igaz történetek szülésről, születésről

1352. nap: Kórházban, nyugalomban (Áron születése)

1352. nap: Kórházban, nyugalomban (Áron születése)

Második fiamat várva sokat töprengtünk a szülés leendő helyszínén. Az első gyermek, Bence születése „normális” kórházi szülés volt – sok mindent szerettünk volna elkerülni az akkori beavatkozások közül. Érdeklődve készültem a várandósság alatt: olvasgattam többek között Ina May Gaskint, A születés művészetét, az Inda szüléstörténeteket – egyre vonzóbbnak tűnt, hogy otthon hozzam világra a kisbabát. Ám vidékiként, a másfél éves Bencével (aki sosem volt még nélkülem egy-két óránál tovább), pénz nélkül az ötnapos információs hét nehézkesnek tűnt.

Részt vettem egy TAVAM bábatréningen, ott beszéltem N-nel: ők Tata-Tatabánya vonaláig vállalták volna, hogy lejönnek. Más bábáról pedig – internetünk nem lévén akkor – nem hallottam. Ráadásul soklakásos társasházban, szolgálati lakásban laktunk, rokoni segítség nem állt rendelkezésre, a fővárosba költözni arra az időre nem tűnt vállalható megoldásnak, autónk sem volt. Szabálykövető énemet még az intézményen kívüli szülés rendezetlen jogi szabályozása is zavarta. Bár tudtam, a babának a békés születés lenne a legjobb, amely kórházban nehezebben megvalósítható, Bencét és családunk stressztűrő képességét figyelembe véve mégis a kórház mellett döntöttünk.

Elhatároztuk, hogy ezúttal tudatosabban közöljük majd igényeinket a szaksegítséggel – nagy vonalakban ezt: hagyjanak minket békén. Terveinket udvarias, hosszú és részletes szülési tervbe foglaltuk. Választott orvosunk nem volt.

Júliusban töltötte be Bence a második életévét; Áront is erre a hónapra vártuk. A kiírt időpont már több mint egy hete elmúlt, de szerencsére még nem ragaszkodtak ahhoz, hogy befeküdjem a kórházba. Minden napot úgy kezdtünk, hátha… Az, hogy elsőszülöttem hogyan dolgozza majd fel ideiglenes eltűnésemet, legalább annyira foglalkoztatott, mint maga a szülés.

Huszonötödikén anyukám érkezett hozzánk, hogy vigyázzon Bencére, ha mennem kell. Huszonhatodikán, Bence születésnapja után két nappal reggel hét körül épp szoptattam az ágyban fekve. Éreztem, hogy valami lassan csúszik ki a combjaim közül. Letöröltem papírzsebkendővel: a nyákdugó volt az. Szoptattam tovább, Bence bóbiskolt közben. Aztán épp ágyazni kezdtem, amikor ömleni kezdett a szép tiszta magzatvíz. Telefonáltam anyukámnak, aki épp a boltba ugrott le, és férjemnek, Gábornak: ma szülünk!

Volt néhány összehúzódás, de nem igazán akart még elindulni a dolog. Szegfűszeges-fahéjas olajjal kenegettem a pocakom, Bencét biztattam szopizásra, de már nem volt hozzá kedve. Egy kolléganőm kilenc körül ment be autóval a városba, őt kértem meg, hogy vigyen be magával. (Meg is jegyezte, milyen jó kis forraltbor-illatom van.) Az összehúzódások ugyan elmúltak, de biztosabbnak éreztem kórházközelben lenni: második gyereknél hátha hamar felgyorsulnak az események, és később ki tudja, hogy akadna-e fuvarom. Bence viszonylag jól viselte az elválást: épp építőkockáztak a nagyanyjával. Gábor a kórház épülettömbje előtt várt.

Fájások nélkül nem akartunk még bemenni. A szüléssel kapcsolatban egyetlen egy nagy félelmem volt. Az orvosok tennivágyásától tartottam egyedül. A kórházi rutin szerint a magzatburok repedésétől számolva 12 órára a műtőasztalon van a kismama helye, és addig sem árt, ha oxitocinnal gyorsítunk a dolgon… Tudtam, hogy ha békén hagynak, gond nélkül fog lezajlani az egész csodálatos folyamat, amelynek végén magamhoz ölelhetem várva várt kisfiamat.

Gyönyörűen sütött a Nap. Sétálni indultunk. Jókedvűek és izgatottak voltunk, egyedül a fenti aggodalmak zavartak. Beültünk egy kávézóba forró csokizni, itt találkoztunk Gábor főiskolai évfolyamtársaival. Nem akarták elhinni, hogy szülni megyünk. Beszélgetni azonban már nem volt kedvem: befelé figyeltem minden rezdülésemre, hátha megérkeznek már az oly vágyott hullámok. Izgultam. A magzatvíz csak egyre csordogált, nem tudtam már mivel felszívatni: lassan elindultunk a kórház felé. Az épület előtti parkban még ücsörögtünk kicsit. Megosztottam Gáborral aggodalmaimat, és azon tréfálkoztunk, milyen régen voltunk már kettesben, és bizonyos, hogy erre a következő években sem fog sor kerülni.

Fél tizenkettő táján jelentkeztünk az ambulancián. Az első „igazi” összehúzódásokat is ekkor éreztem: még csak szórványosan. Örömmel fogadtam őket. Az ügyeletes orvosnak nem vallottam be, hogy olyan régen megrepedt a burok: két órával későbbi időpontot füllentettem. A vizsgálat mindent rendben talált, a tágulás bő másfél ujjnyinak bizonyult. Egy órányi haladékot kaptam az erős, rendszeres fájások beindulására, aztán oxitocinos indítást irányoztak elő. Ettől féltem…

Bátortalanul hozakodtam elő a szülési tervünkkel. Az orvos meglepően reagált: „Ja, szülési terv van? Akkor veszünk vért, aztán ha nincs fertőzésveszély, szenvedhet, ameddig akar!” Hű, ezt akartuk elérni! Hatalmas kő gördült le a szívemről, egy csapásra sokkal felszabadultabb lettem. Este tízig enyém a nap!

Bejelentkeztünk a szülőszobán. Kézbe kapták a szülési tervet. A csecsemős nővér támadóan, konfliktuskészen rontott ránk: ő nem teheti meg, hogy ne fürdesse meg az újszülöttet! A mosolyunk és a kompromisszumkészségünk azonban hamar a pártunkra állította a hölgyet, nem tekintette már szakmája elleni támadásnak az elképzeléseinket. Általánosságban is elmondhatom: a személyzet – mindenki csak a saját határain belül, de – rugalmas volt, igyekeztek úgy alakítani a dolgokat, ahogy mi szerettük volna. Még akkor is elismerés illeti őket, ha ez nem mindig sikerült nekik.

A következő pár órát a vajúdóban töltöttük. Olyan jó volt kettesben lenni! Beszélgettünk, izgatottan vártunk, meséltünk Áronnak az előttünk álló eseményekről. A hullámok még nagyon ritkásan, rendszertelenül jöttek. Másik három asszony is vajúdott velem egy időben: infúzióra kötve, a szülőszobán… Én remekül éreztem magamat, titokban még ettem is a magunkkal hozott banánból.

Négy óra körül még mindig csak kétujjnyinál tartott a tágulás. Újabb vérvételt követően leküldtek a terhespatológiára. Ott meg is vacsorázhattam. Egy várandós párral beszélgetve figyelgettük a hullámok sűrűségét és hosszát. Aztán sétálni, lépcsőzni indultunk, majd úgy döntöttünk, pihennem kellene kicsit: úgy tűnik, hosszú menet lesz, ki ne merüljek idő előtt. Gábor elment venni magának valami kis ennivalót, és hazatelefonált (már sokadszorra), hogy Bencével rendben ment-e a nap.

Hat körül megerősödtek, meghosszabbodtak az összehúzódások, és ötperces időközönként követték egymást. Fent, a vajúdóban ismét kettesben lehettünk. Az előkészítést, zuhanyzást követően már erőteljesen vajúdtam. Nem zavartak. A szülésznő és az orvos is tiszteletben tartotta, hogy jelenleg nincs szükségünk rájuk. A hullámok alatt Gáborba kapaszkodtam, térdre rogytam, ő bíztatott. Nagyon jó volt így. Igazán együtt voltunk. Intenzív, intim, mondhatni erotikus élménye ez kapcsolatunknak. Arra is ekkor jöttem rá, hogy a vajúdási összehúzódás íve mennyire hasonlít az orgazmuséhoz – mennyire hasonlóan kell tudni átadni magam a hullámnak…

A műszer azonban alig jelzett méhtevékenységet, és fél tízkor is csak kétujjnyi volt a tágulás. Műszakváltás miatt már az az orvos vizsgált, akinél Bencét szültem. Tulajdonképpen örültem neki, hiszen tudtam, hogy jó szándékú és udvarias ember – „csupán” a gyakorlatával nem értettem egyet. Viszont a szülési terv ebben rengeteget segített. Az orvos igyekezett betartani a kéréseinket, még ha nem is igazán értette, miért akarok „ennyit szenvedni”, ha egy kis oxitocinnal hamar túl lehetnék az egészen… de ezúttal nem tágította kézzel a méhszájat, ritkábban vizsgált meg, és később, kitolás alatt sem préselte alkarral a hasamat (pedig a szemem sarkából láttam, hogy elindult a mozdulat, ám, becsületére legyen mondva, visszafogta).

Kicsit elcsüggedtem, hogy hiába érzem én lendületesnek, mégsem halad eléggé a folyamat. A szülésznő tanácsára elmentem még egyszer zuhanyozni. Jó ötletnek bizonyult. Sokáig folyattam magamra a meleg vizet – a hullámok még erőteljesebbekké és hosszabbakká váltak. A maradék hat centi tágulást, ha jól számolom, körülbelül két-három óra alatt értem el. Az időérzékemet kezdtem elveszteni – valamikor átköltöztünk a vajúdóból az „alternatív” szülőszobába. A szülésznő és az orvos kérésünk szerint félhomályt teremtett, hálás vagyok nekik érte.

Szerettem volna választott testhelyzetben szülni. Az orvos kérésemre megmutatta a szülőszéket, de valahogy viccelődve tette, nem is jutott eszembe kipróbálni. (Azt sugallta, hogy kényelmetlen, úri huncutság.) Volt bordásfal is, előtte matraccal, ám azt csak a kitolási szakig javasolták, akkor fel kéne mégis jutni a szülőágyra. Nekem az ágy mellett térdelve volt a legjobb, és a fájások alatt már jó ideje egyáltalán nem tudtam kommunikálni, közöttük se nagyon. Éreztem, hogy négykézláb lenne jó nyomni. A szülésznő azt mondta, hogy rendben van, de inkább a szülőágyon tegyem ezt. Huh, másfél méter magasan négykézláb egyensúlyozni azért nem ugyanaz… Aztán már nem is bántam, hogy a szülésznő megkért: forduljak mégis hagyományosba, ha lehet, mert négykézláb ő nem tudja vállalni a gátvédelmet. Nem éreztem bántásnak vagy gondnak, részletkérdésnek tűnt csupán.

A legnehezebb percek azok voltak, amikor már tolóingerem volt, nagyon-nagyon, a szülésznő pedig megkért, ne nyomjak rá, mert még nem tűnt el a méhszáj. No, akkor kiabáltam: „Nembíroknemnyomni, nembíroknemnyomni, ezdenehéééz!” Egy folyosón várakozó apuka másnap szemérmesen meg is jegyezte, hogy nehéz szülésem lehetett. Pedig akkor csak segített a kiabálás, nem fájdalmas ordításnak éltem meg. Már nagyon vártam, hogy tehessek végre a babám megszületéséért!

Közben az orvosnak el kellett mennie elvégezni egy császármetszést. Egyáltalán nem hiányzott, és tisztább pillanataimban, amikor épp tudtam gondolkodni, reméltem, hogy vissza sem ér, csak Áron születése után. (Utólag kicsit gyanakszom, hogy a szülésznő a dokotorurat akarta megvárni az én tolófájásaimmal…)

Már nem tudtam tovább várni. Nem zavart a kőmetsző testhelyzet egyáltalán, olyan boldog voltam, hogy végre nyomhatok! Minden fájdalom már ekkor elszállt, a tudatom kitisztult. Nyugodt voltam, erős, határozott, öntudatos és koncentrált. Bíztam magamban. Gábor kezét szorítottam (azóta is emlegeti, mennyire). Úgy éreztem, mi négyen együttműködünk: Áron, én, Gábor és a szülésznő, aki a gátat védte. (A csecsemős nővér volt még ott valahol a háttérben. Mindkét jelenlévő hölgy szimpatikus volt nekünk.)

Már szerintem a fejecskéje is látszott, mikor tettre készen berontott az orvos. Rögtön segíteni akart: szúrni vagy vágni. „Lassulnak a fájások, rá kellene kicsit segíteni!” Már hozta is az infúziós állványt, én pedig, mintegy „véletlenül”, elkaptam a karomat előle. Még ez sem tudott megzavarni. „Borbála, rezeg a léc, én úgy látom, repedni fog az előző gátmetszés mellett!” Kértem, hogy akkor se vágjon, és a szülésznő is megerősített: hiszen mindjárt kint van, szépen tágul, nem lesz itt gond!

A fej átbújásakor a szülésznő tanácsára lassítottam a tempón, de aztán már tényleg nagyon hamar kisluttyant Áron. Kicsit lila és csúcsos volt a feje, megpaskolták a talpacskáját is, hogy mielőbb levegőt vegyen. Hamar a pocakomra került. Rendkívül dühösen sírt, később is nehéz volt megvigasztalni. Nem értettem igazán, hiszen viszonylag békés volt a születése. A fotókat nézegetve csak jóval később tűnt fel: az egyperces fényképen a hasa és a hasam között ott világít már a világoskék köldökcsat… Évekig úgy meséltem mindenkinek, hogy rögtön a hasamra került, a köldökzsinórt csak később vágták el. Most jöttem rá, hogy abban a fél percben, amíg fel sem ocsúdtunk az örömtől, a lábam között még végigcsinálták szegényen az egész protokollt…

Gábor elkísérte őt a vizsgálóasztalhoz (amit mérgesen össze is kakilt), míg engem megvizsgált az orvos. Gratulált: két pici belső horzsolással megúsztam.

A félhomályos szülőszobában óra nem volt, nem is jutott eszünkbe erre figyelni, így azt sem tudtuk, 26-án vagy 27-én jött világra kisfiunk. Szerintünk talán éjfél előtt bújhatott ki (0.05-kor néztünk először az órára, de akkor már egy ideje velünk volt). Huszonhatodika 23.59 lett végül az anyakönyvezett időpont. Később kiderült, hogy Áron üknagyanyja (akiről én a keresztnevemet kaptam) is ezen a napon született. Ráadásul Anna-napon – a várandósság első hónapjaiban Annának hittük őt.

Nehezen, de megvigasztalódott, szopni kezdett kicsi fiunk. A saját öklét előbb találta meg, mint a mellemet. Aztán már szépen, békésen tölthettük az időt hármasban, félhomályban. Áron szopott, majd elszundikált. Mi becézgettük és boldogan csodáltuk családunk új tagját…

Áron születéséből a legmaradandóbb élmény a szerelmemmel való szoros együttlét maradt. Soha nem éreztem még magam annyira nőnek, mint akkor! A gyermekágyban engem meglátogatók sokszor szinte visszahőköltek a meglepetéstől, annyira sugárzónak, erőteljesnek és energikusnak éreztem magam és látszottam is, már másnap reggel. Érdekes, hogy a zavaró kórházi körülmények sem tudtak befolyásolni: a szakszemélyzet jelen lévő három tagját kedves, jó szándékú embernek találtam, és ez nagyobb súllyal esett latba, mint az, hogy nem mindent csináltak úgy, ahogy ideális esetben mi szerettük volna. Meg vagyok győződve arról, hogy ha mi merevebben, túl határozottan közelítünk hozzájuk, kevésbé szépre sikerül Áron születése.

Két évvel korábban hoztam világra Bencét, beavatkozásoktól korántsem mentesen, aggódva, bizonytalanul. Majd Áron születése körül békés volt a légkör, határozottnak és szerelmes, önbizalomteli, erős nőnek éreztem magam a kórházban. Hét év múlva Abigél lányom érkezett közénk: itthon, apja és leendő keresztanyja társaságában, olyannyira beavatkozások nélkül, hogy még a bábát sem várta meg. De ez már egy másik történet…

B-M. B.

Bence > > >
Abigél > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.