igaz történetek szülésről, születésről

1013. nap: Kiszíjazva (Borcsa születése)

1013. nap: Kiszíjazva (Borcsa születése)

Amikor első gyermekünket vártuk, még nem hallottunk arról, hogy lehet otthon szülni. Eljártam a várandósgondozásra, ahhoz az orvoshoz, akihez 18 éves korom óta jártam. Nem ismertem mást és (akkor még) bíztam benne. Elolvastam a Mérce kiadványát a kórházakról, és úgy ítéltem meg, nem sok különbség van köztük. Naivan azt hittem, ha kellően tájékozódom, nem lesz semmi gond. Készítettem „szülési tervet”, ami főleg arról szólt, hogy milyen beavatkozásokat nem szeretnék a szülés során. Az orvossal átbeszéltük pontról pontra, ő azt mondta, rendben, ha a baba jól van, semmi akadálya. Nagyon örültem, és boldogan vártam, mikor jön el az a nap, amikor találkozhatunk végre vele.

Aztán a 38. héten készült egy ultrahangvizsgálat, aminek láttán az orvos azt mondta, ennek a babának már nem jó benn, meg kell indítani a szülést. És ezzel elsöpörte a megállapodásunkat, innentől semmis volt az én „szülési tervem”. (Később megmutattuk több orvosnak is, ők nem láttak benne semmi olyat, ami indokolta volna az indítást. A CTG-vizsgálatok szerint is jól volt a babánk.)

Így egy héttel a kiírt időpont előtt be kellett feküdnöm a kórházba, és oxitocin-infúzióval megindították a szülést. Hajnali ötkor kötötték be az infúziót, a párom csak nyolc órakor érkezett meg, addig hihetetlenül magányos voltam. Szép lassan beindultak a fájások, és nagyon erősek voltak már az elejétől. Karomban az infúzió, hasamon a CTG folyamatosan, így kellett vajúdni. Tudtam, hogy a függőleges helyzet jó, de nem is tudtam volna feküdni. Amikor erre kényszerítettek, az elviselhetetlen volt számomra. Így végig álltam a vajúdás alatt.

Az volt a rossz, hogy nem lehetett sétálni. Óránként megvizsgáltak, hol tartok. Nem nagyon akart tágulni a méhszáj, ezért mindig emelték a cseppszámot, én már nagyon kínlódtam, és kezdtem fáradni. T-re dőltem, és a rövid fájásszünetekben a vállán próbáltam aludni, nem sok sikerrel.

Valamikor dél körül még burkot is repesztettek. Nagyon kevés víz folyt ki, és az véres volt. Ettől mi nagyon megijedtünk, és hiába kérdeztük, senki nem mondta el, hogy ez csak a fejhez beszorult pici víz volt, mert a baba koponyája már annyira beilleszkedett, hogy elzárja a többi magzatvíz útját.

Végig biztattam a babát, hogy tudom, hogy ő még benn akart maradni, de segítsünk egymásnak, bújjon ki gyorsan, milyen jó lesz, hogy végre megláthatjuk egymást.

Aztán egy idő után az orvos érezhetően türelmetlen lett (mint aki siet valahová), az egyik vizsgálatnál iszonyú fájdalmat éreztem és ráordítottam, hogy hagyja abba, amit csinál (utólag jöttem rá, hogy kézzel tágította a méhszájat, amin egy csúnya repedés keletkezett, utána hónapokig fájt). Talán még meg is rúgtam volna, ha jó előre ki nem szíjazzák a lábam.

Innentől már nem engedtek felkelni. Iszonyúan fájt a háton fekvő helyzet, aztán megérkeztek a tolófájások is. A CTG még mindig rajtam, borzasztó hangosra állítva. A lábam a kengyelben, a hátamat tolta a szülésznő, T. fogta a kezemet. Kértem, hogy vegyék le a CTG-t, mert nagyon fáj a hasam tőle, erre az orvos azt mondta, nem, mert akkor honnan fogja tudni, hogy mikor jön a tolófájás? Azt mondtam neki, hogy majd szólok, jó? Erre csak röhögött.

Aztán csinált egy óriási gátmetszést, és a hasamra ugorva kipréselte belőlem a kislányunkat (délután négy óra volt ekkor), aki szilvakék volt, és azonmód lekakilta a szülésznőt, nagyon hangosan, keservesen sírt. 10/10-es(?) Apgart kapott. Azonnal elszorították a köldökzsinórt (T. elvágta), és kihúzták belőlem a méhlepényt. Szerencsére, ép volt.

Borbálát ott lefürdették a szülőszobán, bepólyálták (a pólyába egy elektromos ágymelegítőt tettek, ami be volt dugva a konnektorba), és odaadták édesapjának. Ők pedig csak nézték egymást nagyon sokáig, elmerülve egymás tekintetében. Én meg őket néztem sírva, még mindig kiszíjazott lábbal, amíg az orvos varrta a gátamat.

Aztán megkaphattam én is, de így, fekve a hagyományos szülőágyon a bepólyált gyerekkel nagyon nehezen ment a szoptatás, de végül sikerült, és ő ügyesen szopizott már elsőre is. Sajnos, nagyon hamar elvették, mondván, hogy úgysincs még tejem, és különben is lejárt a munkaidő. Ebben a kórházban nem volt baba-mama szoba, sőt egy másik épületben voltak az újszülöttek, nekem kellett háromóránként átmenni, ami eleinte nagyon nehezen ment, mert sok vért vesztettem és állandóan elájultam. Nagyon boldog voltam akkor, amikor átmentem őt szoptatni, de megőrültem attól, hogy nem lehettünk együtt.

Egy hetet töltöttünk a kórházban, nekem eszembe sem jutott, hogy hamarabb is hazamehetnénk, mert annyira gyenge és beteg voltam. Azóta is lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem kerestem egy olyan kórházat, ahol lehetőség lett volna a folyamatos együttlétre.

Egy okból hálás vagyok ennek az orvosnak, ha ő nincs, talán soha nem ismerlek meg, Ági!!!

K. T.

Réka születése és elvesztése > > >
Sára >>
Zsombor >>

Véletlenül kiválasztott mesék.