igaz történetek szülésről, születésről

1019. nap: Irányba kerülni 1. („Akkor már nem is kell sokáig.”)

1019. nap: Irányba kerülni 1. („Akkor már nem is kell sokáig.”)

Évek teltek el – azóta is, hogy először szültem, azóta is, hogy gyógyszerrel kirobbantottak édesanyám hasából, azóta is, hogy szüleim elváltak és utáltam gyereknek lenni, azóta is, hogy sokat voltam egyedül gyerekként és egyetlen szeretgető nagybácsim kiskamasz koromban tovább szeretgetett saját örömére. Utóbbi nem fogalmazódott meg gyermekfejemben sehogy, csak görbe háttal jártam, szoros trikók alá rejtettem bimbózó nőiességem, féltem a fiúkkal való kapcsolattól, miközben nagyon vágytam rá, rondának éreztem magam és semmit érőnek. Sok éven át. Réges-régen készültem, vágytam az anyaságra, de nem tudtam harmonikus kapcsolatba kerülni egyetlen férfival sem – nem értettem, miért.

Aztán megadatott a találkozás és hamarosan a kicsi baba is a hasamban. Tökéleteset akartam adni neki, minden bajtól, szomorúságtól menteset, csupa Szeretetet, boldogságot. Akkor már évek óta bizton tudtam, hogy ezt csak háborítatlan születéssel, szüléssel tehetem – erre készültem. Akkor még lehetett…

Ági és munkatársai szaktudásába és szeretetébe burkolózva szépen telt a várandósságom. Találtam egy nőgyógyászt, aki elfogadta, hogy nem kérek AFP-t, belső vizsgálatot és vitaminokat. Én dönthettem(!) magamról és a gyermekemről.

Sokat gondoltam a szülésre – rengeteget olvastam róla, és álmodoztam. Elképzeltem, hogy milyen szépen és könnyen megy majd, és milyen boldogok leszünk. Nem féltem semmitől, tökéletes volt minden – legalábbis ezt hitettem el magammal és a környezetemmel. Azóta értem már, hogy a gyerekkori élmények, traumák fényében mennyire kellett ez, és mennyire el kellett rejtőztetnem a nehézségeket ahhoz, hogy hitem legyen magamban.

A várt időpont előtt hetekkel türelmetlenkedtem, nem találtam a helyem, aztán egy napfényes délutánon ültem a fotelben, hallgattam a csendet, és arra gondoltam, hogy milyen jó, ami van. Ekkor érkezett az első kontrakció és szépen utána a többiek. Sokkoló volt. Nem erre számítottam, pimaszul fáj, nem jó sehogy, az egészet nem akarom, de ezt megfogalmazni sem tudom, nem tudom, mi van, mi lesz, segítség, megint egyedül vagyok.

No, de vendégeket várunk, bábákat, akik csupa jót érdemelnek, rajta, sütit sütni. Gyúrom, keverem, akarom, de nem megy, a kontrakciók gyúrnak és felkavarnak, és nem jó.

Végre, vége ideérnek! Bábák, akik meleg keze masszíroz, tekintetük átölel, és elsimulhatok. Már nem vagyok egyedül, mint férjem társaságában. Erőre kapok, és minden olvasott tudásom bevetem: laza ajkak, mozgás…

Úgy tűnik, tökéletes és gyönyörű minden, de Ági nem így érzi. Megvizsgál – gondolom, már a vége felé tartok, ám a szűk ujjnyi eredmény lesokkol. A francba, hiába minden tudatos törekvés – akkor még nem tudtam, amit azóta igen, hogy szexuális visszaélés után nem lehet csak úgy elolvadni egy szexuális történésben. Voltaképpen azt sem tudtam, hogy így definiálják azt, ami velem anno történt, hogy erről beszélni kellene, hogy ez kihat még az életemre – csak kusza gomolygó diszharmóniaként bújt a lelkemben.

„Nem akarsz egyedül lenni?” – kérdi Ági. Jesszusom, dehogy akarok, azt aztán végképp nem. Egyedül ezekkel a borzasztó kontrakciókkal – nem akarok, semmit nem akarok, főleg ezt az egészet nem akarom, csak azt akarom, hogy szeressenek, hogy ne bántson senki, mert olyan parányi vagyok és olyan szétesett.

Bort kapok, és a férjemre bíznak a kádban. Ő elalszik, én egyedül maradok a zsibbadó agyammal. Vége. Vége minden akarásnak. A kontrakciók jönnek, vonaglok, hányok, sírok, nyüszítek. Csöppet sem szép.

És akkor valami átbillen a lelkemben – körvonalazhatatlan, megragadhatatlan. Hatalmas kontrakciók indulnak, és rögvest mellettem vannak ezek az áldott asszonyok. Körülfognak a kezükkel, a szemükkel, a szívükkel. Ez minden kapaszkodóm, ez a Minden. Vajúdik a testem, a lelkem. Nem bírom akarni, folyvást nem akarom, de az Élet legyőzi a blokkokat, legyőzi a félelmeket. Teheti, mert mindenki Őt szolgálja.

Betakarnak, ha fázom, innom adnak, ha szomjazom, pedig nem bírom kérni, ölben ringatnak, borogatnak, masszíroznak, én mégsem érkezem meg, mert olyan messze vagyok a közepemtől, mint ég a földtől.

Káromkodom. „Ezt már szeretjük!” – hallom. Tényleg? Hát tessék, van még… Ez se túl szép. Bambán gomolyog a lelkem, tisztán, határozottan lüktet az élet.

„Nem bírom tovább!!!” – ordítom. „Akkor már nem is kell sokáig.” – mondja Ági, és ez az a mondat, ami azóta minden nagyon nehéz helyzeten átsegít, ez az az ajándék, amit egy Anyától kaptam.

Kitolás, jaj, de jó, nyomom, mint az eszement, csak túl legyek már rajta. Már császárt is kértem, mondtam, nem árulom el őket, de nem adtak – helyette életre szóló önmagamat adták. Szóval nyomom, de nem halad – elkettyenek, de Ági biztat. A szavaiba kapaszkodom, elhiszem neki, hogy meg tudom csinálni, elhiszem neki azt, amit magamnak sose hittem el: képes vagyok.

Majd’ egy napja tart, közben volt világos és sötét és újra világos, és egyszer csak kibújik valaki, akire már egy teljes napja nem gondoltam. Szégyellem magam és végtelenül szomorú vagyok – hát még attól, hogy ez a kicsike csak sír és sír. A mellemre teszem – szopik. Tökéletesen szopik az én mellemből. Az én mellem táplál egy gyermeket, a mellek, amiket leszorítottam, amik beteg vágyak emlékét őrzik, amik szeretetlenségben lógtak rajtam évtizedekig, amikben eddig nem volt élet. Most táplálnak – tökéletesen, és a gyermekem elnyugszik. Ölelem, szorítom, és ott, akkor megszületik bennem valaki, aki bár még szomorú, de él.

Évek telnek el, mikor kezd összeállni a kép, de ehhez egy másik történet kell…

B. T.

Második gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.