igaz történetek szülésről, születésről

1290. nap: Bármit kinyomtam volna (Boglárka születése)

1290. nap: Bármit kinyomtam volna (Boglárka születése)

Hétfőre voltam kiírva. De hiába minden séta, meleg fürdő és literszámra megivott tonik, a szülés csak nem akart megindulni. Így duzzogva, de kedden bevonultunk a kórházba. Szerencsére csak délben kellett bemenni, így legalább a délelőttöt még együtt tölthettük. A bent töltött napokat nem részletezem, a lényeg, hogy halálra untam magam, bosszantott, hogy nem tehettem, amit akarok, úgy, mint otthon, és persze az, hogy körülöttem mindenki megszül vagy már babázik.

Folyamatosan cserélődtek körülöttem az emberek, a babások hazamentek, majd jöttek újak, akik mind előbb szültek, mint én. Szerencsére feküdt mellettem egy lány, aki egy nappal előttem vonult be, és így legalább együtt szenvedhettünk. Végül neki csütörtök hajnalban, nekem péntek hajnalban indult be a szülés.

Hajnali négykor kezdődött, nyolcperces fájásokkal. Korábban rengeteget aggódtam amiatt, hogy vajon majd felismerem-e, ha elkezdődik… Hát tényleg nem lehet összetéveszteni… Hihetetlen, hogy a természetnek milyen pontos órája van. Tényleg másodperc pontosan nyolcpercenként jöttek. Vártam a reggeli vizitig, akkor szóltam, hogy mi a helyzet. Ekkor tudtam meg azt is, hogy a szomszédom 26 óra után, valamikor fél hét körül megszülte a kisfiát. Na, gondoltam, másnap reggel, remélem, már én is túlleszek rajta.

Engem átküldtek a szülőszobára, NST-re. Naná, hogy ekkor csillapodtak a fájások. Sűrűbbek lettek, de annyira gyengék, hogy a gép semmit se érzett belőle. Jött a doki, hogy megnézzen… Közölte, hogy nekem nincsenek is fájásaim, és a méhszájam 1111. Tehát lényegében a nyitottsága semmit sem változott, csak a méhnyak rövidült még egy centit. Egy másik csajjal mentünk át NST -re, neki ötperces fájásai voltak (pedig csak előző délután jött be…), őt ott fogták, mert nála úgy gondolták, hamarosan szülni fog. Engem visszaküldtek. Hát mondanom se kell, irtó csalódott voltam.

Végül is délután háromig jöttem-mentem a fájásaimmal, amíg a párom be nem jött. Pont aznap volt szabadnapos, így a szokásos este hét-nyolc-kilenc helyett már délután be tudott jönni. Kimentem vele az előtérbe beszélgetni, de éreztem, hogy mintha kicsit erősebbek lennének ezek a fájások. Elkezdtük mérni őket (akkor már egy ideje nem néztem az órát, mert csak idegesítettem magam vele…), és rájöttünk, hogy ezek már ötpercenként jönnek, és olyankor bizony már nem tudok beszélgetni vidáman, inkább csak mélyeket lélegezni. Így beszélgettünk még egy órát, ilyen ötperces megszakításokkal, de amikor három-négy percenként kezdtek jönni, akkor a párom rábeszélt, hogy menjek át megint a szülőszobára. Nem voltam biztos benne, hogy akarok-e, mert a reggeli doki elég brutális módon vizsgált, ráadásul a hangnem sem tetszett, amivel közölte, hogy nincsenek fájásaim… Szóval, nem szívesen vetettem alá magamat egy újabb „felesleges” vizsgálatnak.

De végül szóltam a nővérnek, ő meg hátraküldött… A szülőszobán ismét rám kötötték az NST-t, és közben boldogan vettem tudomásul, hogy épp a másik ügyeletes doki van bent. Ekkor már nem enyhültek a fájások, de a szülésznő azt mondta, mégse’ jó, bár látja, hogy vannak fájásaim, a gép nem jelzi. Vagy azért, mert ezek még mindig csak jóslók, vagy azért, mert simogatom a hasam közben, és ez teljesen más irányba viszi az egészet, és nem keményedik a hasam fájáskor. Így hát gyorsan abbahagytam a simogatást, amit persze reflexszerűen csinál az ember.

Aztán jött a doki, és azt mondta, hogy három centire vagyok nyitva. Erre azt mondták, hogy na, jó, akkor előkészítenek. Gyorsan közöltem, hogy mi apás szülést szeretnék, de azt mondták, hogy az apás szülőszobára (mert a kórházban csak egy van) csak öt-hat centinél lehet átmenni. Így hát visszamentem az osztályra a cuccomért, és gyorsan kiszóltam a páromnak, hogy most előkészítenek, és a vajúdóba kell mennem, de lehet, hogy lesz este kilenc-tíz is, mire annyira kitágulok, hogy ő is bejöhessen, szóval, ha gondolja, menjen haza nyugodtan. Végül megegyeztünk, hogy még hétig marad, aztán utána hívjam, ha van valami.

Így aztán öt óra körül hátrasétáltam… A beöntés után mondta a szülésznő (akinek örökké hálás leszek), hogy ameddig csak bírom, tartsam bent, mert a meleg víz alhasi vérbőséget okoz, és ez erősítheti a fájásokat. Hát én szót fogadtam… Amikor utólag mondtam neki, hogy kb. 20 percig tartottam, nem akarta elhinni. Mire a zuhanyozással is végeztem, már egy-két percenként jöttek a fájások. Akkor azt mondta a szülésznő, hogy lehet, hogy burokrepesztés lesz, mert úgy látja, eléggé beindultak a dolgok. Na, akkor gyorsan felhívtam a páromat, hogy ne menjen sehova, mert lehet, hogy előbb is átmehetünk az apásba, mint gondoltam.

Hat óra előtt valamivel feküdtem fel az ágyra, hogy a doki burkot repesszen… Matatott egy darabig, majd megkérdezte, hogy nem folyt-e el a víz, mert nem tud repeszteni… Hát, mondom, én nem vettem észre, de mint utóbb kiderült, mégis ez történhetett, valószínűleg a beöntés után, észrevétlenül… Megvizsgált, és mindenki nagy meglepetésére már öt-hat centire voltam nyitva. Azt mondta a szülésznő, hogy ez nagyon jó, mert először szülőknél óránként kb. 1 cm az átlag…

Még fél órát kellett feküdnöm (előírás burokrepesztés után, bár nálam már nem volt miért repeszteni…), utána hívhattam a páromat, hogy jöjjön csengetni és beengedik. Mire én két-három fájással megszakítva átsétáltam az apásba, ő is odaért, szexi zöld műtőscuccba öltöztetve. Ekkor volt fél hét körül…

Rögtön a labdát kértem, mert korábban mindenki csak dicsérte… hát, én is csak ajánlani tudom! A párom először szembe ült velem, majd mögém, így a szünetekben rádőlve nagyon jól ki tudtam pihenni magam. Közben folyamatosan törölgetett egy hideg vizes gézlappal, ami nagyon jólesett. Persze folyamatosan biztatott közben, és hősiesen tűrte, ahogy szétszorítom a karját…

Egy idő után fel kellett feküdnöm az ágyra, hogy ismét megvizsgáljanak, mert már éreztem, hogy jönnek a tolófájások. Ekkor már kényelmesebb volt feküdni, úgyhogy így is maradtam. Nagyon jó volt, hogy mindenki leste a kívánságaimat, és igyekeztek mindent megtenni a kényelmemért. Mivel az apásban voltunk, nem zavart minket senki, nem jöttek-mentek más szülésznők az ágyam végénél, mint a közösben. Csak ez az egy szülésznő nézett ránk néha, de ő is hagyott minket kettesben vajúdni. Nagyon jó volt, hogy meghitten, kettesben lehettünk.

Végül (nem tudom, mikor lehetett) fel kellett állnom, hogy segítsen a gravitáció… kb. öt-hat tolófájást csináltunk így végig… ez olyankor volt jó, amikor tényleg jöttek a fájások, mert sokkal kevésbé éreztem fájdalmat, mint fekve, viszont a szünetekben meg fárasztó volt, mert bár belekapaszkodhattam a páromba, azért nem tudtam úgy elengedni magam, mint fekve. Egy utolsó állva nyomás után ismét fel kellett feküdnöm, és akkor már elvették az útból az ágy legvégét, és felhúzták a lábaimat. A dokit csak ekkor hívták be.

Nem emlékszem pontosan, de kb. három-négy tolófájás után, 20 óra 15 perckor bújt ki Bogi! Az utolsó (bár nem volt kevésbé fájdalmas, mint a többi) volt a legkönnyebb, mert előtte szóltak, hogy már látják a fejét, és hosszú haja van! Na, ez akkora erőt adott, hogy bármit kinyomtam volna…

Aztán hirtelen csak egy hatalmas megkönnyebbülést éreztem, majd a párom kiabálását, hogy kint van, és látja a babánkat! Tényleg igaz, hogy onnantól az ember már nem érez semmi fájdalmat, és el is felejti azonnal. (Bár én két fájás közt is teljesen meg tudtam feledkezni az előző fájdalmáról, és csak a pihenésre koncentráltam.) Rögtön a mellemre fektették Bogit, és az első érzésem az volt, hogy milyen nehéz. Súlya van… saját súlya… nem olyan, mint amikor a pocakomban volt. És hogy gyönyörű, és a miénk… és csak azért engedtem elvinni, mert tudtam, hogy a párom vele mehet, amíg rendbe teszik.

Ezután már csak a gátvarrás következett, de szerencsére a világon semmit nem éreztem belőle. Utána ismét teljesen magunkra hagytak, a párom a karjában hozta be a kislányunkat, és édes hármasban, félhomályban, szoptathattam Bogit, míg Apuci gyönyörködött bennünk. Legalább fél órát lehettünk így együtt, hárman. Utána a párom hazament, Bogit elvitték aludni, én pedig egy órás pihenés után visszamehettem az osztályra.

Sokan még napokkal később se tudnak rendesen járni/ülni/feküdni, hát én már aznap este, ha nem is futva, de simán sétálgattam ide-oda. Másnap pedig már minden gond nélkül ültem. Így végül az ágyszomszédommal egy napon születtek a gyermekeink, még ha a nap két végén is…

A szülés a legtöbbeknek ott körülöttem negatív élmény volt, és úgy érezték, hogy egy jó ideig nem akarnak még szülni… Én épp ellenkezőleg. A szülést bármikor végigcsinálnám, ilyen körülmények között legalábbis. Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült az apás szülés, izgultam, hogy szabad legyen az a szoba. De szerencsénk volt, és biztos vagyok benne, hogy ez az egyik oka, hogy ennyire szép élmény lehet a szülésem. A párom nagyon sokat segített. Arról nem beszélve, hogy ez egy olyan közös élmény, ami semmihez se hasonlítható.

C. R.

Julianna > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.