igaz történetek szülésről, születésről

1249. nap: El van EZ most zsibbadva (Ágika)

1249. nap: El van EZ most zsibbadva (Ágika)

Annyi szörnyűséget láttam-hallottam a klinikán s a kórházban, hogy könyörögni kezdtem P-nek, ha lesz kisbabánk, én ITTHON akarok szülni egy bábával s vele! Teljesen elzárkózott ettől, nem tudtam meggyőzni, hajthatatlan maradt, végérvényesen.

Szomorú szürkeségben teltek a napok, előbb tiltott házasélet, azután védekezési parancs, majd az újabb reménykedés. Júliusban nem jött meg. Mire kiderült, hogy babát várunk, egy-két nap, és lehajoltam a szekrény alsó polcához, s az embertelen derékfájástól úgy maradtam, de nagyon kellett pisilni. Az udvaron volt a vécé, kértem P-t, hogy valahogy fordítson meg az ajtó irányába, és így görnyedten kimegyek vele. Megpróbált valamit, erre elájultam, és mire felocsúdtam, drága P. már feltörölte a pisit a földről, s a bugyimat mosta. Négykézláb feltolt az ágyra, segített lefeküdni, de éjjel meg hasmenés jött rám, odahozta a vödröt, lábaimat kifordította, ráhúzta fenekemet a vödörre, és fekve kakiltam, és még egyszer, és rettenetesen sírtam, mert már volt pár csepp vér is, és mert engem rendkívül nagy szégyenérzetre neveltek. Reggel kijött a körzeti orvos, beutalt mentővel a női klinikára, ott elkezdték a Pipolphen-Turinált, feküdtem, derekam hasba sugárzóan őrjítően fájt, állva-fekve ettem, ülni nem tudtam, a vérzés megszűnt teljesen, nem görcsöltem, ujjkúpnyira nyitott külső méhszájjal, fekve, gyógyszerezve (s akkor még nem tudtam, hogy súlyos gerincsérvvel s még más gerincbetegségekkel), boldogan egész délutánig egyedül olvasva vártam a kisbabámat.

Rengeteg szülészeti és baba-gyermek gondozási könyvet elolvastam. A derékfájástól gyakran négykézláb olvastam, vagy állás közben le kellett guggolnom vagy falhoz támaszkodni. A gyógyszerektől elég rosszul voltam, s mindig a bugyimat vizsgáltam, nincs-e baj. Volt, amikor határozottan éreztem, ott a kórházban én ebbe a szülésbe bele fogok halni. P. készített szívhanghallgató mikrofont, és ő hallotta a szívhangját a kicsi Robikának vagy Dominikának. P. azt mondta, ha tényleg meghalok, és ő túléli ezt, akkor a kislány Ági lesz, mint én, úgyis Á-val kezdődik a vezetéknevünk.

Már minden készen várta a kis jövevényt, sikerült minden alapvető dolgot beszereznünk, úgy éreztük, és örömmel nézegettük. Sárga tipegőt vettünk. Terhestanácsadáson is volt, hogy rendkívül modortalan volt a körzeti nőgyógyász. Sajnos a 13 kiló hízással egy mázsa lettem. A betöltött 36. hét után naponta végeztem a terhestornát könyvből.

Harmadik hó harmadikán épp elment P. dolgozni, amikor rózsaszín nyák volt a bugyimon reggel fél hétkor. Nem tudtam, mi ez, de éreztem, ma meg fog születni a kicsinyünk. Nem volt akkor telefon, szépen elkezdtem végezni házimunkát, takarítgattam, főztem sárgaborsó-főzeléket, és minden pisiléskor ott volt a vattán a rózsaszínű nyák.

Teljesen váratlanul délben hazaszaladt a munkából P., mert meglátogatta bent apósom, s gondolták, megnéznek. Én meg a szemérmességem miatt nem mondtam meg, hogy honnan tudom, de mondtam, hogy ma baba lesz, siessen haza. Apósom elküldte hozzám anyósomat, kérdezze meg már, hogy mi a helyzet. Anyukának meg is mondtam, amit Apuka előtt szégyelltem, s mondtam, hogy derekam leszakad, mint mindig, de mást nem érzek, és két órától rendel a nőgyógyász, átmegyek ide a szomszédba, és majd megmondja, mi lesz. Anyuka velem maradt, jött velem. P-nek cetlit hagytam, hogy hol vagyunk.

Kérdeztem a dokit, szüljek, vagy ne szüljek. Azt mondja: „Tényleg nincs fájása?” Ötujjnyira nyitott külső méhszáj, kivel vagyok itt, hívja a mentőt, én könyörögtem, hogy itt lakom a szomszédban, hazamennék, és a férjemmel azonnal bemegyünk taxival, össze van csomagolva minden. Merthogy már négy óra volt. Még otthon egy gyors mosdás a lavórban, újabb fogmosás, addigra jött a taxi. Anyuka már nem jött velünk. A taxiban viccelődtem: „olyan hamar ideértünk, nem taxizhatnánk még egy kicsit?”

Adminisztráció, vérvétel, vizeletem véres vízben fehér „túrócsomók”. Kimehettem elbúcsúzni az én drága Páromtól, ő hazament. Megvizsgáltak, hatujjnyira nyitott már a belső méhszáj is, borotválás, burokrepesztés, beöntés.

Olyan görcseim lettek hirtelen, mint a vetéléskor, öt perc fájás, három perc szünet. Felfektettek egy ágyra, otthagytak. Mások szültek függöny mögött. Délután öttől este kilencig senki sem foglalkozott velem. Akkor erős hányingerem lett, szóltam: „Nővérke, kedves!” „MADAM vagyok” – szólt a válasz, de hoztak hánytálat, papírvattát, s a hányás-öklendezés után megvizsgált a szülésznő, s mondta, eltűnt a méhszáj, azért hánytam.

Az ügyeletes orvos el akart menni vacsorázni, de a szülésznő „ráripakodott”: „Nem megy innen sehová, doktor úr, ezen az ágyon szülünk!” A doki mérgesen telefonált, majd odaült a lábaim közé, mert gyorsan elvitték az ágy végét, fel a lábakat a kengyelbe, vizsgálat, vérnyomásmérés, és azonnal elkezdtek nyomatni velem, akkor adtam ki először nyögéshangokat. Szidtak, nem jó, rosszul csinálom, beletérdeltek a gyomromba, erőlködtem, nagyon rosszul lettem, azt mondták, császárhoz már késő van, de 220 a vérnyomásom 120 perrel és 130 a pulzus, eklampsziás görcseim lettek, férjemnek azt mondták telefonon, mondjon neveket, mert lehet, hogy mindketten meghalunk.

Hívtak egy másik orvost, s vákummal kitépték belőlem kulcscsontok törésével a három és fél kilós, 55 centis Ágikámat, mert P. sírva ezt diktálta lánynévnek. Este tízkor látta meg nagyon sírva a világot, s már vitték is el.

Az orvos elkezdett varrni, embertelenül fájt, szanaszét szakadtam a gátmetszés ellenére, a madam szólt: „Doktor úr, nem ad érzéstelenítőt?” –  „Ó, el van EZ most zsibbadva!” Éjjel 11-ig varrt, bejöttek sokan orvostanhallgatók, de amúgy sem volt körülöttem elhúzva a függöny, ajtók nyitva, reflektor fölöttem, és – mivel ekkor már halkan jajgattam, remegtem, sziszegtem, elhúztam a fenekem – szidott a doki, és azt mondta a hallgatóknak: „Szóljanak már neki, hogy ne rángassa el a fenekét, az én szavamat nem érti, hátha magukra hallgat!”

Varrás után nagyon fájdalmasan megvizsgált, és a madamtól kérdezte: „Mit gondol, honnan vérzik ez?” Nem tudták, s ezért megfigyelés címszó alatt egy közönséges nejlont raktak alám, fent hagyták lábaimat, vattahiány miatt kórházi köntöst és kórházi hálóinget rakta be a lábam közé, lepedő sem volt a nejlon fölé, adtak vízhajtó injekciót a vérnyomás miatt, de az is csak a harmadik féle volt. A doki elhúzott, a szülésznő ránk szólt, hogy ne beszélgessünk, mert ő lefekszik aludni. Én meg ott ilyen állapotban vízhajtóval kipányvázva rettegtem, hogy odapisilek, nővér egy szál sem, villanyt ránk oltották.

Hajnal egykor jött a doki, adminisztrált, s állandóan mondogatta: Ez nagyobb műtét volt, mint a császár, és mit szólok hozzá, hogy életben maradtunk? Azt mondta, már jó a vérzés, átettek egy sodrony szállítókocsira, kitoltak a folyosóra, hogy nincs még ágy a kórteremben. Ott feküdtem egy lepedő alatt délig, sokáig lila sodronymintás volt a hátam, fáztam, és csaknem bepisiltem, éhes voltam, és rettentően szomjas.

P. jött, alig talált meg, hallgatva mesémet csak könnyezett, simogatott, puszilgatott, szorongattuk egymás kezét, s mondta: Ágica nagyon szép!!!

Vissza kellett mennie dolgozni, ágyba kerültem, fekve kicsomagoltam, és el akartam menni tusolni, de amint megcsapott a tusolóból kiáramló forró gőz, elájultam. Magamhoz térve ott feküdtem a földön, jött egy nővér: „Mikor szült?” Tegnap este tízkor. „Akkor keljen föl és tusoljon le, felfázik itt hemperegve a kövön!”

Hozták kicsi lánykámat háromóránként szopni, de mindig aludt, húzgálták a haját, pofozgatták, de alig ment ügyetlenül a szoptatás, és nagyon fájt a leszakadófélben lévő bimbóm, fejni icipicit tudtam csak, és bejárt hozzám a csecsemős nővér szidni, milyen anya az ilyen, nem a Ludas Matyit kéne olvasni, hanem fejni, nem mehet haza a kislányom, éhen fog halni!!! Széttépte az új hálóingemet, hogy túl kevés rajta a gomb! Már akkor állandóan sírtam, könyörögtem drága P-nek, saját felelősségre vigyen haza bennünket, de nem mert… 15 grammokat evett Ágikánk.

A 12. napon hazaengedtek, utolsó vizsgálat, bennem maradt egy belső varrat, igen fájt, mire kitépte, és nagyon vérzett is. (Minden szoptatás alatt erős görcsökkel nagy alvadt vérek jöttek, meg sok vér, hiába vigyáztam, gyakran átáztam, nagyon haragudtak rám!) A derekam folyamatosan fájt. Alig bírtam a kislányomat a babakocsiból, ágyból kiemelni. Hát még az egyéb sok munka. Otthon is tovább sírtam, miközben őrülten boldog voltam, és mégis sírtam hónapokig. Mit tudtam én azt, hogy létezik gyermekágyi depresszió…

Á. Á.

Vetélés > > >
Péter > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.