Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1228. nap: Gyógyír és kárpótlás (Árnika születése)

1228. nap: Gyógyír és kárpótlás (Árnika születése)

Megjelent: 2014. febr. 14.

Miután Abigél kisbabánk tíz és fél hónaposan a mennyországba költözött, nagyon szerettünk volna újra egy babát, ha lehet, megint egy gyönyörű kislányt.

Abigél súlyos és összetett szív- és érrendellenességgel született, amit már tudtunk a magzati élet 19. hetétől. Semmi jót nem jósoltak nekünk, szörnyű volt így végigvinni a várandósságot. Tele félelemmel, kétségbeeséssel, bizonytalansággal… Mintha lehúzták volna a függönyt, mintha sötétben, ködben mennék tovább tapogatózva, nem tudva, hova vezet ez az út, és mikor és hogyan lesz vége… Valahogy nem tudtam örülni semminek, rám telepedett egy nyomasztó, reménytelen érzés… Úgy éreztem, minden összeomlott bennem… Hiszen most is eredetileg otthonszülést terveztünk, de ebből már talán soha többé nem lesz semmi… Egyben azért biztos voltam, bármi is lesz, Isten nem fog elhagyni minket, és tudom, hogy semmi nincs véletlenül, neki valami célja van ezzel a mi életünkben, amit most még nem értünk, de egyszer majd megértjük, ha nem is ebben az életben, hát majd az öröklétben.

Olyan hihetetlenül borzalmas volt az egész… Élet helyett halált várni születéskor… De legalábbis komoly rendellenességet. Felajánlották, hogy vetessük el, hiszen olyan súlyos a rendellenesség, igen rossz életkilátással, talán még több műtéttel sem lehet segíteni rajta, olyan összetett és nagy a baj. De mi mindenképp az Élet mellett döntöttünk. Rábíztuk Istenre, él, ameddig ő akarja, mi pedig gondját viseljük, ahogy tőlünk telik. Ha így adta, így fogadjuk el, bármilyen nehéz is. Hiszen nekünk nincs jogunk elvenni az ő életét, egyedül Isten az élet és halál ura, ő adja a születést, és ő veheti magához, akkor és úgy, amikor és ahogy ő látja jónak.

Ezt a döntést soha nem bántam meg. Most is újra megszülném, ha most kéne döntenem. Nem tudtak rajta segíteni semmilyen műtéttel, mert anatómiai lehetetlenség volt bármi jót kihozni az állapotából. Viszont leszámítva a kórházi születést, három szörnyű szívkatéterezést, Abigél velünk élt, úgy, mintha semmi baja nem lett volna. Az utolsó időkig alig látszott rajta, hogy beteg.

Az is a Gondviselésnek tudható be, hogy annak ellenére, hogy az utolsó pillanatig azt mondták, csak tervezett császárral lehet világra hozni, és utána lehet, hogy azonnal műteni kell, mégis, amikor komoly vajúdással bementem a kórházba – mivel az előző kettő babámat is spontán hüvelyi úton szültem –, megengedte az akkor éppen ügyeletes orvos, hogy megszülhessem. Azóta is áldom a nevét, bár fogalmam sincs, ki volt, akin múlott ez a döntés. És valóban, meg tudott születni. Persze, utána szinte azonnal az Országos Kardiológiai Intézetbe szállították. Az ő történetét is leírtam, ott bővebben részletezem, most elég ennyi Árnika előzményéhez.

Tehát egy nehéz és nyomasztó időszakon voltunk túl – tán még nem is voltunk túl rajta… Nyolc hónappal Abigél elmenetele után igazi, csodálatos születésnapi ajándékként kaptam Árnikát a pocakomba! Ugyanis éppen a születésnapomon fogant. Terveztük, de én nem is reméltem, hogy sikerülni fog… Mindegyik babánkat gondosan megterveztük, hát ő is így fogant. Merthogy én tudom, hogy kb. mikor van peteérésem. Igaz, nem sokszor volt életemben, mert sajnos ezzel is gondok voltak, vannak. És lám, mégis lett négy gyerekünk.

Szóval, kb. három hét múlva gyanús lett, hogy elkezdtem húst kívánni, a céklát pedig egyáltalán nem. Mivel mindig így kezdődött, amikor még egy hét eltelt, és jött hozzá a szokásos hányinger, vettem egy tesztet, ami azonnal pozitív lett, kétcsíkos. Egy szép vasárnapi reggelen végeztem el, Sámuel kisfiam (aki szintén otthon született) tudta meg először, mert ő korán ébred, és látta az asztalon a tesztet. Megkérdezte, mi az? Mondtam neki, ez azt jelenti, hogy van egy baba a mami pocakjában.

Eltöltött újra az a kimondhatatlan öröm, ami még negyedszer is ugyanolyan nagyszerű érzés. Alig akartam elhinni. Sokáig még nem is engedtem fel, nem is mertem örülni, mert ott volt bennem a félsz akaratlanul is, hogy hátha megint beteg lesz.

Aztán jöttek az ultrahangvizsgálatok. A 19. hetin nem kis aggódással teli izgalom volt bennem, hiszen Abigél rendellenessége is ekkor derült ki. Úgy látszott, nincs semmi baj. És valóban így volt.

Akkor jött a következő lépés. Kapcsolatba kellett lépni a bábákkal, mert újra otthon szerettem volna szülni, ahogy az első kettőt is. Abigélt sajnos nem lehetett otthon. Hála Istennek, mivel nem császároztak meg, így bátrabban vállaltam az otthonszülést, hiszen nem állt fenn a hegszétválás veszélye. Bár tudom, hogy elvileg előző császár után is lehet otthon szülni, igaz, az új rendelet, úgy tudom, nem engedélyezi.

Az első két gyerekünk Geréb Ágival és Julival született, de most ők sajnos nem jöhettek… Akik jelen helyzetben – jogi okok miatt – szóba jöhettek: másik Ági, Bea és Éva. E-maileztem velük, elmentem egy információs estre Budapestre, majd Bea és Éva szülésfelkészítő tanfolyamára, amit szerencsére akkor ősszel pont a mi városunkban tartottak. Gondoltam, sosem lehet tudni éppen, ki tud majd jönni. Szerettünk volna legálisan otthon szülni, mert féltünk a meghurcolástól, hogy nem anyakönyvezik stb., sőt a gyerekorvosunk sem vállalta, hogy megnézi utána, csak ha legális úton megy a dolog. (Ugyanis zaklatta és megfenyegette már a helyi ÁNTSZ az előző otthonszülések miatt, ahova kiment az újszülöttet megvizsgálni.)

Közben, mivel a várandósság alatt csúnyák lettek a visszereim a bal lábamon, ezért felkerestem egy érsebészt, hogy mit javasol. Kompressziós harisnya és szülés után trombózismegelőzés, amit majd a kórházban fogok kapni szülés után. (Amúgy a mélyvénás keringést, hála Isten, rendben találta.) Na, ettől kicsit elbizonytalanodtam, hiszen én otthon terveztem szülni. Ki fogja felírni, ki fogja beadni, mennyit és meddig kell, és hogyan lesz ez az egész. Aztán később ez a probléma is megoldódott, mert a háziorvossal is fel tudtam íratni. De addig is nyugtalanított ez a dolog. (Hozzátenném, hogy végül is egyet sem tudtam beadni magamnak szülés után, mert képtelen voltam rá, de hála Isten, nem is volt rá szükség, semmi probléma nem volt.) És az is, hogy ilyen visszerekkel szülhetek-e megint kádban, jó meleg vízben üldögélve, ahogy Sámuelt, a kisfiamat is szültem itthon kb. öt és fél éve. Annyira szerettem volna újra vízben szülni, hogy kicsit kétségbe estem, mi lesz majd, ha nem lehet.

A legális otthonszülés is elég bizonytalan volt, hiszen januárban tudtuk meg (36 hetesen), hogy Ágiék mégiscsak megkapták az engedélyt hosszú várakozás után. Egész addig úgy tűnt, nem fog menni ezen az úton. A gyerekorvosunk is csak egy-két héttel a szülés előtt vállalta el végül, hogy kijön szülés után megvizsgálni a babát, mert akkor már biztos volt, hogy legálisan fogunk otthon szülni. Persze, sok mindenbe így is belekötött, valószínű, ő még a régi rendeletet ismerte, nem az új, módosítottat.

Tehát az utolsó pár hétben (és hónapban) nagyon nyugtalanító volt ez a bizonytalanság, hogy nem tudtam, hogyan is lesz végül. Hogy biztosan „bababarát” helyen szüljek, elmentem egy kisvárosba is megnézni az ottani bababarát kórházat. Egy ott dolgozó szülésznővel is beszéltem. Ha mégsem szülhetnék valamiért otthon, akkor legalább ne a közeli nagyvárosban kelljen szülnöm, ami közel sem baba- (és anya-) barát. De a kisvárosból is úgy jöttem haza, hogy ha lehet, csak kórházban ne! Mert a kórház, az kórház, még ha bababarátnak is mondják… És hát mindenhol jó, de legjobb otthon….

Voltunk a 37. heti beszélgetésen, vizsgálaton a bábáknál. Mindent rendben találtak a babánál is és megnyugtattak, hogy legálisan fogunk tudni otthon szülni.

Tizenötödikén felköltöztettük éjszakára a két nagyobb gyereket a tetőtérbe, ott Attila, a férjem korábban berendezett nekik egy kis szobát, összeállítva újra azt a franciaágyat, amin mi is feküdtünk régen, amikor még nem születtek meg a gyerekek. Liliom ezen az ágyon született meg annak idején… Amúgy is szerettem volna, ha felköltöznek aludni, mert féltem, hogy ráfeküdnek majd az újszülött babánkra, hiszen éjszaka forgolódnak, keresztbe fekszenek, rugdalnak, elvándorolnak, szóval nem túl biztonságos…

De ami olyan hirtelen sürgetővé tette a felköltözést, az az volt, hogy beázott a plafonunk, és folyamatosan csöpögött a víz a lenti nagy matracunkra, ahol eddig aludtunk mindannyian. (Először négyen, aztán öten, majd újra négyen.) Odatettem egy lavórt, ahova csöpögött a víz, mi pedig odébb húzódtunk, és a gyerekek ettől a naptól fogva minden gond nélkül az emeleten aludtak. Hét és fél, illetve öt és fél évesen már megértek rá, semmi probléma nem volt, hiszen nem voltak egyedül, egy ágyban feküdtek ketten. Minden este mesét olvastunk, aztán esti ima, elbúcsúztunk, és lejöttünk. Egész furcsa volt, hogy csak ketten fekszünk a nagyágyban. Fontos volt még azelőtt megtenni ezt a lépést, mielőtt Árnika megszületik. Hogy mire megszületik, már megszokják ezt az új helyzetet, és ne gondolják azt, hogy az újszülött baba miatt vannak kiszorítva.

Telt-múlt az idő, a január kitett magáért… Havazás, szél, hófúvás, köd, hideg, lefagyott, jeges utak… Ezen a télen különösen sok hó esett. Közben folyamatosan győzködtem a babánkat, hogy ilyen időbe ki ne merjen jönni, várja meg, míg alkalmas körülmények lesznek… Mert ilyen közlekedési akadályok közepette biztos, hogy nem tudnának jönni a bábák. De mi sem tudnánk sehova menni…

Egy kis hólapátolás, egy kis méteres hóban gyaloglás a közeli nagyváros és a falunk között. Iskolába, óvodába menetel a két nagyobb gyerkőccel. Fenékre, hátra esés a jeges havon szánkóhúzás közben. Úgy éreztem, mintha soha nem akarna véget érni a tél, mintha soha nem akarna kijönni Árnika… Semmi, de semmi jelét nem adta, hogy készülődne kifelé, persze, jól tette… Néhány NST-vizsgálat a helyi kórházban, ahol persze sosem volt hajlandó mozogni Árnika, szerintem akkor aludt, így kicsit sokáig kellett ott maradnom, ami elég idegesítő volt.

Egy pénteki napon találkoztam egy régi (legjobb) barátnőmmel, beszélgettünk is még egyet utoljára szülés előtt (utána több mint fél évig nem is találkoztunk), és elkísért az NST-re. Persze, megint nem akart mozogni Árnika. Visszarendeltek hétfőre is, akkor szerencsére folyamatosan helyezkedett, egyfolytában mozgott, hamar kész voltunk. Akkor fohászkodtam, hogy bárcsak ne kéne már többet jönnöm, végre megszületne! Szerdára melegfrontot jósoltak, reménykedtem…

Kedden délutántól egész éjszakáig folyamatos, egyre gyakoribb, szabályos időközökkel jöttek az összehúzódások. Kb. tízpercenként. Jól ismertem ezeket, a semmi mással össze nem téveszthető jeleket, éreztem, hogy ez most már AZ. Este már nem tudtam mesét olvasni a gyerekeknek, olyan intenzív volt a kb. öt-tíz percenkénti összehúzódás. Meg hát elég nagy izgalomban is voltam, hiszen ezt vártam már kilenc hónapja!!! Úgyhogy, bár fölmentem hozzájuk a szobába altatásnál, de Attila olvasott nekik mesét. Már nem is tudtam, hogy feküdjek, mert sehogy nem volt kényelmes. Mármint féloldalt fekve, könyökölve olvasni.

Az utolsó pár hétben (sőt hónapban) a szülés előtt már amúgy is egyfolytában selejteztem, rendet raktam, sikáltam, takarítottam, rendezgettem, beszereztem szükséges dolgokat, mostam, vasaltam stb., de most hirtelen sok mindent újra meg kellett csinálnom még szülés előtt. Éreztem, hogy nincs sok idő hátra, így este még újra felsöpörtem, felmostam, rendet raktam stb., és éppen akkor este (vagy előző nap, már nem is emlékszem) sütöttem teljes őrlésű tönkölylisztből – a szokásos módon – jó nagy adaggal kenyérkéket, bucikat.

Rendesen megvacsoráztam, mert tudtam, nemsokára fog kelleni az erő. Még lefeküdtem aludni, és mivel elaludtam, úgy tűnt, hogy leállt a dolog egy kicsit. De reggel aztán újra kezdődött. Gyakran kellett vécére is járnom, valószínű azért, mert Árnika már nagyon lent volt, nyomta a fejecskéjével a beleket is. Legalább így kitisztultak, én csak örültem neki, legalább nem kellett beöntést adnom magamnak. (Merthogy úgy nyugodtabban vártam a szülést, ha tudom, hogy üresek a belek.)

Szóltam Attilának reggel, hogy újra elindultak a kontrakciók, és számítson rá, hogy esetleg napközben haza kell jönnie előbb. Amúgy csak késő este szokott hazaérni. A gyerekeket a szüleim vitték el iskolába, óvodába. Szerda volt, átlagos évközi nap. Jeleztem nekik, hogy lehet, hogy a gyerekeket majd nem haza kell hozni… Úgy beszéltük meg, ha szülök, a gyerekek a szüleimnél alszanak majd, ha este lesz.

Napközben folytattam a rendrakást, már az ajtókat is lesikáltam (fürdőszoba, hálószoba, kamraajtó stb.) – persze, volt mit, olyan koszos volt némelyik –, sétálgattam, lefeküdtem néha. Előkészítettem mindent, ami szokott kelleni az otthonszüléshez. Édesanyám is eljött, hátha kell segíteni valamiben, illetve hogy ne legyek egyedül, mert ugye, bármi történhet. Egyébként én teljesen nyugodt voltam, hiszen, ha Árnika olyan intelligens baba, hogy megvárta, amíg jó idő lesz és tudnak jönni a bábák, és szereztem gyerekorvost is, akkor meg fogja várni a bábákat a világra jövetel pillanatával!

Miután minden fontosat elrendeztem, gondoltam, még sétálok egy utolsót kint a friss levegőn. Éppen olvadásnak indult a sok hó, egészen enyhe idő lett. És az utak is tiszták… A lehető legjobbkor születik, mert akadálytalanul lehet közlekedni autóval is… Persze, nem mentem messzire, jól is tettem, mert egyre erősödtek a kontrakciók, meg is kellett állnom közben egy kicsit.

Hazaérve újra felhívtam Beát, a bábát, hogy bizony erősödik, lehet, hogy el kéne indulniuk. Azt mondta, tegyünk még egy próbát, mert még mindig kb. tízpercenként volt összehúzódás, de egyre intenzívebben. Szóval azt javasolta, vegyek egy meleg fürdőt vagy zuhanyozzak jó meleg vízzel, ha attól elmúlik vagy enyhül, akkor még lehet várni, ha nem, sőt erősödik, akkor jönnek. Ja, és utána pihenjek le, ne mászkáljak. Nem mertem beleülni kádba meleg vízbe, mert úgy éreztem, ha beleülök, hamarosan megszületik, és nem fognak addigra ideérni. Ezért inkább a zuhanyozást választottam. Már zuhanyozás közben is erősödött, és nem múlt el lepihenéskor sem, sőt… Mondtam, hogy jó lenne, ha jönnének. Közben Attilát is felhívtam, hogy mielőbb jöjjön haza ő is.

Kb. egy óra múlva ideértek. Attila is. Édesanyám hazament. Hála Istennek, ideális idő volt, kívánni sem lehetett volna jobbat. Nagyon megörültem, amikor ideértek, bár ettől kicsit ritkultak megint a már ötperces kontrakciók, vissza tízpercesre. Megmutattam nekik a sok fényképet Abigél kisbabánkról, a másik két nagyobb gyerekünkről, Liliomról és Sámuelről. Beszélgettünk, bár közben időnként meg kellett megint állnom, le négykézlábra, mert úgy volt jó.

Aztán, amikor elmúlt, folytattuk a beszélgetést, megvizsgáltak. Volt is itthon működőképes vérnyomásmérő (jó régen raktam már bele elemet, nem is használtam azóta), így azzal néztek meg, kicsit följebb ment a szokásosnál, de hát ez ilyenkor belefér (120/83 a 100/70 helyett), pulzus is gyorsabb. A babánk szívverését is meghallgatták, az is rendben volt. Szépen előkészítették az ágyat, ahova majd fekszünk utána, és mindent elővettek, ami még kellhet. Kértem Beát, hogy vizsgáljon meg alul is. (Bea és Éva után, kicsit később, de időben ideért Ági is Budapestről.) Kíváncsi voltam, hol tartunk. Kb. 4 centinél volt akkor, úgy emlékszem. De a feje nagyon lent volt, így azt mondta Bea, lehetséges, hogy hamarosan megszületik, de lehet, hogy még több óra, mert a méhszáj még nem tart ott.

Most már éreztem, nyugodtan beleülhetek a kád meleg vízbe (bár azért megkérdeztem őket is erről, hogy nem fogja-e lelassítani, leállítani esetleg a folyamatokat. Nem, már minden előre fog menni, mondták, innen nincs visszaút, de ezt én is éreztem, egyre inkább…) Olyan forró vizet engedtem, amilyet csak elbírok, és már a visszereim se nagyon érdekeltek, alig vártam, hogy beülhessek a kádba. Még előtte elmentem pisilni, és a vécéülőkén úgy éreztem, nyomnom kell. Na, ennek fele sem tréfa, nem akarok a vécélyukba szülni… Alig tudtam felállni onnan, de szerencsére sikerült.

Délután kb. négy óra-negyed öt volt, amikor beültem a kádba. Előtte Attila lefényképezte a pocakom… És befűtött jól (fával a szenes kazánba), legalább 27 fok volt, ideális hőmérséklet! Nagyon jólesett, mert amúgy is szeretem a meleget, de szülni tényleg csak melegben jó. Nekem legalábbis. Beáék három óra körül jöttek, talán fél négy lehetett, amikor megvizsgáltak…

Alighogy beültem a kádba, a forró vízben hirtelen teljesen ellazultam, minden olyan csodálatos volt. Utoljára kb. öt és fél éve ültem a kádban, amikor Sámuel született… Nem sokkal azután, hogy beültem, olyan elemi erővel jöttek az összehúzódások, hogy nem lehetett visszatartani sem, éreztem, ahogy nyomul előre a pici babánk. Mikor éreztem, közel már nagyon, kértem Attilát, hozzon be valami zenét, be volt készítve CD a magnóba. A kedvenc komolyzenei összeállításom, Bocelli, Bach, Vivaldi és hasonlók. Ezt még Abigél halála után állítottam össze, emlékezve rá…

Miközben kiment, Árnika úgy döntött, most már tényleg kidugja végre a fejét és körülnéz ebben a nagyvilágban, a nagybetűs életben… Kicsit oldalra fordultam, és muszáj volt nyomnom, egyszerűen nem is tudtam volna visszatartani. Éreztem, hogy kint már a fejecskéje, odanyúltam a kezemmel, megfogtam. Szóltam Attilának, amikor visszajött – de hát ő is látta rögtön –, hogy szóljon a bábáknak, jöjjenek. Ők kint voltak az étkezőben, beszélgettek, vártak. Azt gondolták, még egy darabig elvajúdgatok a kádban, még messze a szülés, úgyis jelzek, ha alakulóban valami. Mivel semmi hangot nem adtam, mert nem éreztem szükségét, nem tudták, hogy már itt tartok.

Gyorsan beszaladtak, letekerték a nyakáról a köldökzsinórt (rá volt tekeredve egyszer), és utána kinyomhattam teljesen. Harmincadikán, délután 16 óra 25 perckor. (Következő hónap ötödikére voltam egyébként „kiírva”.) Egyáltalán nem sírt, semmi hangot nem adott. Talán, mert nem volt oka sírni… Azt nem tudom, le kellett-e szívni, mert valahogy nem erre figyeltem akkor. Vett levegőt, mert nem volt se kék, se szürke.

Utoljára Abigél lassan kihűlő, megmerevedő, tehetetlen, mozdulatlan, halott teste volt a kezemben… Én csuktam le a szemét, mert félig nyitva volt… Azóta nem fogtam meg babát… Ezt csak az érti, az tudja értékelni, akinek valaha volt már ilyen élménye… Ez az öröm kárpótolt minden fájdalomért, ami ezelőtt volt. Bár Abigélt elfelejteni sosem fogom, és nem is fogja pótolni senki, de erre nincs is szükség. Ő nincs itt velünk többé a földön – legalábbis testben –, a hiánya megmarad. De nyugodt vagyok a sorsa felől, mert tudom, hogy él a lelke, hogy boldog, mindene megvan, hiszen Istennél örvendezik a mennyben…Azonnal láttam, hogy tényleg kislány, bár sejtettük eddig is, mert az ultrahangon is annak látták, igaz, előfordulhat tévedés. Nagyon örültem, hogy lány… Olyan felemelő érzés volt megfogni a csupasz, meleg kis testét, ami él és mozog és lélegzik… Egy élő, igazi baba, aki az enyém, aki az én testem része volt, én szültem, és nem viszi el senki, és végig velem fog maradni…

Visszatérve a földre: Árnika lábfeje és kezei, főként az ujjai nagyon hosszúak voltak, ebben hasonlított Sámuelre, aki szintén itt született a kádban. Arca is békés, nyugodt, mint Sámuelé volt. Mégis más. Mindegyik gyerek más. Egy új teremtmény, olyan, amilyen eddig sohasem volt és nem is lesz többé, vagyis megismételhetetlen. Egyszerűen csak gyönyörködtem benne.

Rajta volt a fején a magzatburok, amikor kijött (azt lefejtették róla). Azt mondták, talán ezért is csusszant ki ilyen könnyen, gyorsan, kíméletesen… És hát mert már a negyedik gyerek volt, utat törtek neki a többiek… Egészen picurka volt és hihetetlenül vékonyka. (Később lemértem az itthoni mérlegen, 2700 g, de ez akkor nem volt lényeges, ráért másnap is.)

Amint lehetett, rögtön mellre tettem, a balra, nem is nagyon kellett nógatni, azonnal bekapta, mintha mindig is ezt csinálta volna… Erőteljesen szívni kezdte, és nem akarta elengedni…

Ági ráterített a szárítókötélről egy ruhadarabot, hogy ne fázzon, mert kicsit kint volt a vízből a teste. Ez a rongy éppen az a kék mikroszálas törlőkendő volt, amivel tisztogattam ezt-azt előző napokban. De ki volt utána öblítve. Nem lett tőle baja. Meg is lett örökítve a kép, amint szopizik párpercesen, csúcsos fejecskéje is látszik (sokáig volt lent a „kapuban”).

Olyan jó érzés volt így üldögélni, bárcsak örökké tartott volna. Ezért a csodálatos pillanatért az ember még százszor, ezerszer is újra szülne… Csak hát egy gyereket fel is kell nevelni, ami bizony százszor, ezerszer nehezebb, mint megszülni…

Attila hozott limonádét (mivel mondták a bábák, hogy kérjek valamit inni, hadd kényeztessenek egy kicsit, hiszen eddig nem volt velem sok dolguk), nagyon finom volt, ahogy szeretem: kifacsart citrom 100%-os almalével, kis vízzel hígítva.

Közben ránk esteledett, így gyertyát gyújtottunk. Árnika nagyon élénk, életrevaló kislány volt (most is az). Csak üldögéltünk a kádban kettesben. És persze, rendületlenül szopizott, mint aki rá van nőve a mellre… Lassan a köldökzsinórt is el kellett kötni, ezt Attila tette meg, a bábák megmondták, hogy hol, hogyan kell. Árnika el sem akarta engedni a cicit, pedig lassan ki kellett már szállnom a kádból. Kicsit zokon vette, hogy lekerült rólam, na, ekkor tényleg sírt, de Attila megfogta, becsavarva törölközőbe.

A méhlepény sehogy sem akart megszületni a vízben, így amikor kiszálltam, Ági javaslatára leguggoltam, és így egy kis nyomással ki is jött. Szép egészséges lepény volt, szerintük elég kicsi, de teljesen normális. Kicsi babához kicsi lepény illik.

Miután mindketten megtörölköztünk, bebújtunk az ágyba, és rátettem a másik cicire. Akkor meg azt szopta órákig lelkesen. Semmi álmosság, fáradtság nem látszott rajta, kb. éjfélig még ébren volt. Addig ki sem tudtam szállni az ágyból, talán csak pisilni vagy inni. Nagyon jó volt együtt…

A gátam sem sérült meg, szinte alig éreztem, hogy szültem, nem fájt. (Annál jobban utána jó pár napig a méhösszehúzódás… Hát, az legalább olyan volt, mintha négy napig folyamatosan vajúdnék teljes intenzitással. De tudtam, ez természetes és majd elmúlik. Az öröm sokkal nagyobb volt, mint ez a kellemetlenség.)

Attila telefonált a szüleimnek, a gyerekek összeölelkezve táncoltak az örömtől a jó hír hallatán. Ők legalább annyira várták Árnikát, mint én… Olyan hihetetlen volt, hogy ilyen hamar már itt van a mi pici Árnikánk…

Arnica Montana, vagyis a hegyi árnika: egy szép sárga kis virág, sérülésekre használják gyógynövényként… Hát ő lett Isten ajándéka, gyógyítása számunkra, az én születésnapi ajándékom… Köszönöm!

T. Zs.

Sámuel > > >
Abigél > > >