igaz történetek szülésről, születésről

1194. nap: Ősanya születik (Enéh születése)

1194. nap: Ősanya születik (Enéh születése)

Enéh itthon született. Huszonkettedikén, pénteken délelőtt fél tíz felé éreztem az első fájásokat. Valahogy tudtam, hogy akkor ma megszületik. Mikinek dolga volt az állatoknál, itt-ott, jött, ment, egyszer, amikor szólni tudtam neki, mondtam, hogy szerintem ma van a nap. Hívni kellene telefonon a segítőnket, egy doulát, aki nem messze lakik tőlünk, pár perc alatt ideér. Tizenegy felé hívtuk is. Kedves volt, de épp gondolt rá, hogy csak nehogy ma, mert bár a városban lesz, fontos munkából szakítanám ki. De persze jön, majd megszervezi másképp a napot. Közben öt-hét perces fájásaim voltak; hároméves fiacskám körülöttem; amikor éppen nem fájt, leszedtem a száraz ruhát a szárítóról, felsöpörtem, törekedtem a rend felé, ruhákat próbálgattam: mégis, miben szüljek itthon? Kinn nagyon hideg volt, benn sem túl meleg. Hat pulcsiban gatya nélkül? Persze végül a baba miatt úgyis több fát teszünk a tűzre…

Úgy szerettem volna, hogy Hunor lássa a kistestvére születését. Mert akkor majd nem lesznek megválaszolhatatlan kérdései, és nem akarja visszaküldeni oda, ahonnan hoztuk. De kezdett nagyon terhessé válni a jelenléte. Az én családom nem lett bevonva az otthonszülési tervekbe, mert megakadályozták volna, ahogy az elsőt is. Miki anyukája tudott róla, de ő egy kicsit magának való, nehezen esett le neki, hogy arra kérjük, vigye magával Hunort bevásárolni, mert itt ma a menye úgy néz ki, szülni fog. Én persze addig vajúdtam a szobában, Miki győzködött, végül győzött. De neki kellett autóval bevinnie őket a városba. Kb. fél-egy órát egyedül voltam – rossz volt.

Aztán megérkezett Miki, berendeztük az ágy melletti részt (pokrócok a földön, azon gumilepedő, azon lepedő), majd a doula is megjött, és mint valami rajtjelre, megindult a baba. Maradtam abban a testhelyzetben, amiben vajúdni is a legjobb volt: térdeltem az ágy mellett, alkaromra támaszkodva. (Számomra rejtély, hogy lehet ennél jobb lépcsőzni, feküdni, férj nyakába csimpaszkodni; pláne zuhanyozni. Ja, mert hogy fájt. Fájni fájt, de mégis kibírhatóbb volt, mint az első gyermeknél.)

Ahogy megérkezett a doula, mintha megérkezett volna a biztonság is. Persze, ezt csak így utólag látom tisztán. Köszönni talán köszöntem neki, bár ebben sem vagyok biztos, mindenesetre végig a hátam mögött kísért. Ez egy nagyon jó szó ide: nem segédkezett, nem irányított, nem osztott tanácsokat, nélküle mégsem ment volna olyan könnyen minden. Kísért engem az utamon. Nem szoktam érzelgősködni, de tényleg a lelkét adta mellém segítőnek. Csendes volt, ritkán szólt, de akkor mindig megmentett.

Először akkor, amikor – azért a kórházban, meg úgy az egész női lét során belém sulykolt parancs alapján – nyomni próbáltam, azt mondta, hogy ha nem érzem, hogy nyomni kellene, akkor ne nyomjak. Hogy honnan látta, hogy én csak protokollszerűen nyomok, nem természetszerűleg, nem tudom, de egy terhet levett a vállamról. Vagy a lelkemről. Vagy az agyamról. És akkor természetszerűleg elkezdtem körözni a csípőmmel. Már amikor csináltam, jöttem rá, hogy jé, tényleg, ezt szokták javasolni. És örültem, hogy de jó, működnek az ösztöneim.

E2

Aztán rúgott egyet a baba, mintha páros lábbal ellökte volna magát a kijárat felé. Ezt láttam a lelki szemeimmel. Biztos nagy fájdalmaim voltak, mert emlékszem, hogy gyűrtem a markomba az ágyon lévő takarót, meg Miki is mondta később, hogy van bennem erő, mert úgy szorítottam a karját, hogy meglepődött. De ez a fájdalom más volt mégis, mint Hunornál a kórházban. Éreztem, ahogy a baba egyre lejjebb ereszkedik, és feszíti szét a testemet. A doula muskotályzsályás meleg vizes ruhával borogatta a derekamat, s javasolta Mikinek, hogy masszírozza a gátam. Ahogy Miki hozzám ért, azonnal leállítottam, egyáltalán nem esett jól, hogy belezavar a folyamatba. Úgy éreztem, eltereli a figyelmemet.

Egyszer csak egy égő érzést éreztem körben, mintha a hüvelyem körben izzott volna (ilyen sem volt a kórházban), az angolban ezt tűzgyűrűnek (ring of fire) hívják, ezt is később tudtam meg. Ekkor meginogtam, s kimondtam, amit gondoltam: „szétrepedek”. De a doula újra megmentett: azt mondta, dehogy repedek, s elhittem neki.

Újra átengedtem magam a babának, s hamarosan meg is jelent a feje búbja, hajacskája. Ezt is a doula újságolta, s ezzel tette harmadszorra is helyre a dolgokat: elhittem, hogy meg fog születni a baba.

A következő szakaszt a férjem szereti mesélni, hogy hogyan bukkant elő a baba fejecskéje centiről centire, először a homloka, aztán a szemöldöke, aztán a szemecskéje, az orra, a szája, aztán nyögött is egyet, s én üdvözöltem: „Szia, baba!”, s ezen mindannyian nevettünk egyet. Amikor kinn volt a fejecskéje, pihentünk egyet, majd kibújt az egész kis nunis. Miki mondta, hogy lány, amin meglepődtünk, mert a pocakbeli aktivitása alapján újabb fiúra számítottunk. A doula megemelte kicsit, s látta, hogy a nyakára van tekeredve az amúgy is rövid köldökzsinór, amit egy nyugodt mozdulattal letekert róla. Nem volt semmi kétségbeesés, csak csendesen megjegyezte a doula, hogy a kórházban ebből jó nagy ügyet csaptak volna.

A kezembe fogtam a babucit, tüsszentett egyet (ennyit az orrszívásról), s bár a doula mondta, hogy kicsit kék, valószínűleg a köldökzsinórtól, nem riadoztunk, hanem hátradőltem a falnál lévő párnákra, a hasamra fektettem a picit, s végre együtt örültünk annak, hogy egy pillanatra sem kell kiengednem a kezemből, a köldökzsinór még teszi a dolgát, és a baba akkor kezdheti első szopását, amikor megkívánja. (Hunor fejét a kórházban a nővér nyomkodta a mellemre, hogy szopjon már – gondolom a kényszer munkált benne, hogy kórháza megfeleljen a bababarát címnek.)

A köldökzsinór elvágására kb. fél óra múlva került sor, amikor már nem volt benne áramlás. A méhlepény még háromnegyed óra múlva sem távozott, nem éreztem a tolófájást, de már zavart, hogy még bennem van, mondtam a doulának, hogy feltérdelek, hátha úgy beindul valami. (Ő is épp szólni akart.) Szinte azonnal kicsusszant belőlem a méhlepény. Se nem tolt, se nem fájt.

E3

Enéht azért idővel lemértük, konyhai mérlegen, de más stressznek nem tettük ki. (Nem fürdettük le, a magzatmáz másnapra felszívódott, nem vettek tőle vért, nem kapott oltást, a gyerekorvos is csak három nap múlva jött ki megnézni – hétvégén nem vette fel a telefont. Bár sárga volt, senki nem pánikolt miatta, pláne nem került kék fény alá.) Volt, akinek feltűnt, hogy milyen szép a fejecskéje, nem olyan torz, mint az újszülöttek lenni szoktak.

Meséltem már jó néhány ismerősnek ezt a szülésemet. A végén azt szoktam mondani: a kórházi szülés során kinyomtam a babát, itthon meg kiengedtem.

Gátrepedés nem volt. (Anyukám – aki a kezdeti sokk felszívódása után másnap délután kezébe vette lányunokáját – miután egy órája beszélgettünk a nappaliban, megkérdezte, hogy nem vagyok-e fáradt ennyi széken ücsörgés után. Nem voltam. És az a kezemnek idegen, óriásinak tetsző duzzanat sem volt sehol, ami a kórházi szülés után a gátsebbel együtt testileg-lelkileg lebénított.)

A konyhai mérleg 3850 grammot mutatott. Enéh azóta csak szopik. Hat hónaposan tíz kiló volt.

Az első fájástól a megszületésig hat óra telt el. Biztos vagyok benne, hogy ha nincs a testvér-elhelyezési vita anyóssal, két órával lerövidül a vajúdás.

Az előtte napok is hidegek, borúsak voltak, és az utána jövők is, de ezen a pénteken sütött a nap.

R. A.

Hunor > > >
Magor > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.