igaz történetek szülésről, születésről

1014. nap: Meglátogattál minket (Réka születése és elvesztése)

1014. nap: Meglátogattál minket (Réka születése és elvesztése)

Második babánkkal otthonszülésre készültünk. Nagyon vártuk már őt, és boldogan, büszkén mentem a „nagy” kétévessel és a pocakommal.

Voltunk az információs héten, ahol éreztük, végre megérkeztünk. T. tudta, hogy milyen rossz volt nekünk a kórházban, de félt, sok kérdése volt. És amikor Ági befejezte az előadást és azt mondta, kérdezzetek, egyszer csak ránézett és válaszolt, egy kérdésre, ami el sem hangzott még, de pont arra kapott választ, amire kellett, és mire minden kérdés megválaszolásra került, már ő is tudta, hogy ez a mi utunk.

Már megbeszéltük, hogy mikor megyünk a 37. heti vizsgálatra, megbeszélésre Ágihoz, előző szombaton volt az Otthon született gyerekek találkozója a Millenárison, nagy gálakoncert, hatalmas munka, szervezés.

Mi este összekészítettünk mindent, szendvicseket, innivalót, és lefeküdtünk. Ekkor éreztem valami furcsát: a baba a pocakomban hihetetlen ficánkolásba kezdett, nem lehet leírni, de pörgött, forgott, kezeivel, lábaival kalimpált, de ez most nem volt olyan jó érzés, mint általában, egy kicsit ijesztő volt. Aztán megnyugodott és elaludtunk.

Hajnalban arra ébredtem, hogy bepisiltem, aztán rá kellett jönnöm, hogy folyik a magzatvíz. Négy óra lehetett, nagyon megijedtem, kimentem, és egy pelenkát tettem a lábam közé. Felébresztettem a páromat. Most mit csináljunk, még nem voltunk Áginál és még két nap hiányzik a 37. hétig.

Reggel nyolcig vártunk, akkor hívtuk Ágit, ő azonnal mondta, hogy csomag összerak, irány a kórház, olyan, ahol van koraszülött intenzív. Ekkor teljesen összeomlottam. Hívtuk a nagyszülőket, és nagy nehezen elindultunk a választott háttérkórházba. Megvizsgált az ügyeletes orvos, megerősítette, hogy valóban a magzatvíz folyik, a CTG azt mutatta, hogy a baba jól van, fájásaim nincsenek. Ultrahangos – szombat lévén – nem volt benn, de ő tapintás alapján úgy ítélte meg, hogy túl pici a babánk, és ő is azt mondta, hogy menjünk át egy másik kórházba, ahol van PIC. Így autóba ültünk és elmentünk az egyik budapesti klinikára.

Megérkeztünk, újra végigcsinálták a vizsgálatokat, közben többen megvizsgáltak, méhszáj zárva, fájás nincs. Behívtak egy ultrahangost, aki azt mondta, hogy a baba jól van, a súlya 2-2,5 kg között van.

Felkerültünk a szülőszobára. Eddigre már este volt. Mindenki haza akarta küldeni a férjemet. Menjen haza pihenni. A végén ordítva sírtam, hogy jogom van egy hozzátartozómhoz, és én azt akarom, hogy velem legyen. Innentől békén hagytak.

Feküdtem az ágyon és iszonyúan féltettem a babánkat, el sem tudtam képzelni, most mi lesz. Éjszaka többen megszültek mellettünk, sorra sírtak fel a kisbabák, jaj, a miénk mikor fog? Reggel jött a vizit, feltették a CTG-t, majd rövid tanakodás után úgy döntöttek, hogy császármetszés csinálnak. Hogy miért, azt nem nagyon indokolták meg. Újabb összeomlás.

Még elmehettem zuhanyozni, aztán jött értem a műtős fiú, tolnak a folyosón, a plafonon jöttek sorra a lámpák, párom fogta a kezem a műtő ajtajáig. Másra nem emlékszem a második gyermekünk születéséből. T. mesélte, hogy állt a folyosón és az járt a fejében, mi lesz, ha meghal a felesége vagy a gyereke, és ha mindkettő? Aztán hallotta, hogy felsír egy baba a műtőben, majd kivágódott az ajtó, és egy pokrócba bugyolált csomaggal elrohantak.

Én az őrzőben ébredtem, T. fogta a kezem, azt kérdeztem: „Nagyon kicsi?”, ő alig tudta kinyögni: „Nagyon.” „Mi lett?” „Kislány”. Hát így tudtam meg, hogy megszületett második kislányunk, Réka. A súlya 1,20 kg, hossza 39 cm.

Csak két nap múlva láthattam, amikor a gyógytornász átkísért a PIC-re, addig nem engedtek. Nagyon szép volt és hihetetlenül kicsi, törékeny, finom vonásokkal, szép kezekkel. Lélegeztetőgépen volt, és mindenféle csövek, gépek vették körül. Ez volt a harmadik összeomlás.

Nem tudták, hogy mi a baja. Három naposan elvitték egy szívultrahangra, akkor derült ki, hogy súlyos szívfejlődési rendellenessége van. (A várandósság alatt minden vizsgálaton teljesen egészségesnek találták.) Hetekig hitegettek, hogy majd megműtik és jól lesz, aztán valaki titokban elárulta, hogy nagyon kevés az esélye.

Akkor odaálltam a főorvos elé, hogy a kezembe szeretném Rékát venni, nem akarta megengedni. Az utolsó héten kétszer vehettem őt fel, édesapja sohasem tarthatta a karjaiban. Négyhetes volt, amikor elment.

Sokszor eszembe jut, mi lett volna, ha itthon születik? Ezt az ügyet is Ági nyakába varrta volna a bíróság?

A varratszedés után soha többet nem mentem vissza a kórházba, Ági ellenőrizte, hogy minden rendben van-e hat héttel a szülés után. Akkor azt mondta, hogy jöhet a következő baba. Mi még akkor ott tartottunk, hogy soha többet, még a gyász legmélyén voltunk. De harmadik gyermekünk másként gondolta, október elején beköltözött a hasamba, és alig egy évvel Réka születése után ő is megérkezett hozzánk.

Köszönöm, kicsi Réka, hogy meglátogattál minket, nagyon sokat tanítottál nekünk!

Köszönöm, Ági, hogy akkor is velünk voltál, segítettél, sok olyan szót, mondatot kaptam Tőled (és kapok még ma is), ami segített megélni, ami velünk történt!

K. T.

Borcsa > > >
Sára >>
Zsombor >>

Véletlenül kiválasztott mesék.