igaz történetek szülésről, születésről

366. nap: Gömbölyű fején tág pupillájú sötét szemmel (Gáspi)

366. nap: Gömbölyű fején tág pupillájú sötét szemmel (Gáspi)

Már Borit is úgy növesztettem félidőtől bent, hogy tudni véltem, mi lesz jó neki. Ha már meg kell születni, és olyan nehéz dolog az, biztosan az, ne foldozott gátsebemen ücsörögve és a szülés más, szinte kötelező lelki nyomait viselve kérjem befordult elsőszülöttem bocsánatát, hogy így fogadta be őt ez az élet.

Persze mégis így lett. Bevonzottam-e félelmeimmel? Az elkerülhetetlen sors része? Éretlenségem miatt? Mind így együtt vagy egyik sem? Annyira mindegy. De Bori pont úgy született – és még alsó hangon, szerencsére a szerencsétlenségben – ahogy nem akartam. Szűkölő félelemben, ordításban, kiabálásban, feszült indulatok között, kevés anyai segítséggel. Hidegben, neonfényben. Pedig elmentem otthonszülés-tanfolyamra. Hogy kerültem oda? Ki születik otthonszülőnek? Rájövök, senki.

Ahányan létezünk, annyifélék vagyunk. Valami kis konokság, dac talán, ami szembefordít az árral, a megszokottal, ami keresi az utat a keserű tapasztalatok nyomán: hogy lehet-e másképp, lehet-e életet adni méltón, lehet-e az ösztönösen szülő asszonynak valóban szülnie, az ösztönösen születő gyermeknek születnie a maga természetességében, vagy meg kell erőszakolni ezt a folyamatot? Így a biztonságot, a nőt, a gyermeket, a családot, a szentséget, a boldogságot?

Ki ne félne? Az újtól, az eltérőtől is. De jobban a „hagyományos” kórházitól, jobban a doktor uraktól, a hálapénzes rendszertől, a sivár lelkiségtől, ami lealacsonyítja, megnyomorítja az életbe lépés misztériumát…

Én, aki semmit se tudtam a szülés természetéről, olvastam szüléstörténeteket, hálás hangvételű iszonyatokat megalázott helyzetekről, nőkről, veszélybe sodort újszülöttekről, pénzéhes vészhelyzetekről, a női test tehetetlenségéről, szülési képtelenségről, megmentett nők ezréről. Nem hittem el. Így kerestem az utam, és meg is találtam. Vagyis járni kezdtem.

Azt mondják, mindenki úgy szül, ahogyan élt. Addig. És még a szülés alatt is érheti az embert megértés, elfogadás, elengedés, szeretet, és persze az ellenkezője is.

Hatalmas kapu ez – hiszem.

Bori születésekor senkit sem tudtam magamhoz engedni, fájtam, rettegtem otthon is, és elbuktam a kórházban is. Így volt. Szülésem erőszak, számonkérés, ítélet megkövéredett testem felett, ítélet síró, ordító lényem felett, bántás, mert védekezem a lefeszítettség ellen, nyolc centis nyílásomat tágító kezek sürgetik, női-férfi doktor néz megvetőn – nem képzelődés –, vágás húsomon.

Szegény gyerekem. Sírok, bocsánatát kérem, doulám segít megszoptatni később.

Első torz emberi hang a szülés után adatfelvétel közben ér, a férjem újságíró foglalkozású. Hányok belül… Később tudom meg, az orvos is az után lett gyengédebb, hogy megfenyíttetett, nem csak ő tud fájdalmat okozni. Isten irgalmazzon neki. Én már elengedtem, semmit sem érzek irányába. Sajnálom a nőtársaim, akik nála, vele szülnek és a hasonlókkal. Pénzért is csak ezt tudja nyújtani. Van, akinek megfelel.

Hazamentünk háromórásan.

Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad? Geréb Ági gyógyított. A gátsebemet is, hogy ne legyen kötözött sonkás.

Következő babámnál ragaszkodtam a személyéhez, vele született Gáspár.   Elfelejtettem írni, Bori hat óra alatt szakadt ki belőlem, Gáspi 10 óra alatt  érkezett meg, írhatom: nehezebben, de csak szép nyomokat hagyva. Kitolás előtt aludtam keveset összebújva férjemmel.

Gömbölyű fején tág pupillájú sötét szemmel, nyári eső hűvös szemerkélésébe érkezett a fiam, békében.

Köszönöm Ági kezeit, halk szavait órákon át. Hogy velem volt, a beszélgetéseinket szülés előtt, közben és után. Talán minden szavára emlékszem.

L. E.

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol