igaz történetek szülésről, születésről

1239. nap: Lili születésének története – árral szemben

1239. nap: Lili születésének története – árral szemben

„Gyújts éjszakánkba fényt…”

Otthon

Nagyon vártuk, hogy kiszülessen. A papája a 37. héttől szólongatta: „Lilike! Gyere ki Papájóóz!” És Lilike a 39. héten úgy döntött, hogy elindul kifelé…

Huszonharmadikán éjjel elindultak a 10-15 perces kontrakciók. Amikor már szabályos tízpercenként jöttek, elindultunk a hegyről lefelé, a szomszédba, Krisztához. Mi a hegytetőn lakunk, otthonszülés szempontjából nem ideális a hely; a mentő nem tudja megközelíteni. Ezért ajánlotta fel Kriszta, hogy a szállást kereső családnak fedelet adjon a szüléshez. (Hálás köszönet érte.)

Lementünk, kipakoltunk, elhelyezkedtünk. Fájásaim rendszertelenné váltak, reggel hat órára szűnni látszódtak. Dénes tett-vett, felment a házunkba, lehozott néhány szükséges holmit, elment a kutyákkal az erdőbe. Én maradtam. Fáradt voltam bármerre is mozdulni. Jólesett ott lennem, nézelődnöm, pihennem, eszegetnem. Amikor Dénes visszajött, felfújta a medencét. Úgy terveztük, abban szülünk.

Délután négy körül megint megindult a vajúdásom erősebben és gyakrabban, mint előtte. Fél tízkor felhívtuk az Ágit, hogy jó lenne, ha elindulnának. „Ha úgy érzed, megyünk” – mondta. Nem tudtam, mit kellene éreznem, és hogy mikor kellene hívnom őket, hiszen ez volt az első szülésem, a merülésem az ismeretlenbe.

Fél 11 körül ki is értek. Ági megvizsgált, vérnyomást mért. Három centiméteresre tágultam ki, szívhang jó, a vérnyomásom 140/100 volt. Adtak rá homeopátiát. Miután megittam, ők fölmentek az emeletre. Tudták, hogy Dénessel ketten szeretnénk szülni. Igazából azt éreztem, hogy semmi másra nincs szükségem, csak hogy Dénes öleljen, simogasson és mindenben álljon mellettem. Ő ezt tette. Végig úgy kísért, ahogyan szükségem volt rá.

Jöttek a zengő fájások, erősödtek, ötpercesekké váltak. Megint vérnyomást mértek, 140/90 értékkel. Ekkor jött szóba először a kórház. (Bár én ezt az értéket egyáltalán nem tartottam magasnak, nem féltem attól, hogy felszökik.) Várandósságom kezdeti szakaszában voltak vérnyomásproblémáim, volt két vetélésem, és rettegtem, hogy ezt a kisbabát is elveszítem. Kaptam rá Dopegytet, amit szedtem is néhány hétig, azután elhagytam. Folyamatosan figyeltem magamat, és a határérték fölé csak ritkán emelkedett. Tehát volt nálam Dopegyt. Ebből vettem be, majd pihentem egy kicsit. Ekkor megint mérés: 130/80. Jó. Vizsgálat. Négy cm a méhszáj. Négy óra alatt 1 cm! Szívhang rendben.

Ekkor Ágiék elmondták aggodalmukat: attól félnek, hogy ha ilyen lassú a tágulás, akkor nem marad erőm a kitolásra. Azt a bábabölcsességet idézték, hogy „szülésedre ne virradjon kétszer a nap”. Közeledett a virradat, két óra volt, ajánlották, hogy gondolkozzunk a kórházba menésről. Gondolkodtunk. Elmentem fürdeni. A kontrakciók változóak voltak. 6.15-kor megint vizsgálat: jó szívhangok, 6 cm, 130/95. Megbeszéltük, hogy a vérnyomásra és az elhúzódó tágulási szakra való tekintettel bemegyünk a kórházba. Ági megírta a lapot a kórháznak, Adria bekísért minket. Bennem nagy csalódás, félelem. A bábák azt mondták, hogy a kórházban átmenetileg csökkenhetnek a fájások. Ez be is jött.

A szülőszobán

Nyolc órakor beértünk a kórházba. Ott azonnal rám tették a CTG-t, fölvették az adataimat és megvizsgáltak. Olyan érzéketlenül nyúlt belém az orvos, mintha egy darab húst vizsgálna, akinek nincsen személyisége. Ezzel a mozdulattal rákerültem a futószalagra. Mivel nem repedt még meg a magzatburok, rögtön burokrepesztést akartak csinálni. Azt hiszem, itt kezdtem összezuhanni először, és azt válaszoltam az orvosnak, hogy nem akarom. Erre ő fölényesen visszakérdezett, hogy akkor minek jöttek be. (Sajnos, erre a kérdésre nem készültünk fel frappáns válasszal.) Felhívtam Geréb Ágit, aki azt monda, hogy ez a legenyhébb beavatkozás annak érdekében, hogy erősödjenek a kontrakciók. Beleegyeztünk. Ezzel elkezdődtek a végeláthatatlan viták, veszekedések.

A szülésznő megmutatta a szülőszobákat. Választhattunk. A folyosó utolsó szobájába mentünk. Ez utólag jó döntésnek tűnt, mert kevesebb illetéktelen bámészkodó (más apák, karbantartó személyzet) mustrálásának voltunk kitéve, viszont elfelejtettek szólni, hogy itt a vécé bizony használhatatlan, úgyhogy a folyosó másik végére kell járni pisilni.

A vécé-sztori

A toalett persze azért használhatatlan, mert a fegyelmezetlen szülő nők teledobálják mindenfélével. Szóval a pisitortúra úgy néz ki, hogy két kontrakció között elvánszorgunk a folyosón a vécé felé. Közben az egyik ajtón benézve egy császármetszést figyelhetünk meg a maga véres valóságában az üveg mögött aggódó apuka válla fölött. A mellékhelységbe érve a vécédeszkára rogyva ér a következő kontrakció. Ekkor fedezem fel, hogy papírt hozni kellett volna. Végre az apa is hasznosnak érezheti magát, visszaszalad a papírért. A császár jól halad. Előbb meglesznek, mint mi!

Felfeküdtem az ágyra, rám rakták a CTG-t, és megint azt éreztem, hogy az orvos durván felnyúl a hüvelyembe, majd elönt a meleg magzatvíz. Dénes beöltözött a 2500 forintos zöld steril ruhába. Velem szerencsére nem vetettek fel semmi hivatalosat.

Újra elindultak a fájások. Erősebben, mint előtte. Időnként megvizsgált a doki, és azt állította, hogy nem tágulok. Ezt nehéz volt elhinnem. Próbáltak többféle módszerrel rábeszélni az oxitocinra. A legszebb az volt, amikor berontott a főorvos, elnézett a fejünk fölött, nagy fájdalmat okozva megvizsgált, majd kioktatóan levezette a kifáradt méhizomzat következtében bekövetkező elhalálozást, aztán egy hanyag mozdulattal a szemetesbe hajtotta a kesztyűjét, és az ajtót bevágva távozott. Aláírtuk, hogy annak ellenére nem kérünk beavatkozást, hogy felajánlották.

A nyilatkozatháború

A vajúdás, az egy dolog. Az adminisztráció, az egy másik. A fájások közti szüneteket azért találták ki, hogy a nő tudjon aláírni. „Ezen a lapon azok a válaszok vannak, amiket a felvételkor rögzítettünk” – aláír. „Ezen az, hogy a kórházban nincs értékmegőrzés” – aláír. „Ezt meg itt kell aláírni!” – „Miért, mi ez?” – „Hogy beleegyezik a ….” – „Na, ezt elolvassuk!” – De mi nem szeretnénk császárt, nem egyezünk bele a gátmetszésbe, nem kaptunk teljes körű tájékoztatást, semmi féle tájékoztatást nem kaptunk! Az orvos sértődötten közli, hogy akkor is metszi a gátat, ha nem kérjük és 50 alá megy a szívhang. Akkor ezt kihúzzuk a lapról. De ez a szó, hogy gátmetszés, nincs a papíron! Mit húzzunk ki? Azt ott, mutat egy latin szóra a szülésznő. Ja, kérem, a tájékoztatás, az tájékoztatás. Kihúztuk, aláírtuk.

Geréb Ági telefonon volt velünk, bíztatott, hogy a hangok nagyon jók, a méh jól dolgozik, és javasolta, hogy a fájások között aludjak kétperceket, hogy maradjon erőm a kitolásra. Ez működött is: búgtam és aludtam, búgtam és aludtam. Még mindig öt-tíz  perces intervallumokban. Nagyon kifáradtam ebben a harcban. A hosszú vajúdásom, a csalódás a kórházba menetel miatt, ez a végeláthatatlan harc, az agresszió, a meg nem értés. Dénes végig mellettem állt, fogta a kezem, tartotta bennem az erőt, sírt, bíztatott.

De én nem bírtam tovább, nem lehetett bírni tovább. Ekkora erő ellen nem tudtuk tovább felvenni a harcot. Kapituláltam. Engedtem a nyomásnak, és kértem, hogy adjanak be intravénásan oxitocint. Beadták. Ez pillanatok alatt olyan elviselhetetlen fájásokat okozott, hogy nem volt más kiút, csak az epidurális érzéstelenítés. Két órát pihentem, nem tudom, mi történt közben.

Györgyi

Amikor bekerültünk, még nem tudtuk, hogy ez a neve. Az első benyomást a felvételi szobában tette ránk, amit Adria frappánsan így összegzett: „Ha lehet, próbáljunk a másik szülésznőhöz kerülni!” Nem lehetett. A vajúdás alatt tette a dolgát, a másik csapatban játszott. Miután már vagy hat órája meccseltünk, taktikát változtattam, és egy óvatlan pillanatban megkérdeztem a nevét. „Györgyi” – válaszolta. Szemében fény csillant meg, szája szélén mintha egy mosoly futott volna át. Emberként tekintettünk egymásra. Kitolás előtt még beszélgettünk is. Elmesélte, hogy mi történik a szülés után, abban az esetben, ha minden rendben megy. Tündérmesét hallottunk: mellre teszik az újszülöttet, nem mossák le, a köldökzsinór addig marad, amíg pulzál, az új család békében együtt maradhat az arany órában. Mesélt a gátvédelemről, és mikor eljött az ideje, ezt tette is. Megvédte a gátat az orvostól. Köszönet érte.

Tizenhat órakor elindultak a tolófájások. Azt gondolom – mivel először szültem –, hogy csak részben éreztem a fájásokat. De legalább éreztem, hogy mikor jön a kontrakció, és így tudtam, mikor lehet tolni. A szülésznő kiképzett: lélegzetet visszatartani, kapaszkodóba kapaszkodni, akkor tolni, amikor szól. A gátvédelemhez együttműködés kell! Hát nem szuszogtam, bár az jött volna természetesen. Kapaszkodóba kapaszkodtam, bár ott volt a Dénes erős karja.

Negyven perc alatt kitoltam Lilikét. Kemény munka volt. Huszonötödikén 16.49 perckor megszületett, akit oly régen vártunk, és akiért olyan sokat küzdöttünk. Tíz másodpercre a mellkasomra tették, és már vitték is el. Azt mondták, hogy nem jó a színe és nem vesz rendesen levegőt.

Dénes loholt utánuk, de az a bizonyos ajtó bezárult előtte, elnyelve Lilikét. Ott aztán leszívták a tüdejét, kapott antibiotikumot, inkubátorba tették, és az orrán keresztül egy csövön oxigént nyomtak bele ahelyett, hogy a mellkasomon tartottam volna, ahelyett, hogy összeért volna a napfonatunk, hogy gyógyíthassuk egymást. Olyan gyorsan történt minden, föl sem tudtam fogni. Az aranyóra elillant.

A köldökzsinórt hamar elvágatták a tétova apukával, a méhlepényt gyorsan kirángatták. Legalább a gátmetszést megúsztuk. Kaptam két öltést. Egyet a hüvelyembe, egyet a húgycsövem fölé, majd belevilágítottak a tátongó méhembe, és kikapartak.

Egy percet azért még szakított ránk az Atyaúristen, aki a fejek fölötti síkban tartja tekintetét, és közölte, hogy ha hallgattunk volna rá, akkor már rég túl lennénk az egészen, már el is felejtettük volna ezt a sok kínt, és együtt lehetnénk a gyermekünkkel. Különben, ha baja lesz a kicsinek, azért csak magunkat okolhatjuk. Meg se tudtuk köszönni a bíztató szavakat, oly sietve távozott.

Egy nehéz nap a melóban

Pedig milyen nyugodtan indult! Mindenkit áttoltunk a csecsemőre a hétvégére. Reggel mégis beesett két vajúdó nő. Az egyik: farfekvés, megrepedt burok, tehát császár. Gyorsan meglesz. Hú, a másik legális otthonszülő! Elhúzódó vajúdás, ingadozó vérnyomás. Mennyi? 140/90? Az nem magas. Akkor repesztünk, oxitocin, aztán beindul. Nem akarják? Akkor minek jöttek be? Főorvos úr! Mondja meg maga is, hogy valamit csinálni kell! Repesztettünk. Aztán a nő egész délelőtt zajongott. Az Indexet sem tudtam nyugodtan végigolvasni! Ők persze végigolvasták a beleegyező nyilatkozatot. Kihúzták a gátmetszést! Tiszta stressz! Na jó, akkor írok másikat: én akartam segíteni, de nem egyeztek bele. Ezt legalább aláírták. Meddig kell még ezt az ordítást hallgatnom? Főorvos úr! Beszéljen velük! Telefonos segítséget kérnek. Még bírják. Kettőkor végre megjött az eszük, bekötöttük az oxitocint, pár perc múlva könyörögtek az EDA-ért! Beadtuk. Csend lett.

Vannak nők, akik még a kitoláskor is hisztiznek. Nem bírják az olló látványát, és a steril lábfejvédőre azt hiszik, le akarom őket kötözni! Ezt már nem bírtam idegekkel. Szóltam egy kolléganőmnek, jöjjön be, és ha vágni kell, ő tegye meg. Nem is értem, hogy merülhet fel valakiben, hogy ne vágjunk gátat! Na, végül túlestünk rajta. Ezt a bagázst nem szeretném többet látni!

Dr. B. Z.

Aztán jött az éjszakás szülésznő és megkérdezte, kérek-e vacsorát? Nem tudtam ételre gondolni, de azt mondtuk, hogy a Dénesnek jólesne egy tál meleg étel, egész nap csak pogácsát majszolgatott. Meghökkent a kérésen, kiment.

Próbáltam pihenni, de nagyon fájt a hátam. Kértünk egy Algopyrint, attól jobb lett. Kicsit megint aludtam. Mikor felébredtem, Dénes megmutatta a telefonjával készített képeket Liliről. Sírtunk. A vacsora ehetetlen volt.

Én falfehér, inkább zöld. Segítséggel felültem, hogy igyak, de megszédültem, nem tudtam tartani magamat. Egy adag vér buggyant ki belőlem, és a padlóra folyt. Szóltunk a szülésznőnek. Mikor meglátta a helyzetet, ránk rivallt, hogy ne akciózzunk egyénileg, nem tudjuk, hogy nincs takarítószemélyzet és neki kell majd feltörölnie? Innentől minden tette arról szólt, hogy minél előbb kipateroljon minket a szülőszobáról. Jelentősen túlléptük a szokásos időkeretet, amit a szülés után ott tartózkodnak az anyák. (Rajtunk kívül abban az időben nem volt senki az osztályon.)

„Most már kezd megjönni a színe, anyuka, mehetünk zuhanyozni!” – mondta holtsápadt arcomra nézve és kituszkolt a zuhanyzóba. Szerencsére nem estem össze. Dénes követte utasításait: „Törülközőt! Bugyit! Betétet!” Belerogytam egy tolószékbe, a varrat felsajdult. Támaszkodtam, ahogy tudtam, de a kezembe nyomta a teás kancsót! Ezt is vinni kellett. Dénesen a hátizsák, kezében a kabátok, a csizmám, a papírok. Átkerültünk arra az osztályra, ahol Lilike volt, és ez a tudat megszépítette viszontagságainkat.

A csecsemőosztályon

Végre bemehettünk Lilikéhez. Engedélyt adtak rá, hogy az inkubátoron keresztül simogassuk őt, hogy megérinthessük a gyermekünket. Mikor megláttam Lilit, rögtön tudtam, hogy rendben van. Nem azért aggódtunk, hogy nem egészséges, hanem azért, hogy gépek közé kellett születnie, általunk kontrollálhatatlan kezeléseknek vetik alá.

Ezután Dénes hazament, én pedig befeküdtem az egyik kórterembe. Éjjel 11 körül bejött a nővér, hogy pisilnem kellene. Szülés után néhány órával, epidurálissal a hátamban produkálnom kellett volna. Kikísért a vécére, és ott állt az ajtóban, mint egy ellenőr. Természetesen nem jött semmi. Ezután megkérdezte tőlem, hogy most mit csináljon velem, csapoljon meg? Erre azt feleltem, hogy még várjunk. „Mire?” – kérdezte. „Arra, hogy tudjak pisilni!” – mondtam. Erre megfenyegetett, hogy nem úszom meg, hamarosan visszajön. Szerencsére hajnali hatkor jött vissza, akkor már tudtam produkálni. Egyébként nem engedtem volna a katétert.

Lilikét másnap megszoptathattam. Boldog voltam, hogy mellettem van, hogy etethetem, hogy ismerkedhetek vele. Nem sokáig volt velem, vissza kellett vinnem. Újra berakták az inkubátorba. Azt mondták, hogy puffad a hasa és enyhén lila a keze. Dénes nem jöhetett be, csak az ablakon keresztül nézhette újszülött lányát, ezért úgy döntöttünk, hogy kibéreljük az egyszemélyes szobát, ahol együtt lehetünk egész nap. Itt fogadhatunk vendégeket is, Dénes gyerekei is bejöhettek meglátogatni a kistestvérüket. Én nagyon fáradt voltam, alig bírtam vonszolni magam. Orvos felém sem nézett két napig, legkevésbé az, akinél szültem.

A második nap éjszakáján elkezdtem rosszul lenni. Erősen vert a szívem. Megmérték a vérnyomásom: 160/110. Adtak valami gyógyszert, attól lement egy óra alatt 140/90-re. Reggel vért vettek tőlem. A harmadik napon, a szülés óta először bejött az orvos, akinél szültem. Látszott rajta, hogy zavart. Elmondta, hogy a hematokritszintem nagyon alacsony, de nem érti, miért, a szülés alatt nem vesztettem sok vért. (Én úgy emlékszem, hogy amikor varrt össze, akkor megkérdeztem, hogy sok vért vesztettem-e. Felmutatta a véres lepedőt, és azt mondta: sok.) Azt is kérdezte, hogy a két nap alatt mennyire véreztem. Véreztem, de nem nagyon erősen. Látszott rajta, hogy bajban van, mert két napig nem nézett felém. Azt mondta, hogy transzfúziót kellene kapnom. Kértem. Adtak.

Már nagyon rosszul éreztem magam, amikor megjött a vér. Beadták, de órák múlva sem lettem jobban. Az ügyeletes doki megvizsgált, de csak a fejét csóválta. A tudomány mai állása szerint jól kellene lennem. „Szólok Mikinek!” – vágta ki magát frappánsan. A főorvos úr, a Miki – óriási meglepetésünkre – kezet nyújtva bemutatkozott, amikor belépett. Udvariasan érdeklődött hogylétem iránt, tapintatosan megvizsgált, de jobbat ő sem tudott tanácsolni, minthogy pihennem kell.

Másnapra jobban lettem. Lilike is hazamenős állapotban volt már, én meg egy percet sem akartam tovább maradni. A negyedik napon végre hazamentünk. Megkaptuk a zárójelentéseket. Lili mindent megkapott, amit nem akartunk, mind a négy végtagján és a fején tűszúrások nyomai, de amit tudni akartunk, az nem volt rajta a zárójelentésen (a tenyésztés eredménye: miért is kapott antibiotikumot?). Az én zárójelentésemen sem volt rajta a két vérvétel és a vizelet eredménye. „Véletlenül” lehagyták. A hibákat nem hozták nyilvánosságra. Lilit becsomagoltuk a pólyába, és irány haza.

Leesett a hó. Hazaértünk. Nekem vérszegényen csúszós úton még fel kellett mászni a hegytetőre, ahol lakunk. Az Alpokban éreztem korábban ilyet hegymászáskor. Otthon letettük Lilikét a babzsák fotelbe, és Dénes elfurulyázta nekünk a „Gyújts éjszakánkba fényt” című taizei dalt, amit itthoni magányában megtanult. Nekem potyogtak a könnyeim a meghatódottságtól és a kimerültségtől.

Mindhárman nagyon elfáradtunk. A csatát elvesztettük, de megnyertük a háborút, mert egészséges gyereket hozhattunk haza, és olyan élményeket tapasztalhattunk meg, amit ezek nélkül a megpróbáltatások nélkül nem élhettünk volna át. Többszörösen gazdagodtunk attól, ami megtörtént velünk: nagy ajándékot kaptunk Lilike személyében, és gyakorolhattuk azt a gesztust, hogy ne haraggal gondoljunk arra, amit tettek és akik tették velünk, hanem hogy lássuk, hogy ez is az utunk része volt, és hogy így volt jó. Változtunk. A változás pedig jó.

H. V.

Guszti > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.