik. Azt szerettem volna, hogy úgy szülhessek, hogy ennek a határtágító élménynek minden pillanatában a közepemben lehessek, és azok, akik velem vannak, az én és a babám ritmusára hangolódva támogassanak bennünket.

Tudtam mások elmeséléséből, hogy a szülés egy embert próbáló tapasztalat, és noha nem féltem a fájdalomtól, és magamban teljesen megbíztam, az szorongással töltött el, hogy tudtam, ennek a halálközeli élménynek lesznek olyan pillanatai, amikor nem leszek ura a helyzetnek, és akár a közepemből is kibillenhetek, ami miatt ki leszek szolgáltatva azoknak, akik ott lesznek velem. Az egyetlen dolog, amitől szorongtam a szülés kapcsán, az az volt, hogy a támogatóim nem tudnak majd megfelelően mellettem állni, és magamra maradok éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségem lenne a segítségre.

Tisztában voltam azzal, hogy ezt a félelmemet én már hozom magammal a batyumban, és a saját korábbi traumáim, és a családom többi nőtagjának traumatikus szülései növesztették ennyire ijesztővé és parttalanná. Ezért úgy döntöttem, amennyire lehet, felkészülök a szülésre. Így jutottam el Geréb Ági szülésfelkészítőjére is.

Ági már a legelső találkozásunk alkalmával olyan mágikus erőt, megnyugtató energiát sugárzott magából, hogy elkezdtem bízni abban, valóban lehet úgy szülni, ahogyan én szeretnék, és nem kell, hogy ez a saját és a gyerekem szempontjából meghatározó élmény megalázó, fájdalmas és felkavaró legyen. Ági úgy fogalmazott, hogy a szülés kitüntetett jelen, ami magával hozza a múltat, és előre vetíti a jövőt. Ez az! Ebből a mondatból tudtam, hogy megvan az a tapasztalata, amire én is vágyom.

Az utolsó hetekig azt gondoltam, hogy lehetséges háborítatlan szülés ma Magyarországon kórházban is. Félidő után kórházat váltottam, hogy az egyetlen budapesti csecsemőbarát intézményben szülhessek, és olyan orvost választottam, akiről az a hír járta, hogy szépen, türelmesen ül a sarokban, és tényleg csak akkor avatkozik be, ha az valóban életbe vágó, egyébként hagyja a folyamatot a maga természetességében zajlani. Nem fog megcsászározni, hogy elmehessen síelni, mint ahogyan az egyik kismamával történt, akivel együtt jártunk O-hoz, a fogadott dúlámhoz. O-val az első pillanattól otthonosságérzés töltött el, mintha régóta barátok lennénk. Ő, mint kórházi szüléseket kísérő dúla, sokat mesélt a különböző intézményekben szerzett tapasztalatairól, így egyre biztosabb lettem abban, jó kezekben leszek.

Elkészítettük a szülési tervünket is, amit megmutattunk az orvosnak. Engem elbizonytalanított, hogy az egyes pontokat olvasva csak hümmögött, és olykor feltett egy kérdést, azzal kapcsolatban, hogy miért, vagy miért nem szeretnénk valamit, de nem foglalt határozottan állást a kívánságaink mellett, vagy azok ellen. Úgy gondoltam, ez egy kommunikációs stílusbeli különbség, és elhessegettem a rossz érzéseimet, inkább arra koncentráltam, hogy emberileg szimpatikus, egyáltalán nem egy autoriter megmondóember, mint amilyennek az orvosokat általában tapasztalom. Egy-egy vizit alkalmával másfél órát töltött velem – és a többi páciensével is –, gondot fordított a szülők lelkiállapotára is, sosem beszélt lekezelő, kioktató stílusban, igyekezett kimerítően tájékoztatni bennünket egy-egy téma kapcsán a saját tapasztalatain túl a kurrens szakirodalmi vonatkozásokról is. Ez megnyugtató volt.

Közben elmentem a kórházi szülésfelkészítőre is, aminek a keretében volt szülőszobalátogatás is. Na, attól beszorongtam! A szülésfelkészítőn úgy ajánlgatták a különféle fájdalomcsillapítókat, mint mellékhatásmentes cukorkát, és a szülőszobák a zánkai úttörőtábor szobáira emlékeztettek: szűk, kényelmetlen szobák, amelyek egyikében sem volt vécé. Viszont mindegyik tele volt zsúfolva különféle orvosi kellékkel és műszerrel. A szülésznők a ruhájukra hímzett nevükkel úgy festettek, mint az általános iskolai konyhás nénik, és nagyjából azt az energiát is árasztották magukból. Az orvosom javasolta, hogy válasszak kórházi szülésznőt is, de egyszerűen nem találkoztam egyetlen eggyel sem, aki egy kicsit is szimpatikus lett volna. A dúlám sem tudott közülük senkit jó szívvel ajánlani, így végül úgy döntöttem, majd az ügyeletessel szülök, végül is ott lesz velem a férjem, az orvosom és a dúlám, mi bajom történhet?

Közben jártam hipnoszülés-előkészítőre is, ami egy ma Magyarországon még egyelőre kevéssé ismert és elterjedt módszer. Ott sokat tanultam a vajúdásról és a szülésről, a női szervezetről és működéséről, csupa olyasmiről, amit a közoktatásban a biológia órákon kellene tanulni a zöld szemes ostoros és hasonló fontos dolgok helyett, és amikről még soha életemben nem hallottam, és csak ámulva hallgattam. Nagyon hasznos volt! Otthon azonban sokat hallgattam a szüléshez és a várandóssághoz kapcsolódó megerősítő állításokat, amik szerintem sokat segítettek nekem a szülésre való lelki készülődésben.

D-vel, a barátnőmmel is készültünk: néhány hétig pránáztunk, ahol ő is és én is a háborítatlan szülésre koncentráltunk és az egészséges babára. D. kezéből csak úgy áradt az energia, és a baba mindig élénken reagált is rá. Teljesen biztos voltam magamban: tudtam, hogy meg tudom szülni a gyerekemet, és úgy éreztem, egészséges babám lesz.

Jó volt terhesnek lenni. Életemben először nem fáztam. Tele voltam energiával, és lelkileg is teljesen kiegyensúlyozott voltam. Nem érdekelt a teljesítmény, nem érintett meg a sok hívság és semmilyen negatív szándék, mintha egy speciális burokban sétáltam volna. Nem voltam hányós, émelygés is csak két hét jutott nekem, aminek a fő jellemzője az volt, hogy undorodtam a kávétól, de az is hamar elmúlt. Az első trimeszterben rengeteget aludtam, a másodikban állandóan mozogtam, februárig bicikliztem is, és a nyolcadik hónapig jártam hetente háromszor pilatesre és jógázni. Karácsonykor külföldre utaztunk. A végére nagyon elnehezültem, a hasam már hatalmas volt, ülni nem esett már jól, és éjjelente nehéz volt átfordulni egyik oldalamról a másikra. Szénhidrátszegény diétát csináltam az orvosom javaslatára, aki azzal riogatott, hogy óriásbébim lesz, és nem tudom majd megszülni, ha ebben az ütemben hízom tovább.

Ahogy közeledett a terminusom, a választott segítőim hirtelen elkezdtek témát váltani, több szó esett a potenciális kockázatokról, és hogy akkor majd nekem mit is kellene csinálnom. Az orvosom szerint mindenféle beavatkozásba előre bele kellene egyeznem, amiket természetesen csak akkor alkalmaznak, ha szükséges – na, ettől a szövegtől szétáradt a zsibbadtságérzés a testemben. Ismerős volt valahonnan. Ahhoz hasonlított, mint amikor egy számomra fontos ember mélyen a szemembe nézve azt mondta, bízzak benne, majd kíméletlenül kihasznált, átvert, cserbenhagyott, és én ott maradtam megsebezve, darabjaimra hullva és egyedül.

A dúlám elkezdte mondani, mi mindenben nem számíthatok majd rá. Például ő nem állhat majd ki mellettem a kórházi személyzet ellenében, nem javasolhat nekem alternatívákat, mert a törvény szerint csak nekem van jogom egy beavatkozást elutasítani. Ettől már dühös lettem: mégis, akkor ki hajlandó engem képviselni, amikor szükségem lesz rá? Mindenki csak a saját bőrét félti, és a kórházi protokollal foglalkozik. Ki lesz olyan bátor, hogy velem törődjön? Rájöttem, hogy senki. Talán ez volt az a pont, amikor megsejtettem, hogy miért döntenek a nők az otthonszülés mellett. De már nem volt visszaút.

K., a barátnőm eljött hozzám, és megkérdezte, milyen érzések vannak bennem a szüléssel kapcsolatban. Mondtam, hogy egyrészt természetesnek érzem a szülést, másrészt szorongok az indított szülés lehetőségétől. Kérdezte, mitől szorongok pontosan. Mondtam, attól, hogy tárggyá válok, és mint egy megerőszakolt, a személyiségem megsemmisülésével fizetek a túlélésért. Megkérdezte, ez az érzés előfordult-e már velem a múltban. Azonnal bevillant két dolog: az egyik a stigmatizált zsidó identitásom, a családom, amely elszenvedte a Holocaustot, és ennek a tapasztalata, amit én túlélők leszármazottjaként, emlékmécsesként viszek magammal. A másik pedig a gyerekkorom, ahol apám volt a börtönőrünk, aki úgy büntetett bennünket sokszor, hogy ahhoz nekünk magunknak is asszisztálnunk kellett aktívan. Ez a megaláztatás volt az, ami személyiségmegsemmisítő volt. Később a terápiáimban azonosítottam be, hogy ahhoz a tapasztalathoz lehet ez hasonló, amikor valakivel még a saját sírját is megásatják, mielőtt belelőnék. A múlt így kísértett: az indított szülés, mint rettegett és nem kívánt, erőszakos beavatkozás, amihez nekem aktívan asszisztálnom kell, előhívta ezeket a feldolgozottnak hitt történeteket. Sosem hittem volna, hogy ezek az élmények éppen most bukkannak fel újra!

A lelki kiborulások közötti elcsendesedéseim pillanataiban az jutott az eszembe, lehet, hogy fel kellene hagynom a helyzet kontrollálásával, és elengednem a szorongást, ami abból fakad, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogyan elképzeltem, és hinni és bízni abban, hogy minden éppen úgy történik, ahogyan történnie kell, még ha ezt most nem is így érzem. Próbáltam arra gondolni, hogy később visszanézve és szélesebb perspektívából szemlélve biztos, hogy ez a fontos tapasztalat is olyan tanulási lehetőséget hordoz magában, ami meghatározó. Ha az eseményeket egy ponton túl nem is tudom befolyásolni, azért tudok felelősséget vállalni, hogy hogyan állok a helyzethez, hogyan tartom magam lelkileg egyensúlyban, és hogyan integrálom a tapasztalatot.

Eljött a terminus, de sehol semmi. Az orvosom egyre gyakrabban mondogatta, hogy fogy az időnk, és milyen nagy a baba, ami kezdett fenyegetővé válni. Azt éreztem, hogy bár én hiszek abban, hogy meg tudom szülni ezt a gyereket, ő egyre kevésbé, és éreztem, hogy az ő megvont bizalma hogyan kezdi rágni a belső erőmet. Naponta kellett vizsgálatra járni, ahol a CTG mindig kimutatta, hogy minden tökéletes a babával, a méhszájam pedig teljesen zárt és kemény.

Az orvosom kijelentette, hogy maximum egy hetet várunk a terminus után. Megdöbbentem, mert úgy tudtam, ebben a kórházban, ennek az orvosnak a praxisközösségében a két hét várakozás még belefér. Nem beszélve a külföldi szakirodalomról, ahol ez simán oké. Ő közölte, hogy akik több mint egy hetet várnak, túlságosan nagy kockázatot vállalnak, mintegy jelezve, hogy ez egyben felelőtlen hozzáállás is. Én viszont azt tanultam meg Áginál is és a hipnoszülés-felkészítőn is, hogy a felesleges beavatkozások növelik a szülés szövődményeinek kockázatát, és én ezt szerettem volna elkerülni. A saját élettapasztalatom pedig azt mondatta velem, hogy minden ember más, tehát nyilván minden szülés is más, és a kockázatokat az porlasztja, hogy ha testre szabjuk a megoldásokat valódi odafigyeléssel, kitüntetett jelenléttel.

Ahogy fogytak a napok, elkezdtem szorongani. A liberális, háborítatlanságpárti orvosom bekeményített. Kitűzte a szülésindítás időpontját egy héttel és egy nappal a terminusom utánra. Mindennel próbálkoztam: meditáltam, ananászt ettem, sokat sétáltam, szexeltünk, homeopátiás bogyókat szedtem, aromaterápiás olajokkal akupresszúrás pontokat ingereltem, hátha valami elindítja természetes úton a szülést. De ez a baba jól érezte magát a pocakomban, és mivel még nem jött el az ideje, hogy kibújjon, békésen ellenállt minden praktikámnak. Közben ez a kényszeres kontrollgyakorlás beszüremkedett a várandósság harmóniájába. Érzem, hogy minden jó szándék, tudatosság és a legliberálisabb intézmény és orvos kiválasztása ellenére sodródunk afelé, hogy a rettegett rendszer bedaráljon, és a szülésemben tárggyá váljak. Még reménykedem, hogy ez nem történik meg végül, de úgy érzem, ez már csak a szerencsés véletlenen múlhat.

Amikor eljött a kórházba menetel ideje, olyanok lettünk, mint akik a kivégzésükre mennek. Némán pakoltunk, készülődtünk a férjemmel, mindketten tele szorongással. Úgy terveztük, ő is bent marad velem végig, így neki is pakoltunk ruhát, ennivalót. Bementünk taxival a kórházba, nem szóltunk egymáshoz útközben, csak fogtuk egymás kezét szomorúan.

Amikor beértünk, egy végtelenül antipatikus és durvakezű, kapkodó és személytelen szülésznő rám rakta a CTG-t, megállapította, hogy a magzati szívhangok jók és nincsenek összehúzódások, majd megmutatta a szobánkat. Azt furcsállotta, hogy a férjem velem akar maradni, és megpróbálta lebeszélni, mondván, most még semmi érdekes nem fog történni, csak felhelyezik éjszakára a méhszájtágítót, mindenki akkor jár a legjobban, ha a férjem hazamegy.

A másik ügyeletes szülésznő közben az adataimat kezdte beírni valahová, közben óvatosan érdeklődtünk, mi a szülésindítás menete. Eszerint este 10-kor az ügyeletes orvos felteszi a ballonkatétert, éjjel „pihi”, és ha reggelre nincsenek megfelelő összehúzódások, burkot repesztenek, majd egy óra türelmi idő után jön az oxitocin. Földbegyökerezett lábbal hallgattunk: semmi konzultáció, személyre szabás, a rendszer, ha egyszer beszippantott, be is darál. Az agyam felfogta, amit hallott, de nem akartam érezni az érzéseimet, hibernáltam magam a túlélésért.

Ekkor előkerült egy idősebb bába, és nekem szegezte a kérdést, hogy 28 naponként menstruáltam-e. Mondtam, hogy változó, 26-33 nap között mozgott a ciklus. És a terminusomat ennek alapján újraszámoltuk az orvosommal? Megdöbbentem. Nem, miért, ennek van bármi jelentősége? Hogyne, ennek alapján a terminusom akár öt nappal későbbre is eshet. Megkérdezte azt is, voltam-e főorvosi viziten? Nem voltam. Láttam, hogy ezen meg ő van megdöbbenve, de nem mondott semmit. Megkérdezte a szülésznő, szeretném-e, ha most indítanák a szülést, mondtam, dehogy, erre ő felhívta az orvosomat este 10-kor, majd az osztályvezető főorvost, és elmondta az aggályait, valamint javasolta a terminus validálását. Abban maradtunk, másnap reggel megvizsgál a főorvos, és majd ő meghozza a döntést. Hazamehettünk! Leírhatatlan megkönnyebbülés hazafelé. Leiratkoztunk a medve halállistájáról, mint a nyuszikás viccben.

Másnap reggel be a főatyaúristenhez. Amint megérkezett, tapintható lett a feszültség a szülészeten, az ügyeletes szülésznő mint egy lágerparancsnok osztogatta az utasításokat a kismamáknak. A főorvos gépiesen köszönt, bemutatkozott, barátságtalan, de legalább udvarias, utasított, hogy feküdjek fel a vizsgálóasztalra, közben nem nézett rám. Letolt, hogy a legkorábbi ultrahangleletem nincsen nálam, a többi leletből arra következtetett végül, hogy van plusz két nap haladékom, de hozzátette, hogy három centire ki vagyok tágulva, jó a szülési státuszom, ha most bennmaradok, és engedem a szülésindítást, délutánra meglesz a baba. És ha haladékot kérnék? Undorral nézett rám, közölte, hogy ők nem kényszeríthetnek, majd odavetette a szülésznőnek, hogy „írassák vele alá!” Aláíratták velem, hogy a javaslat ellenére nem kértem a szülésindítást, innentől magamra vessek, fagyos volt a levegő, de belül ujjongtam.

Boldogan hazamentem, hogy most már papírom van arról, hogy hagyják: én vállaljak felelősséget magamért és a gyerekemért. Újra visszatért a képességem, hogy pozitív képeket vizualizáljak. Hálát adtam a csodáért, és igyekeztem megérteni a történtek üzenetét. Elújságoltam az orvosomnak is, azt hittem, örülni fog neki, hogy én vállalok minden felelősséget, de ő elkomorodott, és szigorúan azt mondta, nana, azért nem lehet akármeddig várni. Ismét szorongás, hogy most mit fog kitalálni, és csendes várakozás, hátha a méhszájam tovább nyílik.

Elhatároztam, hogy felkérem a „megmentő” bábánkat a szüléskísérésre, de nincsen hozzá elérhetőségem, legközelebb két nap múlva lesz ügyeletben, hátha addig kihúzom…

Másnap B., a legjobb barátom és élő lelkiismeretem arra buzdít, kérdezzem Istent, mit tegyek, ő egyértelmű jelekkel fog nekem válaszolni. Beszélünk a történtek személyes tanulságairól: hogy sokáig önhitt módon azt gondoltam, akinek nem jó élmény a szülése, az maga tehet róla, mert nem eléggé tudatos, tájékozott, asszertív, és most én kerültem olyan helyzetbe minden igyekezetem ellenére, ahol a Gondviselés kegyelme nélkül ugyanúgy tárggyá váltam volna, mint körülöttem annyian. Az önhittségem levetkőzésére tanított ez a helyzet, és a felelősségvállalásom korlátaira. B. szentelt vízzel megszentelte a hasamat, J-t, a gyerekágyat a szoba sarkában, mi pedig este felsétáltunk a Rózsadombra még világosban.

Éjjel megjöttek az első fájások. Enyhék és rendszertelenek, de valódiak. J-t nem ébresztettem, hadd aludjon, inkább megpróbáltam meditálni. Reggelre elmúltak a fájások, jó korán elindultam a kórházba. Útközben vettem virágot É-nek, a „megmentő” bábának. A CTG-n szépen látszottak az összehúzódások, É-t felkértem szülésznőnek, aki el is vállalt azzal a feltétellel, ha szombat délutánig megszülök, majd megvizsgált: négycentis tágulás.

Ajánlott homeopátiás szereket, és arra buzdított, igyam meg a bábakoktélt. Megnyugtatott, hogy burokrepesztés után is szülhetek kádban, ha tiszta a magzatvíz, és csak akkor csinálnak bármilyen beavatkozást, ha beleegyezem. Kezdtem magam végre biztonságban érezni: talán mégis lehet természetes, szép szülésem!

Este hétkor újra elindultak a hullámok. J. hazaért fél nyolc körül, felfújta a gumilabdát, amin nagyon jólesett ülni, betette a Cesaria Evora CD-t, ettünk, J. elment zuhanyozni, hívtam O-t, csomagoltunk, és én igyekeztem befelé, a testem történéseire figyelni. Az összehúzódások egyre erősebbek és gyakoribbak lettek, de teljesen jól viselhetők – akár az egész terhességem. É-t, a bábát hiába hívtam fel a kórházba indulás előtt, azt mondta, csak akkor jön be, ha beleegyezem a burokrepesztésbe. Arculütésként ért ez is.

Végül 10 körül érünk be a kórházba, O. óvatosan vezetett, de a budapesti kátyúkon és bukkanókon így is nehéz volt az út. A kórházban két antipatikus szülésznő volt ügyeletben, az egyik a hétfő esti durva, primitív, ő jutott nekünk. A CTG-n szépen látszottak a szabályos összehúzódások, négy-öt centis tágulás, elfoglaltuk a szobát. J. elaludt a szülőágyon, O. forró, zsályás borogatást készített a hasamra. Az utazástól és a vizsgálatoktól kicsit kizökkentem, a vajúdás lelassult. Felajánlották újra a burokrepesztést – ez a mániájuk –, de nem szerettem volna a folyamatot gyorsítani.

Éjfél körül megérkezett az orvosom, ennek megörültem. Ki a vizsgálóba, hatcentis a tágulás, de ő komoran azt mondta, hogy ez nem elég, lelassult a folyamat, és indokolt lenne a burokrepesztés, hogy lássuk, mekóniumos-e a magzatvíz. Mondtam neki, hogy nem szeretnék burokrepesztést, szeretnék a saját ritmusomban szülni. Erre utánam jött a szülőszobába, és amíg vajúdtam, egy negyedórás lelki nyomasztás következett a kockázatokról, sugallva, hogy majd az én lelkemen szárad, ha bármi probléma lesz. Újabb időpontot tűzött ki: két óra múlva megnéz ismét, hogy megfelelő gyorsasággal tágulok-e. Mondtam neki, hogy nekem ez nagyon nyomasztó, mert úgy érzem magam, mint egy vizsgán, ahol időre kell teljesítenem, de nem tudom befolyásolni az eredményt.

Akkor már tényleg szorongani kezdtem, és a vajúdás teljesen leállt. Egy fia összehúzódás sem jött magától. Teljesen elkeseredtem. Álltam az ablakban és néztem az utca éjszakai forgalmát, a dúlám igyekezett mindenféle homeopátiás bogyókkal serkenteni a folyamatot, de semmi. Az idő csak múlt, a szobában kirakott nagy kerek faliórán figyeltem, hogy telik le az időnk. De az orvosom még sem jött – kiderült később, hogy elment aludni, de szólni elfelejtett róla, hogy nem lesz újabb ellenőrzés.

Hajnal lett, világos, és egyre melegebb, nem tudtam elbújni a fényáradat elől. Egyre fáradtabb voltam a végig virrasztott éjszaka miatt, a tágulás megállt. Hajnal ötkor aztán én kértem a burokrepesztést: az orvosomat felébresztették, ő elégedetten burkot repesztett, a magzatvíz tiszta volt, és onnantól elemi erővel megindultak a fájások. Mivel felszabadult az alternatív szoba, kértem, hadd folytassam a vajúdást kádban.

Nagyon jó volt a kádban, a fájások sokkal elviselhetőbbek voltak. A dúlám minden összehúzódáskor tett forró borogatást a hasamra, de zavart, hogy mennyire lassan. Idegesített a férjem is, aki a háttérben szendvicset evett. Zavart a fény. Úgy éreztem, mindenkit elküldök a picsába.

Egyszer csak betoppant a főszülésznő: váltás van, ha nem bánom, ő vesz át engem. Megkönnyebbültem, és megörültem a szerencsés fordulatnak: a műszakváltásban a két durva és antipatikus szülésznő el, és helyette egy odafigyelő, határozott profi érkezett. Tökéletesen tudta kezelni – egyedüliként – a lelkiállapotomat, mert akkorra már kicsit magamon kívül voltam. Jöttek a tolófájásnak vélt hullámok. Megkérdezte, szeretnék-e kádban szülni, mire mondtam, nem tudom. Erre ő tudta helyettem is: „akkor most szülünk” – jelentette ki, és szépen lassan és tagoltan utasított, mit csináljak.

Sosem hittem volna, hogy eljön az a pont, amikor erre van szükségem, de akkor tényleg erre volt. Kiszállított a kádból, megtörölt, és azt mondta, próbáljak meg állva, megkapaszkodva, vagy térdelve nyomni. Sajnos addigra annyira fáradt és gyenge voltam, hogy alig álltam a lábamon. J. nem tudott megtartani, a dúlám, úgy éreztem, ebben a szakaszban nem tudott igazán kompetensen segíteni nekem.

Hiába nyomtam, nem történt semmi, és remegtem a fáradtságtól. Könyörgően néztem a dúlámra, és kértem, hogy segítsen, mert nem bírom tovább, de ő csak olyasmiket mondott, hogy ez már a vége, és tartsak ki, de ezt valahogy nem hittem el neki, és halálfélelmem volt. Úgy éreztem, ebbe bele fogok halni. Kétségbe estem.

A főszülésznő az orvosommal együtt bejött, és nyugodt hangon utasított, hogy feküdjek le a hátamra és nyomjak. Az az alacsony deszkaágy kőkemény volt, nagyon kényelmetlen, és nem volt erőm kényelmesebb pozíciót keresni. J. és O. kicsit bizonytalanul és némán téblábolt körülöttem, O. végig a szemembe nézett és fogta a kezem, ami jó volt, a főnéni pedig, ha jeleztem, hogy jön a fájás, mint egy meccsen az edző, hangosan számolt velem és bíztatott, hogy meddig nyomjak. Úgy éreztem, semmit nem haladok, de egyszer csak mondta nekem, hogy már látszik a feje, és nyúljak oda, megtapinthatom a haját a babának. És tényleg! Hihetetlen volt!

A tolófájások viszont ritkán jöttek, és elég gyengék voltak. Az orvosom azt mondta, tartsam vissza a lélegzetem, amikor nyomok. Pont az ellenkezőjét tanultam a felkészítőkön, de akkor és ott senki más nem kísért hasznos utasításokkal, így azt csináltam, amit ő mondott. A férjemnek, hogy „segítsen”, azt az utasítást adta, hogy a nyomáskor emelje meg a fejem. Ő így is tett, csak utána elfelejtette visszaengedni a fejem, amitől nem kaptam levegőt. Azt hittem, megfulladok. Valaki a hasamat kezdte simogatni, ami nagyon rosszul esett, rácsaptam a kezére – kiderült, hogy az orvosom volt az. A főnéni azt mondta „nana”, de az orvosom megszeppent, és nem próbálkozott tovább: most végre tényleg a sarokból figyelt csak.

Kezdtek aggodalmasan egymásra pillantgatni az orvos és a szülésznő, a gyerek csak nem akart kibújni. Megrémültem a bizonytalanságtól, amit az arcukon láttam. A dúlámra néztem, az ő tekintete is riadt volt. Én is megrémültem. Szerencsére a szülésznőnek megint volt annyi lélekjelenléte, hogy megfelelően utasítson. Közölte, hogy most próbáljam meg három nyomásból megszülni a babát. Ez segített, mert belátható volt a vége: három nyomást kibírok, gondoltam.

Minden erőmet összeszedve nyomtam: nem hittem volna magamról, hogy ekkora erőfeszítésre képes vagyok. Kibújt a feje, ujjongás, mosoly mindenki arcán és megkönnyebbülés. Majd kicsusszant a kisfiam. A hasamra tették, hihetetlen volt: láttam, de lélekben még nem voltam jelen. Törölközőbe csavarták a kisfiam, és odaadták az apjának, akinek nem felejtem el az arcát, amíg élek.

Sajnos, erősen véreztem, ezért át kellett mennem egy vizsgálóba, ahol kiderült, hogy nagyon súlyos sérüléseket szenvedtem. Másfél óráig varrt három orvos érzéstelenítés nélkül, addig végig O. kezét szorítottam, a kisfiam az apja kezében, de kiküldték őket a szobából. Amikor véget ért az egész, egy tolószékkel betoltak a liftbe.

Amikor megláttam magam a tükörben, a felpuffadt vértelen arcomat, az üres tekintetemet, akkor kezdtem el zokogni, akkor tört elő a sok szorongás, megaláztatás és fájdalom okozta trauma, ami még fulladásos pánikrohamok formájában hetekig elkísért. És ezt váltva tört fel újra és újra a jó érzés, hogy jól döntöttem, hogy kitartottam, és meg tudtam szülni a gyerekemet oxitocin, császár, fájdalomcsillapítás és egyéb beavatkozások nélkül, 10/10-es Apgarral, és egy makkegészséges, majdnem ötkilós, gyönyörű kisfiam van.

De azt akkor már tudtam, és azóta csak erősödött bennem: soha többet kórházban nem szülök Magyarországon!

P. D.

Ádám > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.