777. nap: Így indultunk el a háborítatlan szülés-születés útvesztőjében (Dániel)

Sose voltam kibékülve az alakommal – ezt hoztam otthonról, sok-sok gátlást, és még az általános iskola alsó tagozatában a Barna Péter nevű osztálytársam is adott egy jó időre való útravalót (megkérdezte, melyik asztalosinas faragta a lábamat), amitől évtizedekig nem hordtam szoknyát, és sose mertem táncolni. És akkor jött az első várandósságom. Most aztán szabadott olyan alakomnak lennie, amilyen csak akart! Éreztem, hogy valami (valaki) belülről kiül rám, a hajamtól a lábujjamig rajtam van, mindenki csak engem néz, ahogy megyek az utcán, az emberek megfordulnak utánam, egyértelműen tetszést aratok, learatok, amerre csak járok. Szeretném, ha mindenki észrevenné, hogy gyerek van bennem. De nem, azt nem veszi észre senki. Kidugom a hasamat, úgy járok, de hiába. Mindenki csak a nőt látja. Még a nők is. Pedig már mozog.

Nem emlékszem, hogy bárki mesélt volna nekem valaha is a várandósságról. Annyit talán, hogy hányingerem lesz, de sose volt. Hallottam, hogy rosszul leszek, de nem voltam. Barátnőim még nem, illetve csak egy távolba szakadt gyerekkori barátnőm szült. De tőle is csak egy kósza fénykép érkezett, nem a várandósságról, hanem a szülés utáni első fél óráról – a saját amerikai otthonában a saját ágyában fekszik a félórás gyerekével otthon, éppen telefonál, sugárzik a boldogságtól. Föl se fogtam, csak kb. 15 évvel később hasított belém, hogy ez a kép azt jelenti, hogy a szülés is otthon zajlott.

A saját születésemről tudtam valamit az édesanyámtól – többek között azt, hogy olyan vagyok, mint ahogyan születtem. Orvostanhallgató voltam, de még nem volt szülészet tantárgyunk, és csak egyetlen szülést láttam, azt is csak magánszorgalomból körülbelül egy évvel a gyerekvárásom előtt, egy halott kisbaba születését – fogalmam se volt, mi fog történni velem. És arra sem emlékszem, hogy ezen egyáltalán egyszer is morfondíroztam volna.

Mi a baja ennek a kutyának? Nagyon nyugtalan, még soha nem viselkedett így. Kinyitom a szemem, amúgy is világos van már, fél kilenc. Mielőtt fölkelnék, egy pukkanás –, és elönt valami meleg. Mi lehet ez? Fogalmam sincs. (Akkor nem, de később ezerszer eszembe jutott röstelkedve, hogy orvostanhallgató létemre fogalmam se volt, mi a fene volt az.) A kutya meg egyértelműen jelez valamit. Jobban tudja, mint én… Megyek a zuhany alá, szólok a férjemnek, hogy kérdezze már meg a főbérlőnket, mi a fene ez. Így aztán kiderül, hogy ez a magzatvíz… Tehát menni kell! Ezt az egyet tudom: ilyenkor menni kell.

Hideg van a buszmegállóban. A lábam között tocsog a magzatvíz, hiába a főbérlő összes vattája. A férjem áll mellettem szótlanul a biciklivel, várjuk a buszt. Végre fölszállok. A férjemre nézek, integetek neki,  teker a busz után. Ahogy ráz a busz, kezd kényelmetlen lenni az állás. Ülőhely nincs. Koncentrálok az állásra, arra, hogy ne nagyon látszódjék rajtam semmi. Sűrűn jön az, aminek nem szabad látszódni. Nagy sokára odaérünk, ahol le kell szállnom, innen két sarok a klinika, odáig kell kibírni. Ott már biztonságban leszek. De nem tudok egykönnyen az ajtóhoz férkőzni, igyekszem nagyon, furakszom, de már majdnem becsukódik az ajtó, szinte kiabálok, hogy engedjenek leszállni. Hova siet, így egy nő, undokul. „Szülni” – mondom én, mintegy magamnak is, eszmélve. A nő fitymáló, sose felejthető, hitetlenkedő hangsúllyal, elnyújtva énekli, miközben végigmér: „Magaaaa???” Magam. Veled a hasamban, de már alig. És még nem is tudatosult, mi is az:  együtt, és máris ki fogsz jönni.

Ügetek a klinikára. „Ki a fogadott orvos?” „Nincs.” „Hogyhogy?” Hallgatás. Háttal, az írógépnek: „Mikor menstruált utoljára. Hányadik terhesség. Gyógyszert szed-e, hány kilót hízott, van-e betegsége, dagad-e a lába, mi a vércsoportja, mért nem válaszol, feküdjön föl, sietni kell, mindjárt megszül, húzza föl, sóhajt, szorítsa a vécéig, balra a második ajtó, fogja oda.” Alig tudom tartani, de sikerül. Még nem tudom, hogy ez most már egész életemben így lesz, hogy ez volt az utolsó egészséges visszatartás, szégyen szégyen hátán, végre a boxban, jön az orvos, középkorú férfi: „Tegye le a fejét, húzza föl, itt a gyerek, Loncika, készüljön ide, mossa le, itt is, kérem az érzéstelenítőt, vegyenegynagylevegőttartsavisszaszorítsaösszeaszemétszáját-kakiljonidealepedőre!” Nyissz, sír, fölmutatják, elviszik, nem látom, nem értem, nem tudom, nem élek, nem halok, nincs-nincs-nincs bennem a szépség már… Helyette életre szóló és életre kiható nyissznyom.

Anyukám futva érkezik, beengedik, mert orvos. Szeretettel rám mosolyog. „Milyen a kisbaba, fiú, lány?” – kérdezi. Kisbaba? Hát itt most én vagyok csak. Nem tudom, milyen, nem tudom, hol van, Anyukám, én vagyok itt! Azon a szülőszobán, ahol Veled ugyanezt csinálták, amikor én születtem, amiért nem tudhattam, hogy a magzatvizem folyik, amiért nem tudhattam, hogy szülni nem olyan, mint esni-kelni-szótfogadni-sodródni öntudatlanul, amiért nem tudhattam, amikor Te születtél, kicsi fiam, csak sokkal-sokkal később tudhattam meg, hogy szülni jó…

Kitolnak a kisablakhoz. Kinyitják. Ott a férjem. Mondom neki, fiam van. Mire ő: fiunk van… Nem tudtam korábban. Ő se tudta. Nem tudtam, nem tudtunk együtt várni, nem tudtuk, hogy kell, hogy kell együtt lenni a születésed körül (is).

Hogy ennyire megszerettelek, hát azt nem az anyai ösztön tette. Annak annyi volt a szülésnél. De Te kiharcoltad Magadnak. Mert a legszebb, a legokosabb, a legszeretetreméltóbb kisfiúk születnek november 20-án…

Mama

Dorka >>>
Jakab > > >
Janka >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.

• 1710. nap: Rohanás az események után (Ráhel)
• 1426. nap: A mumus (Tirza születéstörténete)
• 1865. nap: Minden a helyén (Dami születése anyaszemmel)
• 1038. nap: Hiszem, amit érzek, érzem, amit átélek (Bálint születése)
• 1441. nap: Végtelen őserők (negyedik lányunk, Blanka születése)