igaz történetek szülésről, születésről

1079. nap: Vizesárok

Megjelent: 2013. szept. 18.

Három év utáni együttlétből jött gyermekünk, az egyetlen. Talán mégis korán. Még nem voltam felkészülve (s felkészítve sem, 23 évesen!) az anyaságra. (S párom sem az apaságra, 28 évesen!). De örültünk neki, szeretettel vártuk, csak sok minden mást is fontosnak tartottunk: egyetem, szülők, építkezés, rohangálás, jövés-menés és utazás körbe-körbe az országban. Sok elvet helyeztünk a szeretet elé; vegetáriánusság, egészségesnek vélt életmód, környezetvédelem…

Ekkor már ismertük Geréb Ágit. Eddigre jutott arra az elhatározásra, hogy nagyon messzi vidékre nem megy szüléshez. Előtte még elment az ország távoli tanyáira is. Születésház még nem volt, és olyan ismerősünk sem, akihez hosszabb időre beköltözhettünk volna. Így maradt a hagyományos út: a kórházban keresni egy megértő szülész-nőgyógyászt.

Úgy tűnt, minden rendben van. Házfelújítás, s közeledik július vége, a szülés kiírt időpontja. A baba fogadására szerettük volna befejezni, illetve lakhatóvá tenni az előző évben vásárolt öreg tanyaépületet.

A 37. héten munka közben elfolyt a magzatvizem. Rohanás a kórházba. Apás szülést szerettünk volna, de nem találtuk a táska mélyén megbúvó tb-kártyát, így apuka sietett vissza haza. Mire visszaért a kórházba, a feleslegesen megtett útról (mivel a kártya később előkerült a táska mélyéről), a lényeg lezajlott. Az orvosunk „természetesen” konferencián volt ebben az időben.

Fekszem a szülőágyon, rendszeresen jönnek a fájások, semmi gond, még olvasok közben (hogy ne hallgassam más anyák sikításait, kiabálásait). Egyszer csak szólok, hogy: „Nővér, jöjjön gyorsan, mert jön, megszületik, érzem!” A nővér odaszól, legyek türelemmel, van még időm. Szólok többször. Ő végül is keres egy szülészorvost, aki megállapítja, tényleg jön a baba. Gyorsan vágás, s már meg is született. Tehát a burokból nem teljesen saját erőfeszítéséből szabadult. Sajnos.

Odateszik a mellkasomra, megfogom, szemembe néz és a tekintete ott is marad. Szerencsére, mert fogják és viszik. A kálváriajárás csak most kezdődik. Nem hozzák vissza.

Engem is elvisznek egy másik kórterembe. Kérem, hadd láthassam. Azt mondják, kis súllyal született (2,36 kg), inkubátorba kellett tenni a koraszülött osztályon. Én úgy éreztem a szülésnél, hogy semmi baja. Mégis elvitték. (Koraszülöttnek nyilvánították a babát, ha a 37. hét előtt vagy 2,5 kg alatt született.)

Nagyon fájt, és még másnap sem mutatták meg. Az akkor látogató szüleimet megkértem, jöjjenek el velem a kórház két épülettel arrébb fekvő koraszülött osztályára, mert nem bírom tovább, legalább látni szeretném. Elkísértek. De nem engedtek be. Sírtam. Azt mondták, menjek ki az épületből, majd az ablakon keresztül megmutatják. Kimentünk. Három-négy emeletes nagy épület, előtte vizesárok, jó széles. Állunk szüleimmel az árok szélén, s nem értem, hogy fogom én így látni őt. S akkor a második emelet egyik ablakában felemelnek egy csöppséget. S én sírva állok kint, illetve lent az árok szélén. Értetlenül s tele fájdalommal.

Szüleim visszakísérnek a szülészetre. Én kérem az orvosokat, hadd mehessek át hozzá. Nem engedik. A harmadik napon már a mellem is nagyon feszül. Hoznak egy fejőkészüléket, hogy fejjem a tejet. Én kiakadok. Kijelentem, akkor is átmegyek hozzá, ha nem engedik. Lesz, ami lesz. Az erélyes fellépésnek köszönhetően a koraszülött osztály alagsorában, egy takarítóeszközökkel teli szobába beraknak nekem egy ágyat. Ott meghúzhatom magamat. S végre újból találkozhatunk három nap elteltével, sok sírás, fájdalom és küzdelem után. Napközben (éjszaka nem!) felmehetek az osztály nővérszobájába háromóránként szoptatni. Szépen gyarapodik, nem sárga, s hétvégére hazajöhetünk. Végre együtt volt a kis család.

Nehéz éjszakáink voltak. Hetekbe telt, mire kisfiunk megnyugodott e zaklatott kezdet után. S én is.

Három hónaposan még volt egy kis folytatás (én mindig úgy éreztem, hogy a nehéz kórházi kezdet következménye volt ez is). Egyik reggel észrevettem, kisfiamnak ágyéksérve van. Vissza a hátam közepére sem kívánt kórházba. Ott, hála Istennek, vele lehettem végig. Egy-két nap vizsgálat, majd a műtét napja. Koplalás. Nem szoptathattam, mert ő nem ehetett. Ringattam, szerettem. Jött a műtét, elvitték. Egy óra múlva visszahozták, hogy valami miatt nem sikerült a műtét, most etessem meg, s holnap újból kezdjük. Még ma sem tudom, mi történhetett. Másnap újból koplalás, nem szophatott. Ő újból a műtőben, én kint aggódom. S végre hozzák, sikerült!

Jó volt újra itthon lenni. Azóta gyógyszer és orvosi kezelés nélkül élhetünk. Köszönöm, Istenem!

A. Z.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.