igaz történetek szülésről, születésről

1281. nap: A legtöbb, amit lehet adni (Huba születése)

Megjelent: 2014. ápr. 8.

Dehogy akartam én otthon szülni! Volt egy barátném, aki otthon szülte meg az ötödik gyermekét, azt gondoltam róla, hogy felelőtlen.

Aztán férjhez mentem, várandós lettem, szépen növekedett bennem az új élet. Férjem édesanyja elvitt a családi nőgyógyászhoz az Üllői útra, én meg belesimultam a dolgok rendjébe.

Egészen a 25. hétig, amikor egy hosszú séta után nagyon elkezdett fájni a pocakom alja. Olyan érzés volt, mint amikor futás után szúr az oldalam, csak erőteljesebb. Nem akart elmúlni, mi meg el akartunk utazni hétvégére, gondoltam, azért beszaladunk az orvoshoz a klinikára, hogy minden rendben van-e.

A diagnózis fenyegető vetélés volt. Befektettek a szülőszobára, a fenekembe nyugtatót nyomtak, a karomba alkoholt, a nővérke mosolyogva mondta, hogy ne ijedjek meg, ha berúgok tőle. Akkor már az ijedtségnek több fokán is túl voltam. Ez másnap reggel sem enyhült, amikor a főorvos a medikusok hada előtt meglehetősen fájdalmas vizsgálatnak vetett alá, én utána csak a pirosra színezett lepedőt néztem zokogva, míg a nővérke szólt, hogy ne izguljak, az csak annak a fertőtlenítőnek a színe, amivel vizsgálat előtt lespricceltek.

Négy napot feküdtem a kórházban, elég sok minden megfogalmazódott bennem ez alatt az idő alatt.

Elmentem az információs napra Ágiékhoz. Az elhangzottak alatt legszívesebben a homlokomat csapkodtam volna. Hát persze, lehetne így is… Ágiék hangsúlyozták, hogy csak problémamentes várandósság után lehet otthon szülni; ezt elég szomorúan vettem tudomásul. Sajnos nekem nem problémamentes az előéletem.

Az este végén összeszedtem minden bátorságomat, és megkérdeztem Ágitól, hogy mennyire gátja az otthonszülésnek az én négynapos kórházi tartózkodásom. Pár kérdés után Ági azt válaszolta, hogy valószínűleg semennyire, valószínűleg a méhszalagjaim nyúlásának fájdalmát éreztem, és ha máskor ilyen „fenyegető vetélésem” lesz, ahogy a kórházban fogalmaztak, bújjak ágyba egy pohár borral, és pihenjek. Ági személyisége, mosolya, megnyugtató odafordulása rám akkor nagyon nagy benyomást tett.

Jártam az információs hétre, készültünk a szülésre. Nagyot küzdöttünk a családdal, féltettek. Utólag belegondolva döbbenetes, hogy a környezetemben lévő asszonyoknak akár három-négy szülés után is milyen elképzeléseik voltak a szülés folyamatáról. Hogy milyen rettegés ivódott beléjük, mennyire az orvosoktól és a kórháztól várták a „szülesztést”. Én akkor még nem szültem soha, ezért hitelesen nem tudtam képviselni véleményemet, csak azt éreztem, hogy életet adni valami sokkal nagyobb csoda annál, hogy kivegyenek belőlem egy gyermeket, én a teremtésbe akartam bekapcsolódni.

A 38. héten hajnalban arra ébredtem, hogy folyik a magzatvizem. A fájásokat erősen koncentrálva is csak elég gyengén éreztem, de valahogy az volt bennem, hogy a magzatvíz elfolyása után egyből szülünk, szóval riasztottam Ágit, a doulámat, és siettünk Érdre, a születésházba. Szegény Ági megvizsgált, érezte, hogy még sehol nem tartok, mondta, hogy még van időnk, ő addig alszik. Reggel megint megvizsgált, még mindig nem volt előrehaladás, elment valamelyik gyermeke ballagására.

Bennem elég nagy szégyenérzet volt amiatt, hogy ennyire nem tudom, hol tart a szülésem, hogy „fölöslegesen” ugrasztottam ki mindenkit az ágyból. Ági nem éreztette velem, hogy neheztelne emiatt, utólag végiggondolva, azt hiszem, hogy sokszor történhetett meg vele, de én tudat alatt elraktároztam magamban azt a félelmet, hogy nehogy Ágit túl korán hívjuk. Ezt a negyedik gyermekem születésére már olyan tökélyre fejlesztettem, hogy bár Ági ott volt nálunk, és mondta, hogy szerinte én most vajúdok, én hazaküldtem, mondván, hogy még tuti nem szülök, aztán éjjel már csak lepénylesőbe érkezett.

Délutánra kezdtek erőssé válni a fájások, sokat fürödtem, volt, hogy muskotályzsályás forró vízzel borogattak, nem találtam a helyem. Vajúdó állatokon látni ezt a helykeresést, magukba fordulást. Nem akartam beszélgetni, önkéntelenül kerestem a helyem, de mivel még nagyon tapasztalatlan voltam, nehezen találtam. Hálás voltam Áginak, látta, hogy nem akarok zajt, beszédet, semmiféle külső ingert, de mégis megtalálta azt az egy-két szót, amivel ötletet tudott adni ahhoz, hogy megtaláljam a számomra kényelmes helyzetet.

A fürdőkádban voltam, amikor a tolófájások elkezdődtek. Feszítő érzés volt, szét akartam szakadni. Teljes erőmből nyomtam, és amikor megszűnt a fájdalom, elernyedtem, és ezzel az ernyedtséggel együtt megéreztem, hogy visszacsusszan belém a baba. Ez ment nagyon sokáig, legszívesebben azt mondanám, hogy két óra hosszáig, de akkorra már megszűnt az időérzetem, nem tudom, ténylegesen meddig tarthatott. Tehetetlenséget éreztem, azt, hogy hiába adok bele mindent, ami tőlem telik, nem tud a baba kibújni belőlem. Ági és a férjem velem voltak a fürdőkádban, biztattak. Minden fájás közben hallgattuk a baba szívhangját, ami megnyugtató volt, hogy vele minden rendben van.

Aztán egyszer csak valahonnan megkaptam azt az erőt, ami hiányzott a baba megszüléséhez. Felálltam, férjembe kapaszkodtam, és világra hoztam Hubát. A köldökzsinór a nyaka és a teste köré volt tekeredve, amiatt húzódott el a kitolási szak.

Utána kikászálódtunk a kádból, hasamra tettük a babát, és végtelen nyugalom áradt szét bennem. Huba feje a hosszú kitolás alatt kúpszerűvé deformálódott, ami első látásra elég ijesztő volt, de hamar elmúlt. Mindketten nagyon ki voltunk fáradva, én a férjem ölébe hajtottam a fejem, a pici a hasamon volt. Család lettünk.

Sokat olvasok szülésekről, gyerekekről. Egyszer a kezembe került egy interjú egy budapesti főorvossal, aki azt nyilatkozta, hogy mennyire felelőtlen egy-egy külföldi kórház az elhúzódó kitolási szakasszal kapcsolatban, náluk bizony fél óra után jön a fogó és egyéb remek eszköz, amivel világra segítik az elakadt babát. Már előtte is tudtam, hogy jó döntés volt intézményen kívül szülni, de ezt a cikket olvasva erős bizonyosság töltött el abban, hogy bár anyaságomat sokszor elég kritikusan szemlélem, és tudom, követek el hibákat a gyerekekkel kapcsolatban, de legalább itt, a születéskor meg tudtam adni ennek a gyereknek a legtöbbet, amit lehetett.

J. B.

Margaréta > > >
Lucus > > >
Titi > > >
Julcsi > > >
 

Véletlenül kiválasztott mesék.