igaz történetek szülésről, születésről

1241. nap: Belgiumi Telihold

1241. nap: Belgiumi Telihold

Pár évvel a legkisebb gyermekünk születése után döntöttünk úgy, hogy szeretnénk egy negyedik kisbabát. Akkor már tudtuk, hogy nyár végén néhány évre Belgiumba költözünk. Nagyon intenzív volt a nyár, tele kérdőjelekkel, hogy hova is költözünk, óvoda-iskola keresés a messziben, pakolás, majd búcsúzás az otthonunktól. Sírtunk, nevettünk. Tudtuk, hogy nagyon jó lesz, de minden újba nehéz belevágni. Közben a hasamban a pirinyó élet, ki tudja, mit érzett ebből? Biztosan mindent.

Én viszont nem éreztem őt. Amikor a tesztet megnéztem, ott volt a két csík, de csak halványan. Bizonytalan voltam. Majd másodszorra akkor kérdőjeleztem meg az életét, amikor három-négy hetesen vérezni kezdtem. Nem nagyon, de megijesztett, mivel ilyen semelyik kisbabámmal nem volt. Ultrahangra futkostam, hogy elhiggyem, hogy él. És ott volt, lubickolt, táncolt gyönyörűen.

Augusztus végén már az Északi-tengerben fürödtünk. Szeptembertől a gyerekek óvodába-iskolába jártak. Nehezek voltak a mindennapok, megküzdeni az itteni szokásokkal (hiába Európa, mégis más, mint az addigi megszokott zárt világunk), hónapokba telt, amíg megbékéltünk mindannyian, hogy jó döntés volt ide költözni.

Ezt csak azért írom le, mert a kisbabámnak a hasamban ezek a benyomások mind-mind ugyancsak nehezek lehettek. Nem mozdult, nem adott semmilyen jelet, hogy ott él bennem. Sokáig, a negyedik hónap végéig egyáltalán nem éreztem. A hasam nem nőtt, pedig az előzőekkel milyen nagy volt már akkor is! Rosszakat álmodtam, rémeseket, véreset. Ágival, hogy a kórházban szülünk, vagy nem is szülünk, hanem vetélek. Gábor aztán kézen fogott, s mindannyian elmentünk egy ultrahangcentrumba. A gyerekek be sem jöttek, nem akartam, hogy ők is szembesüljenek vele, amire én számítottam.

ÉLT! Ott dobogott a szíve, jaj, de örültem, azonnal föl akartam ugrani, hogy elújságoljam a kint várakozó kis családomnak, hogy: „Hatan vagyunk!” Megünnepeltük. Ez volt a harmadik, hogy megkérdőjeleztem a létét.

Több kérdőjel már nem volt. Aznap este éreztem először, hogy mozog. Innentől csodálatos várandósság, kerekedő has, hónapokon át tartó intenzív várakozás.

Március közepére számoltuk ki a várható születését, csak január végén kerestem föl a bábákat. Előtte találkoztam Belgiumban otthon szült nőkkel, érdeklődtem ezer felé a lehetőségekről. Persze csak az otthonszülésre koncentrálva.

Kedves, barátságos bábákkal sikerült találkoznom. Jártam hozzájuk ismerkedni, a vér-vizelet vizsgálatot helyben megcsinálták, egy ultrahangot kértek az utolsó hónapban, mint Ágiék is. Utolsó alkalommal eljöttek a házunkba, hozták a szüléshez a kellékeket egy nagy zsákba összekészítve (benne betétek, bugyik, K-vitamin, vatták, melltartóbetét… nagyon alapos kis csomag volt).

Biztos voltam benne, hogy ez alkalommal is teliholddal fogok szülni, csakúgy, mint három testvérét. Számolgattuk a napokat. Február 25., telihold.

Február 26-án apukám, a gyerekek nagypapája már megérkezett Magyarországról, hogy ha kell, elvigye a gyerekeket egy szállodába vagy játszótérre, amíg szülök. Mivel a gyerekek aludtak, s én ismét éjszaka szültem, nem is került erre sor.

Február 27., este 11 óra: Elfolyt a magzatvíz. Inkább ömlött, patakokban folyt a lábaimon. Nem ért váratlanul, általában tíz nappal a „hivatalosnál” hamarabb szültem eddig is. Gábor tüzet rakott a kandallóban, s közben próbált győzködni, hogy ez még szerinte nem a szülés, lehetek még így akár napokig is, elfolyt magzatvízzel. (Érdekes, hogy ez is egy visszatérő momentum a szüléseim körül: megindul a szülés, Gábor pedig próbál még lebeszélni róla. Én pedig mindannyiszor biztos vagyok benne, hogy ez bizony szülés, nem szoktam én napokig vajúdni.) Majd borogatni kezdett – Ági előzetes felkészítése alapján. Ketten voltunk. Készültünk nagyon erre a nagy napra, most pedig a kisbabánk készülődik erre a világra születni. Csönd volt, béke, mindenki aludt.

A bábát hívtuk, hajnali fél kettő felé érkezett. Megvizsgált: 4 cm. Írogatott valamit, aztán leült, s csak nézte, ahogy szülök. Azóta több helyről hallottam, hogy itt ilyenek. Nem szólnak bele, amíg nem kéred. Kicsit zavart, elbújtam a szoba másik sarkába, hogy ne lásson. Gábor nagyon igyekezett, hogy a megfelelő tempóban hordja a borogatást, de nem mindig ért vissza a fájásra. A kandallóban viszont állandóan táplálta tüzet, s ennek köszönhetően a kandalló márvány pereme olyan tüzes lett, hogy hozzáérni sem lehetett. Mintha csak nekem forrósodott volna föl! Pontosan a hasam magasságában égett a tűz, amit a fájásokkor hol odadugtam, hol elhúztam. A muskotályzsályás vizes textil pelenkát a márványon forrósítottam föl magamnak, ezzel borogattam a hasamat. Kell ennél jobb önkiszolgáló?

A bába ismét meg akart vizsgálni. Engedtem, de nagyon fájt, nem tudom, mit csinált, eszméletlenül fájt – pedig kivártuk a fájást végét. Haragudtam rá! Ez sose fájt, amikor Ági csinálta. Eltelt két óra, mióta megjött, és még mindig csak 4 cm. Csalódott voltam. Zavart a jelenléte, hittem, hogy emiatt nem haladok. Mondani sem mertem, hogy menjen ki, pedig jobb lett volna. Valahogy majdcsak kibírom. Gáboron sem éreztem, hogy rám lenne hangolódva, gondolom, ő is zavarban volt egy „idegen” jelenléte miatt. Igen, ez a jó szó, a bába olyan idegenül viselkedett. Meg sem próbált közeledni. Ha jó emlékszem, Ágit sem ismertük sokkal jobban, amikor elsőszülött fiunkhoz jött kilenc éve, mégis velünk volt, támogatott, érezte, hogy mikor mit kell tennie.

Majd kb. egy óra eltelt, akkorra már négykézláb bajlódtam az egyre sűrűbbé vált fájásokkal. Nagy-nagy fészket raktam magamnak a kandalló előtt, lehordtam a nagy paplanokat az emeleti hálószobából, és abba hemperegtem. Olyan jó volt! Föl sem keltem nagyon, csak amikor melegem lett, kiálltam az ablakba. (Így utólag kissé mókás lehettem pucéran, nagy hassal az ablakban, de kit érdekelnek akkor ezek az apróságok?)

Hirtelen szédülni kezdtem, azt hittem, összeesem, Gábor támasztott, vizet ittam, szőlőcukrot rágcsáltam, amikor épp nem kiabáltam.

Egy óra múlva a két-három percenként föltörő kontrakciók hirtelen megszűntek. Hat-nyolc perc néma csend, várakozás. Akkor emlékszem, hogy Gábornak mondtam: „Vihar előtti csend”. Tényleg olyan volt, nagyon nagy csend. Szünet. Majd éreztem, hogy kitolás jön. Megváltozott a fájdalom, el sem hittem, hogy itt tartok már.

Ekkor a bába kérte, hogy forduljak meg a hátamra, és megvizsgálna. Olyan mérges voltam, hogy kérhet ilyet? Engem most senki, de senki nem fog rávenni, hogy a hátamra feküdjek. Mozdulni sem bírtam, térdeltem, lábaim a földbe gyökerezve. Még hogy innen elmozduljak? Átéreztem abban a pillanatban a kórházi protokollt, amikor a kitolásnál a szülő nőket szépen megkérik, hogy sétáljon át a szülőszobába, és feküdjön a hátára… Na, nem. Dühös voltam. Persze ő ekkor még nem tudta, amit én sejtettem, hogy a kitolás megkezdődött. (Illetve szerintem gondolhatta volna a hosszú szünetből, no meg tapasztalatból is.) Nemet mondtam, nagyon látszódhatott a mérgem, mert szegény teljesen megszeppent. Gábor kérte, hogy így ebben a pózban vizsgáljon, ha akar, de „üzenem”, hogy nem fekszem sehova – merthogy nem volt kedvem angolul magyarázkodni, így Gábor tolmácskodott.

Innentől kezdve csak két-három kitolás, és a kezemben tartottam a kisbabámat! Egy érintetlen, puha, finom illatú fiúcska. Az élet csodája ez a pillanat. S z ü l e t é s. Gyönyörű, hófehér mázas, ici-pici kisfiam! El sem hittem, hogy ilyen picike is lehet egy kisfiú. 3300 g, nem apró, de az előző két fiamhoz képest… Jaaj, de pici a feje, a keze, mindene! Mennyivel könnyebb egy pici fejű babát megszülni!

Hajnali negyed öt, a tűz még égett. Szépséges történet! Szeretek rá visszaemlékezni.

Az alvó testvéreit Gábor sorra lehozta, hogy együtt örüljünk. Mindannyian egy kupacban csodáltuk őt.

A másik bába is lassan megérkezett, ahogyan itt szokás. Elvileg a szülés végére hívják a második bábát, aki segít, illetve ha bármi adódik, akkor egyikük a babával, másikuk az anyukával foglalkozik. Ő most erről lemaradt, valószínűleg későn szólt a szülésnél jelen lévő bába. Saját bevallása szerint nem számított rá, hogy már meg is születik ilyen hamar a kisfiunk: egy óra leforgása alatt 4 cm-ről 10 cm-re tágultam.

Csoda volt ismét szülni, megunni nem lehet!

2

Fiúnévben hónapok óta megegyeztünk. Salamon: békés, szelíd. Ilyen volt ő a hasamban, a születésekor, ilyen ő most is. Nyugalmat áraszt. A napokban ünnepeljük az első szülinapját, végtelenül nyugodt és barátságos kislegény. Igazi negyedik ajándék!

A bábák öt napon keresztül minden nap jöttek. Alaposak voltak, segítőkészek. Szépen naponta megmérték Salamont, kérdeztek, beszélgettünk. Mindent följegyeztek, kis füzetet kaptam, amibe vezették a szülés utáni öt nap eseményeit. A sarokvért is ők vették le, ők intézték a gyerekorvos látogatását, s a védőnőket is értesítették.

Nekem csak pihennem kellett és szoptatnom, ha a mellgyulladást meg akartam úszni (az előző három gyermeknél mindig volt). Most szerencsére kihagytam.

Kedves Ági, Te hiányoztál nagyon! Csak hálás lehetek, amiért megadatott, hogy átéltem kétszer is, hogy milyen Veled szülni, és tudom, hogy nem kell, hogy az ember egyedül maradjon a fájdalmakkal, mert van, aki támogatja testben és lélekben. Itt nem kaptam támaszt a bábától, nem simogatott sem a kezével, sem bíztató szavaival. Itt volt, jelen volt a szakmai figyelmével, de ezentúl semmit nem adott, s emiatt gondolom, nem is részesedett a csodából, ami itt ebben a szobában az orra előtt zajlott. Hiszen minden szülés csoda. Sajnálom őt emiatt, mert megvan a lehetősége, amit Tőled meg megvonnak.

Én részesültem a csodában, hiszen szerencsére mégiscsak itthon voltam, s a saját ritmusomban, békességben szülhettem. Alapvetően a fájdalmat senki el nem veheti az embertől, mindenkinek magának kell azzal megküzdenie. Persze, jó, ha vannak támogató, borogató, ölelő kezek, de ez mind-mind plusz, ami ha van, külön öröm. Ha meg nincs, úgyis nagyon, de nagyon jó ám!

G. Zs.

Első Telihold > > >
Második Telihold > > >
Harmadik Telihold > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.